Indul a vonat. Az ablakon keresztül őt látom, ahogy áll egyik kezét zsebre dugva, a másikkal nekem int búcsúzásként.
Már nem látom őt, a vonat halad előre. Előveszem a mobilomat, s rátekintek. A diavetítő vált, hoy a soron következő kép legyen tíz percig az aktuális háttérkép. Az első közös fotónkra.
Velem van.
Ez a hét a személyiségfejlesztésé. Így jött össze. A munkahely és a magántervek alkották.
Vasárnap estére már egy új nő tér haza? Azt azért nem. De remélem, néhány hasznos info tudássá és cselekvéssé válik a bennem.
– Mit segíthetek?
– … Ööö, hát nem is tudom.
– De tényleg szívesen segítek.
– Tudom, de fogalmam sincs, melyik részét adhatnám át… Na, jó. Akkor csináld azt.
Egy-két órával később.
– Mit segíthetek még?
– …
– Hm?
– Nem is tudom. … Ööö… Hát, talán amabban segíthetnél…
Egy kis idő múlva.
– Miben segíthetek?
Olykor a segítség elfogadása is nehéz, de a “munkakiosztás” még nehezebb. Különösen, ha eddig úgy voltam berendezkedve, hogy a tavaszi nagytakarítást is csak én csinálom, egy személyben.
Egyre inkább nő a vágy bennem, hogy végre normális billentyűzeten írjak blogot. A mikor kérdés erősen felmerül…
Arra is vágyom, hogy békésen, kiegyensúlyozottan éljem meg azt, ami fontos számomra. Úgy tűnik, a cél némi göröngyös úton érhető el. Ez van? Hát, ez.
Reggel iskolába, munkahelyre haladva hallgatom gyermekeim beszédét. Szóba kerülnek a giliszták is, melyek az eső áztatta talajból a járda aszfaltjára menekültek. A nagyobbik megjegyzi, hogy ő dámázik velük, s eddig kettőt ütött ki. Én, aki a dámázáshoz szinte semmit sem konyítok, megdöbbenve kérdem:
– Rájuk lépsz?
– Nem, átlépem őket – jött a számomra megnyugtató válasz.
Most a Veritas mellett az Ízek, imák, szerelmek c. könyvet is olvasom. Azért is tartom érdekesnek a regényt, mert sok infot tartalmaz a fő cselekményvonalt kiegészítvén. Nem csak spirituálisakat.
Speciel most egy ilyet szeretnék ˝idézni˝.
Az öreg füvesember meséli, hogy ő már járt a mennyországban, ami felfee van, gyönyörű és ˝ott minden szeretet. A mennyország szeretet.˝
A pokolba lefele vezet az út. Arra a kérdésre, milyen, azt a választ adja, hogy ugyanolyan, mint a mennyország.
˝- Akkor hogyan tudunk különbséget tenni a mennyország és a pokol között? – kérdezem.
– Attól függ, hogyan utazol. A mennybe felfele mész, hét boldog helyen át. A pokol – oda lefele mész, hét szomorú helyen keresztül. Ezért jobb, ha felfelé mész, Liss – nevetett.
…
– Ugyanaz-ugyanaz. Végén ugyanaz, tehát jobb, ha az utazás során boldog az ember.˝
Ma reggel készülődve a konyhában úgy éreztem, bármi történhet velem, körülöttem, lazán, elfogadással reagálok rá. Ez addig jól is ment (pl.mosolyogva töröltem fel az asztalról a kilögybölt kakaót), míg a szobámba lépve rá nem jöttem, a reggeli összebújás elmarad. Igen, duzzogással fogadtam, hogy le kell mondanom arról a 10-15 percről, ami a reggelem utolsó nyugodt percei és csak ketten vagyunk.
Persze az idő nem lett visszatekerve, de megkaptam, amire vágytam.
Szóval, nagy tréfamester az univerzum, nem hagyja ki a próba elé állítást.
De meglehet, túl jól működött reggel a vonzás törvénye (bár nincs olyan, hogy ´túl jól´, csak szimpla működés), s elég volt a csendbe az ilyen-olyan gondolataimat elereszteni, s azok meg korrekció hiján be is teljesültek.
Tanulság: csak pozitívan, különösen reggel.
Más: a frissen letöltött böngésző nem jobb, nem rosszabb, mint a másik kettő, viszont más. Blogoláshoz eddig a legjobb.
Pár hónapja elindítottam egy bejegyzéssorozatot Heti örömök címmel, amit hamar félbe is hagytam. Hivatkozhatnék pár dologra, miért is nem folytattam, de egyre nem, hogy nem akadt utána örömöm.
Ha jól odafigyel a rendszeres olvasóm, akkor észlelheti, hogy leginkább olyan eseményekről, gondolatokról és érzésekről írogatok, melyek inkább pozitív oldalon vannak, mint a másikon.
Egyszer valaki felrótta nekem, hogy csak a jóról firkálgatok, s az árnyékos oldalamat nem mutogatom, pedig létezik. Talán akkor megkíséreltem elmagyarázni, hogy eszem ágában sincs csak jószínben feltüntetni magamat az olvasók előtt, viszont a kínlódásaimra, a fájdalmaimra ne legyen senki kíváncsi, s ne rögzítsem őket for the future. Ami negatív, legyen múlandó, ami szép, az legyen akár örök. Folyamatosan kívánok változni, illetve kevésbé előnyös oldalamat halványítani szándékszom, s nincs szükség az örök mementóra.
Ember vagyok, mint több milliárd társam itt a Földön, vannak nekem is völgymeneteim, melyek, úgy gondolom, azt a célt szolgálják, hogy onnan kikapaszkodva még magasabb dombokon, síkokon járjak.
A könnyeket felszárítja a mosoly.
Letöltöttem egy új böngészőt a mobilra. Eddig profibbnak tűnik, mint az opera mini. Bár a blog szerkesztő felületét kicsit más formátumban jeleníti meg. Ha beválik, talán több kedvem is lesz blogolni.
Az óraátállítás rég nem kavart meg így, ahogy tette ezt tegnap. Hol azt éreztem, már itt a nap vége, hol pedig azt gondoltam, előttem az este.
A többi történésre nem volt hatással. Azt már én intéztem. Néha nem tudom, miért kell túl bonyolítanom dolgokat, de ha ez kellett ahhoz, hogy felismerjem, kit és mit akarok, akkor nem bánom.
– Este meccset szeretnék nézni. Nem baj?
Jót mosolyogtam magamban, és mondtam, persze, hogy nem.
Még ezt az oldalamat nem ismeri.
Ott szívesebben van az ember, ahol emberszámba veszik, s adnak a véleményére, elfogadják, elismerik hozzáértését, még ha az csekély is az adott témában.
Talán én változtam annyit (önbizalom terén), hogy mára már megkapom a fentieket olyan embertől, akit én elismerek mint hozzáértő szakembert.
Te, olyan albumokat szereztem be, amin fantasztikus számok vannak, ha teheted, szerezd meg te is. … Ennek a számnak a videoklipjét láttad már? Nézd meg, nagyon ott van. – hát, ilyesmi mondatok hangzottak el egy-egy figura letáncolása alatt, mikor éppen sorra kerültem.
Piciny örömök az életben. Ez az egyik.