Családi vállalkozás lesz a hétvége. Míg én az iskolapadot koptatom két napig, addig a három fiú (két kicsi és egy felnőtt) a fővárost fedezi fel. He-he! Nélkülem. … vigyor… A két lábon járó gps nélkül.
Hm, nem szabad szemtelenkednem. Tudom, délutánra is meglesznek. Nem vesznek el.

Egy régi jóbaráttal ebédeltem tegnap, és az elmúlt pár hónap történéseire csak hümmögött, álmélkodott (ugye, így volt? – ha olvasnád…). Aztán meséltem azt is neki, mibe kezdtem egy hete, és csak azt mondta, hogy látja, nem tudok megülni a hátsómon. Bagoly mondja verébnek. Hiszen, mint akik be vannak sózva, állandóan mennek erre-arra túrázni, kirándulni, utazni. Én csak tanulok, tovább- és átképzem magamat.

Ennek kapcsán volt (van) egy remek gondolatmenetem, de … mosoly … majd next time.

Meg-megpendíti, hogy írhatnék. Úgyegy nagyobb összefoglalót a blogból.
Mikor? Teszem fel a kédést, mert szinte minden percem le van kötve, és a – komoly – írás órákat igényel. Számomra.
A másik az, hogy nem igazán hiszem azt, a blogba írtak érdekes anyag lenne bármire is. Elfogult. Ő.

Gyorsan repül az idő. Már egy hét telt el a legutóbbi bejegyzés óta. A mobilról macerás írni, mivel ha sort enterezek az új bekezdéshez (vagy még azt sem), dublázni, triplázni kezdi a program az írásom egy részét, amit otthon tudok csak javítani. Szóval, ömlesztve nyomhatom a gondolatokat.

Ott tartottam, hogy gyors. Mindenfélével töltjük a szabadidőnket, nekem a sport most még fontosabb lett (rékázom, amikor tudok, s a futást is illene beiktatnom a programba – újra).

A gyermekeim kamaszodnak, s bár imádom őket, a kisebbik probára tudja tenni a türelmemet rendesen. De, mint tudjuk, teher alatt nő a pálma.

Tetszik ez a hosszú nyárias ősz. Tíz éve is így volt. Tegnap este is sétáltunk egy nagyot. Babarózsaszínűek voltak az égen a felhők a lenyugvó nap fényében. Béke és nyugalom. Jólesett…

Az elmúlt hónapok nyűgjeit tekintve jó érzés, ha kicsit viccesen írja az ügyfél (akinél még nem csináltunk galibát), hogy én a hőse vagyok, mivel sikerült egy (éppen egyszerű) dolgot elintéznem. Neki fontos volt, nekem meg abban az esetben csak egy pici intézkedést jelentett. Mégis öröm volt olvasni a sok “fejfájós” ügy után.

Egyébként péntek délre szakadt el nálam a cérna. Négy és fél hónap nyűgje után. Még jó, hogy jött a hétvége, ami nagyjából feledtette a dolgokat. Remélem, most már egyenesbe kerülnek a dolgok a munkahelyen, s lesz probléma mentes időszak. Jó hosszú.

Lazább hét, csak el ne kiabáljam.

Olyan konklúziót vontam le, hogy szerintem laktóz intoleranciám van. Ha ez tényleg így van, akkor ezt már én három éves koromban megállapítottam tudat alatt, mikor nem voltam hajlandó semmilyen tejterméket fogyasztani. Bár nem tudom, hogy a hússal mi bajom lehetett akkoriban. Igaz, ma is inkább szívesebben eszem zöldség(es) ételeket, és nem dob fel annak a gondolata, hogy hús lesz ebédre vagy vacsorára. Tény azonban, hogy gyengém pl. a kolbász.

Mondjuk, kíváncsi vagyok, milyen lelki okai vannak, hogy így állok a tejcukorhoz.

Gyorsan eltelt a munkás hét. Dolgozás ezerrel, ennek eredményeképpen pénteken délután már mosott rongyként aludtam be, mikor hazaértem.
Talán most szombat délutánra lettem újra szociális, addig leginkább anti- voltam. Nem mentegetőzésképpen, de így dolgozom fel a stresszt, a hetit.

Más: azért jó érzés, hogy csak gondolok egyet, elkérem a kocsikulcsot, és vezetek. Egyedül. Na, jó. Az egyik gyermek a hátsóülésen üldögélt. Még vannak bakijaim, de már nem rágódom azon, milyen bénán parkolok le. Viszont tudok már enni vezetésközben.

Másabb: Újra átrendeztem (-tük) a szobámat. Ennek csak az a hátránya, hogy megint fúrni kell lyukakat a falvédőnek, az egyik festménynek. De lesz új olvasólámpa az ágy fejrésze felett. Az, hogy az áram hogyan kerül oda, a szakértőbbre hagyom.

Éldegélünk, a terveinket teljesítjük, és azt veszem észre, hogy mindjárt itt a tél, a karácsony és … az új év. Kicsit lehetne lassítani.

Olykor velem is előfordul, hogy betévedek egy mekibe, hogy egyszerűsítsem étkezésem megoldását, ha más lehetőségem nincsen. Percekig töprengve állok a pult feletti táblát bámulva, mit is egyek, ami nekem is kívánatos. Persze, két mekis étkezés között el telik annyi idő, hogy változik a fő kínálat, és én kezdhetem újra a gondolkodást, szeretem vagy nem szeretem a képen látható kaját.

Múlt pénteken aránylag gyorsan döntöttem, és kértem egy szendvicset. A kiszolgálólánytól az első furcsáló tekintetet akkor kaptam, mikor nemet intettem a menüre. A következőt akkor, mikor a késés kompenzálásaként fagyit vagy egyéb kaját kínált fel, és azt udvariasan és mosolyogva visszautasítottam, és türelmesen vártam tovább.

Ingyen dolgokat el szoktam fogadni, de ha nincs szükségem rá, nem tudom hova tenni, akkor inkább nem kérem.

Azt hiszem, egy blogíró viszonyát a blogjához csak az értheti meg, aki maga is blogos vagy valaha írt bármilyen naplót.

Én ugye mar hét éve vezetem, formálgatom, alakítgatom. Rajta keresztül kiélhetem a közlési ingeremet, a viszonylagos extrovertáltságomat, grafománságomat. Alkotásom ő, melyet ki tudja, mikor fogok befejezni, s ha meg is teszem, lehet, hogy torzó marad.

Az írásaim a pillanataimról szólnak, melyekből múlt lesz. A jövőben visszaolvasva a jelen nem összehasonlítási alap, sem tanulságul szolgáló múlt, hanem egy rácsodálkozás, egy emlék, s olykor újabb gondolatokat elindító forrás.

S marad is még annak jó darabig.

– Lassan nyugalom lesz. Itthon is (iskolakezdés után) és a munkahelyen is (hó vége, eleje és helyettesítés).

– A kisebbik új telóval bír (vettem). A nagyobbik megkapta az vágyott programot (vettem).

– A kisebbik a legnagyobb természetességgel jelentette ki, hogy ő matek szakkörre fog járni (nem is tudom, van-e ilyen a sulijukban), illetve, hogy mivel ő haladó angolos akart lenni, az is lett.
Az iskolai sztorihoz tartozik, hogy minden anyai macerálás nélkül csinálják (még) a házi feladatot délutánonkénk.

– Tegnap este – más olvasnivaló híján – olvasgattam a blogom. Hm, hiányzik, hogy írjak. Hogy igazán írjak. Rendszeresen.

– Ja, és férjhez megyek. Na, jó. Csak nyulat akarok kiugratni a bokorból ezen kijelentésemmel. Majd. Egyébként pedig semmi alapja. (Aki ismer, az amúgy sem hinne nekem.)

– Ma pedig 7 éves a blog. Ennek örömére a nagy közösségi hálózatra is felkerült. Csak úgy, és csak szórakozásból. Mondjuk, nem tudom, mire használom majd, de biztos van, lesz haszna.

Semmi baj az ebéd utáni alvással. Csak utána közel egy órát még zsibbadt aggyal és testtel botorkálok. Jólesne egy kávé, de már nem merek inni. Szeretnék éjjel aludni…

Tegnap végre megtettem azt a lépést, amit kb. 20 éven át nem mertem. Egy szóval, közelebb kerültem egy régi vágyam megvalósításához. Erről persze, egyszer, majd, valamikor, többet is. Talán félév múlva.

Onnan ismerszik meg nálam, hogy elkezdődött az iskola, hogy nagy valószínűséggel hagyok otthon valamit reggel, illetve a munkába már idegesen megyek.

A nyári szünet vége felé már várom, hogy a gyerkőcök iskolába járjanak, a tanév során pedig rájövök, mennyivel jobb is, ha szünet van.