Tegnap délutánra már nagyon kész voltam. Mikor a mobilom elkezdett zenélni mellettem, akkorát ugrottam, hogy amit lehetett feldűtöttem fél méteres körzetben. Szerencsére semmi sem volt törékeny.

Ma reggel az ébresztőre nem voltam hajlandó moccanni, pedig máskor az első taktusnál kelek.

Az durván aerobik agybelágyulás (jobb nem jutott eszembe), ha már a hétköznapi dolgokat is beszámolásra teszek meg. Az még hagyján, hogy a pirosnál megállva 4-től számolok vissza a zöldig megérzés alapon, de mikor azt veszem észre, hogy pisilést is így próbálom intézni, na, az már elgondolkodtató.

Ma annyira elfáradtam szellemileg is az egész napos aerobik tréningen (ebből min. 45 perc forgás gyakorlás volt), hogy a görög kifőzdénél az egész árat akartam kifizetni a rendelt ételért, pedig előtte 2 perccel olvastam, hogy fele áron adják aznap.

Ideje aludnom egyet. Korán kelek, mert még a házit befejezem reggel, majd becsámborgok a tanfolyamra előadni.

– Ugye nem lesz olyan széles, nagy hátad, mint a kajak-kenus lányoknak? Az nem igazán tetszene, ha túl izmos lennél – így a párom.
– Ne aggódj, annyira izmos nem leszek. De egyébként is, nekem tetszik, ha látszik rajtam, hogy rendszeresen edzem a testemet – válaszoltam.

Egy-két óra múlva:
– Hm, de szép, formás, izmos feneked van! – jön a dicséret.
– Ohó! A fenekem bezzeg lehet izmos! Akkor most tetszik vagy sem?

Csend.

– Ezt a könyvet gimiben kaptam a vöröskeresztes munkámért – nézem azt a papírt, amit a könyvbe tettek anno (1988.06.17).
– Te kis pók!
Csönd.
– Miért vagyok pók? – csodálkozom.
– Hát, a keresztes munka miatt…

Néha irigylem mások humorát, amit pl. meg-megcsillantanak írás közben. Úgy emlékszem, hogy ez nekem nem igazán sikerül. Mármint a sajátos humoromat belevinni – spontánul – az írásaimba. (Ha valaki valaha jót nevetett valamelyik posztomon, jelezze, mert tudni akarom, melyik volt az. A KIröhögés nem számit.)
Szóban csak-csak megy a poénok szórása, de a legrosszabb, mikor magyarázni kell, hogy vicceltem. Vagy azt kell hinnem, túl sajátos logikán alapul a humorom, vagy egyáltalán nem vagyok vicces.

– Jövő tavasszal koncertre mész, úgy látom – szól böngészve a netet a telóján.
– Csak nem Depeche Mode-koncert lesz? – kérdezem felvillanyozódva.

Hát, így ismer engem: egyetlen zenekar koncerjére vagyok hajlandó menni. Majd´ mindenáron. (Legutóbb a kisebbik fiam lett beteg az utolsó percben, hiába volt meg a jegyem már féléve.)

Ma délután majdnem elütött minket a HIT…

… rendszámú autó.

Egy temető melletti úton.

Most van az, hogy a “szomszéd kertje zöldebb”, és én meg vagyok a balfék, aki csak szeretné, hogy zöld legyen.

És éppen ezért nem tudok aludni.

Ez most a fő mottóm.
Lelkesen csinálnám, de tényleg. (Bizonygatom.)

Valahogyan nem akart összejönni.
Aztán mára mégis.

Egy lelkes vendég akadt, egy régi barát.
Tetszett, tetszik neki, amit ma csináltunk, és én tényleg odatettem magam.

De lelket kell öntenem saját magamba, hogy kitartsak. És bizakodom: egyre többen, óráról órára többen jönnek tornázni velem.

Mindenesetre mostanában molyolok azon, mi a túróval akadályozom saját magamat. Talán önbizalomhiány? Vagy önsorsrontás?

Ma a nagyobbik kijelentette, hogy a világunk csodálatos, mert annyi érdekes dolog van benne, pl. a tűz, stb.

Akkor el tudom viselni a kinti hideget, ha bent már meleg van. Gyors volt a távhő. Már fűtenek.

Hétvégén egy mesterképzésen voltam. Napi 5-6 óra folyamatos mozgás legfeljebb fizikailag üti ki az embert, viszont a koreok követése, illetve betanítása agyilag is zoknivá tud tenni. Viszont három napig csak ez létezett számomra. Hazafelé a vonaton kezdett visszalopakodni a hétköznap az életembe.

Többen tartanak a koreografált óráktól (legyen az oktató vagy vendég), pedig sok lehetőséget nyújt a szórakozásra, a kikapcsolódásra és a mozgásra. Ha jól csinálja az edző, akkor hawaii, dj, bobo, a vendég totálisan kiiktatódik a gondjai köréből legalább egy órára.

Most pedig a gyakorlás ideje van a következő hetekben. Mert vizsga lesz. (Ja, soha ne mondd, hogy soha.)