Szerdán vagy csütörtökön kijelentettem, szombaton bemegyek a gyerekekkel a közeli nagyvárosba vásárolni a tanévhez, őszre. Ja, és én fogok vezetni. Ugyan utána egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy komolyan gondolom én ezt, de aztán tegnap délután oda-vissza felügyelet mellett megtettem a távot, így, gondoltam, már semmi gond nem lehet.

És … yesss! Épségben hazatértünk. Egy-két csúnyácska malőrt tettem ugyan, de azok inkább szépséghibának számítanak, és egy kezdő sofőrnél elnézhető. A végeredmény az, hogy három hónap alatt eljutottam idáig, és úgy, hogy ritkán vezettem ez idő alatt is.
Megdicsérem magamat.

Néhány szó a vásárlásról: elköltöttem az összes utalványt, amit az iskolakezdéshez kaptam caffateria keretein belül. A kisebbik noszogatás nélkül pakolta bele a kosárba az írószereket, s résen kellett lennem, mit akar megvetetni velem. A nagyobbik már kevésbé volt ennyire aktív. Többször kellett kérdeznem, szeretne-e még valamit.

El-elgondolkodom azon, melyikük milyen személyiség lesz. A nagyobbik mindig is társaság kedvelő volt, annak ellenére, hogy egyedül is el tudta, tudja foglalni magát. Pillanatok alatt szerez ismerősöket, barátokat bárhol, bármikor legyen az vele egykorú, vagy nála jóval idősebb.
A kicsi pont ellentéte ebben. Nehezen szerez barátokat, és hihetetlenül tud unatkozni. Viszont sokkal jobban ki tudja fejezni, mit akar, és törtetőbb is ebből a szempontból. Válogatósabb, jobb az ízlése.

Igyekszem arra nevelni őket, hogy megálljanak a két lábukon, elérjék, amit akarnak. Vagy egyáltalán csak tudják, mit szeretnének. Remélem, sikerül.

Azt hiszem, mazochista vagyok. Amellett, hogy kifizettem a két gyerek ez évi tankönyveinek árát (pedig még csak általános iskolások), gyalog két kézben cipelve haza is hoztam őket. Ebben a fullasztó hőségben.

Igen. Ott is folyt.

Azt különösen szeretem, ha kinézek magamnak valamit, ami nagyon tetszik, de akkor éppen lemondok róla minden szívfájdalom nélkül, egy későbbi időpontban, mikor nem is számítok rá, – vagy ellenérték nélkül, mint ajándék, vagy – az eredeti árnál jóval kevesebbért megkapom.

Nos, ahhoz képest, hogy alig volt egy-két száz kilométer levezetése a hátam mögött – vagy a kezeimben és lábaimban -, tegnap megejtettem egy Siófok-Vác távot Budapesten keresztül.

Buda határában a volán mögött döbbentem rá, hogy a pihenőben a telón a gps ugyan beállíottuk, viszont én a vezető ülésben maradtam, ergo, vagy merészen megyek az (autó)árral, vagy nyomok egy tövig féket és kézfeltartva óbégatok, hogy “helycsere, helycsere!”. Az ésszerűbbet választottam.

És megcsináltam. A Vác fele vezető úton akkora mázlim volt, hogy elkaptam egy zöldhullámot, és szinte csak egyszer kellett piroshoz megállnom.

Igaz, ki is pukkantam, mire leparkoltunk “fogalmunk-sincs-hol-vagyunk” helyen a városban. Bár a szellemi fáradtsághoz némi nézeteltérés is szükségeltetett, és de legalább már ezt is kipipálhatom, ami a vezetés alatti vitát illeti.

Ja, és már tudjuk, hol lehet Agárdon isteni finom réteseket enni. Pedig nem is azért kerültünk arra, és álltunk meg ott, ahol.

A szabadságon levésbe hamar bele tudok jönni, és néhány nappal a vége felé már fáj a gondolat, ha egyáltalán beengedem a tudatomba, hogy egyszer ennek is vége lesz, pedig most élvezem igazán.

Szeretném úgy élni az életemet, hogy minden pillanatát teljességgel megéljem, és a pihentető, szórakoztató szabadságról visszatérve örömmel folytassam a ˝hétköznapokat˝.

Balaton-part éjjel, viharos szél, pad és egy picinyke vörösbor. Ez kell ahhoz, hogy – szerinte – ˝élvezzük a halmazatokat˝.

Egy dolognak örültem, amikor két-három óra táján felébredtem, hogy végre elaludtam. (Ugye ezt a következtetést abból vontam le, hogy egyáltalán volt miből felébrednem.) WC-ről visszatérve már éppen annak örültem, hogy újra aludhatok majd, mikor is az indulásra kész és, úgy tűnik, útban levő bőrönd sarkába teljes erővel belerúgtam.
Az ágyba vinnyogva másztam be és örülhettem, hogy egyáltalán vissza tudtam aludni.

Már nem fáj, viszont gyanítom, ma se vezetni nem fogok, se táncolni. Bár … who knows!

A kalandparkot elsősorban a gyerekek miatt választottam mint egyik programot a nyári legeltetésen.

Mikor a kapuban felmerült – bennem -, hogy én is akarok-e mászni, a kérdőjel ugyan halványan felvillant előttem, de el lett hessegetve, hogy anno egyszer már kalandoztam – igaz, kicsit egyszerűbben -, és akkor tulajdonképpen élveztem. Meg pár éve edzőttem “via ferratan” is az Alpokban, tehát ez csak kis miska lehet.

A régi tapasztalataim alapján a csúszástól (ami a pályák legvégét zárják általában) tartottam egyedül az első “tarzan-lengés” előttig. Nos, utána az lett a mumus. Még az sem tántorított el a parámtól, hogy a legelső két fa közötti drótcsúszásomat (a korábbi mumust) fára kenődve fejeztem be. Inkább képes lettem volna visszafordulni bármilyen pályán, minthogy át kelljen lendülnöm a fonott kötélen a másik fához.

Végül kicsit megkönnyebbülve fejeztem be a mászást, valahogy ehhez még lélekben is erősödnöm kellene…

Gyorsan eltelt a gyerek-legeltető négy nap. Talán túl gyorsan.

Az általam betervezett programokat sikerült megejteni, kivéve a cirkuszt, mivel felhúztam magam azon, hogy ez éven külön kell a neten a hungarycard-kedvezményhez a kupont igényelni, majd kinyomtatni. Mozi lett belőle, s legalább már van saját 3D-s szemüvegünk.

Tegnaptól újra munkában. Kicsit tartottam attól, mennyire lesz stresszes, de úgy indultam reggel neki, hogy végülis nem olyan szörnyű, megvan ennek is a szépsége. Szóval, így is alakult.

A ma éjjelről meg ne írjak semmit, szerintem túl erős kávét ittam koradélután…

Míg a tegnap délután fizikai kihívást és olykor bátorsági próbát jelentett, ma az eső és egyéb helyzet tett próbára. Aztán csak kerekedett a nap. Lett egy röp-interjú a kisebbikkel, egy jó kis mozi, majd egy összefutás egy földivel, akit szerintem inflagrantin kaptam, mert igen zavartan vette tudomásul, hogy egy ismerőssel akad össze messze az otthonától, ráadásul nem a feleségét ölelgeti az adott szituációban. Hm. Van ilyen.

No, még van másfél napunk…