Nem emlékszem, hogy valaha ettem volna októberben frissen szedett málnát. Ma megálltam a bokor mellett, és szemezgettem.

Mivel egész nap a rosszulléttel társultam, így az ágyban feküdtem. Túl sok mindent nem csináltam, csak online filmet néztem, kettőt, és közben két-két órát aludtam. És korán elaludtam. Szóval, sok-sok pihenés és alvás.

Éjjel arra ébredtem, hogy hányinger és hasfájás gyötör. Kivánszorogtam a wc-re, hátha alsó tájon könnyebbülök meg, de semmi. Vissza az ágyba. Éppen azon voltam üldögélve az ágyban, hogy a hányingert leküzdjem, mikor nagy csörtetéssel lemászott kisebbik gyermekem a magaságyáról, majd félméterre se a wc-től, a folyosó kellős közepén elhányta magát.
Az anyai ösztönöm csak addig felejtette el velem a saját hányingerem, míg a gyerek adta ki magából a cuccot. Amikor a feltakarításra került a sor, nekem már közel volt a wc.
Így se csípett még kétszer a csípős kaja.

Az éjjel további részét küzdéssel, félálomban álmodással, majd alvással telt. Míg azt álmodtam, hogy a gyerek összehányt egy esernyőt, addig csak a mellékészített tálba tette ezt, és nem az álmomban. A tállal a kezében jelent meg a szobában, hogy megmutassa, mit termelt néhány perce – míg én álmodtam.

Most fekszem az ágyban, és szarul érzem magam, a gyerek meg virgonckodik. Ebben viszont úgy látszik, nem vagyunk szinkronban.

Hétfő este hozott át apu egy másfél liter mustot és némi szőlőt. A mustnak nagyon örültünk, a szőlőnek kevésbé, hiszen előzőnap kaptunk egy szatyorral a barátnőméktől.
Mustkostoló volt azonnal. Én még ilyen finomat nem ittam. Aput gyanakodva kérdeztem, tette-e hozzá mézet (néha szokott), mert ez bizony mézédes. Szó szerint.
És nem. Az idei termés 20 fokos volt, minden édesítés nélkül. A minőség szuper, a mennyiség … gyér.
Ez a nyár ilyen volt.

Újratelepítettük a Windows-t a laptopomon. Maradt az eredeti XP, mivel hiába kaptam Win7-t (persze nem eredeti verziót), a gép nem olvassa az elmúlt egy-két évben gyártott CD-ket, DVD-ket.
Miután kész voltunk, először azon keseregtem, hogy az összes könyvjelző, mentett oldal elveszett, de aztán bejelentkeztem a Chrome-ba az egyik emailcímemmel (amit a google-nél leggyakrabban használok), és láss csodát! – mint a régi szép időkben.
Aztán jött az outlook lekezelése. A POP3 beállítást nem találtam, maradt az imap. Az egyik emailcímemet beállítottam, de rájöttem, ez az imap-izé nem az én világom, és utáltam. Szerencsémre harmadik neki futásra megtaláltam a POP3-izét. De addigra az imap leszedte az összes levelemet az emailcímemről, így a levelező tárhelyén nem maradt semmi. Az outlook meg szépen törölte, mikor megszüntettem az imap-ot. Csak remélni tudom, hogy az összes korábbi fontos levél megvan lementve az outlookban még az újratelepítés előtti időkből.

De a lényeg, hogy most megint gyors a gép. Csak még olyan … tiszta.

Már három napja lelkesedéssel iszom reggelente a probiotikumos lötyit. És ma, a negyedik reggel jött a felismerés (végre elolvastam teljesen, hogyan is kell szedni), hogy a dugóba rejtett porocskát, a lényeget, nem engedtem ki a dugóból, így három napig a szarnak adtam egy nagy pofont.
Felületesség, felhagyhatnék veled!

Úgy látszik, a várakozással lehet valami ügyem, mert utálom. Főleg, ha pontos időpont hiányában csakúgy kell várakoznom, vagy tolódik az időpont újra és újra.

Rajtra készen állok.

Ma nyolc éve írtam az első mondatokat.

Hm. És mindig írogatom, és eszem-ágában sincs befejezni.

Marad velem, amíg úgy nem fordul az életem, hogy feladjam.

Mert ő az én blogom.

Szóval, Stockholm.
Fapadossal mentünk, mindkettő legismertebbet kipróbáltuk: egyet oda, a másikat vissza.
Odafelé az egyik aszalt minket a tűző napon jó húsz percet, mire felengedtek a járatra, ami épphogy megérkezett a reptérre és velünk (és még jó pár utassal) fordult is vissza.
Kissé melléterveztem a dolgot, és nem vásároltam vizet a váróban, így inkább szomjaztam a repülőn, minthogy a fedélzeten vegyek egy ezresért pár deci vizet. Skavstára érve viszont nem jutott eszembe, hogy legalább a mosdóban igyak, tehát a majd’ másfél órás busz út után már nem érdekelt, mennyiért jutok bármilyen folyadékhoz a buszpályaudvaron.
Szép idő fogadott minket Stockholmban.
Rögtön kisebb városnézéssel kezdtük. Már rögtön feltűnt, hogy sok sportoló ember van a városban. Aki segített nekünk, hogy legyen szállásunk és kerékpárunk, és hogy nagyjából ne vesszünk el rögtön a számunkra ismeretlen városban, mesélte, ott csak úgy építenek lakónegyedet, hogy mellé egy zöld területet, parkot (tóval vagy anélkül) is illesztenek.
Az első két éjszakát egy magyar családnál (anya és fia) töltöttük egy Stockholm melletti kis városkában (kb. 15 perc volt vonattal a T-Centralen-től). Sokat nem láttunk belőle, de tök jó volt látni, hogy a lakóház melletti téren kis grillező hely volt fabútorokkal (székek és asztalok), melyeket szabadon hagytak ott (nincs leláncolás vagy ilyesmi).
A többi éjszakát az ottani Magyar Házban töltöttük. Az még Stockholmhoz tartozó területen van, és metroval lehet eljutni, meg persze kerékpárral. Számunkra (és gondolom, a magyar kerékpárosok számára) hihetetlen és örömteli volt látni, hogy a bicikliket akár leláncolás nélkül ott lehet hagyni bárhol, nem fogja elvinni senki. Persze, nem méregdrága kétkerekűekre kell gondolni, de ott szerintem csak az elvetemült bicikli rajongók ölnek sok pénzt a járgányokba, a többiek csak eszközként kezelik, amivel el lehet jutni A-ból B-be vagy le lehet nyomni az aznapi penzumot mint sport.
Stockholm turista szempontból kiemeltebb részeit igyekeztük bejárni. Csak egy múzeumba mentünk, a Vasamuseumba. Itt annak a vitorlás hajónak a megmentett maradványát őrzik, amely megépítése és vízre eresztése után megtett 1500 m-t és elsüllyedt. Nagy remények, nagy csalódások.
Őszintén szólva nem vagyok nagy múzeumba járós, és úgy gondoltam, felesleges az ott töltött 5 napot arra fecsérelni, hogy múzeumból ki, múzeumba be, és a városról, az emberekről nem szerzek semmilyen élményt. Inkább gyalogoltunk, amerre valami láthatót gondoltunk.
EGyszer kaptunk egy ingyenes városnézést is Hopp on Hopp off-busszal, volt egy oda-vissza 5 perces utunk a vízen is. Láttuk a Gamla Stan nagy részét, egy őrségváltást női díszőrségi katonákkal, Djurgardenen is csatangoltunk, kávéztunk, Norrmalm kerületben róttuk az utcákat, az utolsó nap én Skeppsholment is felfedeztem.
Ettünk kebabosnál, kaptunk egy indiai étterembe vacsora meghívást, egy könnyed svéd reggelit (saláta, lazac, és az a pici rák, aminek perpil nem jut eszembe a neve, plusz mustáros szósz, valamint áfonyás smoothie – isteni volt ez utóbbi), és a megmentőm a McDonald’s. Ugyan nem vagyok mekibe járós, de mivel gluténérzékeny vagyok, a sült krumpli megmentő volt. A fagyi csak ráadásnak számított az egész napos gyaloglás után. És az egy biztos pont volt.
Persze vásároltunk nagyobb bevásárló üzletben is, de tény, ez a hét nem a nagy zabálásról szólt.

Használtuk a kölcsönkerékpárokat is, így megtapasztalhattuk, milyen élmény Stockholmban biciklizni. Más világ, no.

Érdekes volt, hogy a legtöbben mobiloznak: sétálás, gyaloglás, futás, kerékpározás, metrózás közben, illetve bármikor. Zenét hallgatnak, telefonálnak, és neteznek. Legyen az két éves vagy hetven feletti, nő vagy férfi.

Jó volt látni, hogy ott a férfiak ugyanolyan természetességgel tolják a babakocsit, foglalkoznak a gyerekükkel, mint itthon a nők. Ahogy hallottam, ugyanúgy részt vesznek az apák a gyerekkel való foglalkozásból, ahogy az anyjuk.

S az is tetszett, hogy szombat reggel, délelőtt tele vannak a parkok sportoló, sétáló, levegőző emberekkel (kicsik, nagyok).

Feltűnt, a nők körében nem igen dívik a magassarkú hétköznapi viseletként. Gondolom, nem csak amiatt, hogy bármikor eleredhet az eső…

Nagy vonalakban ennyi egyelőre a múlt hetünkről, bár mi is csak nagy vonalakban tapasztaltuk meg, milyen is lehet ott élni. De amit láttam, az nekem nagyon bejött. Szeretem az ilyen élhető városokat.

A hazatérést Stockholmból rögtön egy 38 órás folyamatos fennléttel (hah, ilyen is elég régen volt) köszöntöttem. A sort egy enyhébb náthával folytatom.

Élmény volt a múlt hét. Jó lenne egy részletesebb beszámoló is, amit – ígérem – meg is ejtek majd, de speciel jelenleg éppenhogy kilátok a fejemből.

Igyekszem a teendőimet szépen sorra venni az elkövetkezendő napokban, hetekben. Nem szívesen írom le a terveimet, de fejben (és szívben) szépen dédelgetem őket. Ha megvalósulnak, akkor – ígérem – azt is megosztom. Addig lépésről lépésre haladok.

Most az ágyban ülök, előttem a laptoptartón a gép és írok. Tervezem, hogy megnézem a Dallas legújabb részét, bár szerintem bealvás lesz. Úgy legyen!