A szombatunk a szél jegyében telt. Asszem, Dörgicsén vártuk a 2. etapos társat, hogy a 3. etapos leváltsa, de annyira fújt a szél, hogy már fa és egymás mögé bújtunk, hogy egy kicsit mentesüljünk a légrohamok kellemetlenségétől.
A váltópontokon a szpíkerek zenével és egyéb, szórakoztató szöveggel igyekeztek a hangulatot fokozni. A kedvenc helyem Gyenesdiáson volt. Olyan zenéket játszott a dj, hogy mindenki egy helyben táncolt. Egy merengue ritmusú zenére az egyik csapattársam még táncra is perdített.
A váltás is úgy történt meg, hogy éppen azt videóztam, milyen jó hangulatban lötyög a szélben a társaság és a váltásra váró csapattársam. Ezek a pillanatok adták az igazi élményt.
Reménykedtünk, hogy a sötétség beálltával a szél is csendesül. De nem. Sőt zivatart jósoltak az időjárás jelentésben. Az éjszaka futó társaink nem voltak túl boldogok. Különösen a hölgytársunk, aki élete első maratonját tervezte futni az éjjel második felében hajnal felé.
Úgy tíz óra táján már ragadt le a szemem, és az autóban egy félig alvó állapotba el is sikerült jutnom, és úgy 10-20 perc ki is esett. Ez annyira felfrissített, hogy hajnal fél kettő-kettőig ki is tartott. Elindítottuk a maratoni távot futó társnőnket, akiért aggódnom kellett volna, mert pont akkor kezdett az eső is esni a viharos széllel körítve. Erre, ahogy elindult az autó a következő megállóig, ahova az első ellenőrzés meg volt beszélve, bealudtam. Szerintem két órát simán lenyomtam. Egyszer felriadtam, majd újra elveszítettem a fonalat. A futó csapattársunk már kb. 28-30 km-nél járt, mikor újra észhez tértem, és gyorsan átvedlettem futócuccba, hiszen 10-12 km múlva az én 2. etapom következett, ami a csapat befejező távja is volt.
Kávét óhajtottam, de ezen a kora reggeli órában (még 6 óra sem volt) semmi olyan hely nem volt nyitva, ahol egy feketével felpörgethessem magamat. A csapat tagjai sem voltak túl élénkek agyilag, hiszen elkavarodtak, hogy hol van az a váltópont, ahol válthatok. Így egy szakasszal hamarabbinál vártuk társunkat, aki megérkezvén csodálkozva jelezte, hogy neki még van 5 km-re. Upsz, ezt benéztük. De sebaj, gondoltam. Annyira fel voltam frissülve, és rá is készültem a futásra, hogy legyintettem egyet, és csatlakoztam hozzá. Hogy ő ezt mennyire találta jó ötletnek, nem tudom. De már a 41 km-nél jelezte felém, hogy bizony nem fog elfutni a váltópontig, mert amint 42,2 km-t mutat az órája, ő befejezi a futást. Magamból kiindulva nem hittem, hogy így fog tenni. Én simán továbbfutottam volna, még akkor is, ha csak egy jártányi erőm lett volna. Igaz, nem voltam az ő cipőjében, tehát, nem tudhattam, mennyire volt elfáradva. Lehet, hogy fizikailag simán bírta volna, csak lelkileg szakadt el a cérna korábban.
Szóval, valóban így volt. Egyszer csak kezembe nyomta a csipet, hogy innen kezdve már ő gyalogol. Én kocogtam tovább a gyönyörű napsütésben. Imádni való volt a reggeli hangulat a Balaton mellett. Friss levegő, kellemes napsütés (mindenesetre azért az árnyékba igyekeztünk futni, ahol lehetett). Mivel olyan szakaszt (Siófok) kaptam, és tulajdonképpen választottam, ami számomra szép emlékeket adott, így sokáig csak az ismerős helyeket üdvözöltem. Egy részen újra a Balaton partján futottunk, ahol nagyon fújt a szél, és visszakívánkoztam a házak közé, egy csodát láttam. Három hattyú repült a szárazföld felől a víz felé. Ez olyan örömöt adott, hogy plusz energiával szolgált. És hittel. Mert úgy éreztem, az égiek velem vannak, ezért adták nekem ezt a csodát.
10 km táján kezdődött a fájdalom a jobb kisujjamnál. Tudtam, már felvízhólyagosodott. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, mivel direkt olyan zoknit választottam a futáshoz, amiről tudtam, kíméletes lesz a lábujjaimhoz. Csak egy dologról feledkeztem meg. Még délután egy anyag darabot tettem a futócipőmbe, amit az autóban a lábamnál tároltam. Szándékomban állt kidobni ezt a valamit, de semmi esetre nem szerettem volna vele 23,7 km-t futni. Hát, megtettem. Így véresre törte a legkisebb lábujjamat. Szóval, víz volt nálam, időben frissítettem, a bal vádlim is bírta a gyűrődést, tehát minden adott lett volna egy klassz futásra. Csak hát ott volt ez a fájdalom. Ezzel már nem tudtam végképp száguldozni.
Szépen gyűrtem a kilométereket. Igyekeztem a figyelmemet minden másra terelni. Az utolsó váltópont 215 km-nél volt, ami azt jelentette, hogy van még hátra 3.150 méter. Ezzel biztatott a szpíker, akinél a csip ellenőriztetés is történt. Erre jó hírre dobtam neki egy puszit. Jóleshetett neki, vagy meglepődhetett, mert szóban oda és vissza volt. Mivel a frissítő asztal közelében állt, én meg ki nem hagytam volna egy pohár víz megivását, gondoltam, kap egy valódi puszit. Ezzel végképp bearanyoztam a reggelét, mert távoztamban még hallottam, ahogyan a szeretetről kezd el értekezni.
Az utolsó kilométeren már szembe sétáltak velem azok a futók, csapatok, kik már befejezték a Kört. Volt, akik még egy-egy hajrával megbiztattak, volt, akik csak simán elsétáltak mellettem. Lehet kitalálni, melyik esett jobban.
A cél felé egy éles balkanyarral lehetett eljutni. Egy tábla volt kitéve. Balra a cél volt kiírva, jobbra mutató nyíl felé az, hogy “2. kör”. Ez elsőre nem esett le, aztán egy jó félóra múltán, mikor újra láttam, már díjaztam a humort.
A cél előtt már vártak a társak. Örültem nekik, de nem tudtam teljesen átadni magamat a beérkezés örömének és könnyeinek, mert az egyik csapattársnő elvette a figyelmemet róla, mert segítségemet kérte, hogy élőben tudjon videót közölni az oldalon. A szándéka jó volt, de nekem akkor nem jött jól. Végül én csináltam meg a felvételt, ami nem igazán sikerült jól, mint később kiderült.
A nagy csapatbeérkezés megtörtént. A közös fotó is. Onnantól kezdve már csak szédelegtünk. Valahogy szétesett a csapat ezután.
Jó lett volna még egy közös átbeszélés, élményfelemlegetés a szálláson, de gyorsan szedelőzködött a többségünk, és én is emiatt mentem tovább az utamra.
Nekem még folytatódott a hosszú hétvégém…