“Élj úgy, hogy soha ne szégyelld, ha a világ megtudja, mit teszel, mit mondasz, még akkor is, ha nem igaz, amit a világ megtudott.”
(Richard Bach)

Éjjel ezt a mondatot elemeztük, értelmeztük. Hm. Ki mit ért bele, de egy biztos, ez a mondat úgy jó, ahogy van, és nincs elrontva.

S az is kiderült, az egyik megérzésem perfecto volt. Bárcsak a lottó ötöst is így tudnám telibe találni.

Továbbá fecsegtem a blogról (lásd első bekezdés!), persze nem elárulva a nevét, fellelhetőségi helyét. Viszont jeleztem, hogy aki ismer, nagy valószínűséggel ráakad. Most már csak az a kérdés, ki emlékszik még rá, hogy beszéltünk róla, és kit érdekel annyira, hogy neki is veselkedjen megkeresni. Az eredményt a korábbi tapasztalatok alapján nullára saccolnám. Bár vannak irtó kíváncsi emberek, akik a lakásomba belépve pillanatok alatt lecsekkoltak mindent. (na, ekkor már bántam, hogy az egérlyukban nem porszívóztam és törölgettem le, azt gondolva, hogy oda nem néz be senki.) Szóval, úgy éreztem magam, mint akit átvilágítanak. De jólesett. Mert számomra ez kíváncsiskodás arról szólt: ez az ember tényleg meg akar engem ismerni.
De azért legközelebb a legtitkosabb dolgaimat a szekrény mélyére rejtem, és nem engedem, hogy a közelébe menjen….