Vasárnap este nézegettem a webshopban a táskákat. Négyféle között vacilláltam. Hétfőn napközben a mobilról ellátogattam a weboldalra. Gyanúsan kevesebbnek látszott a választék. Ma reggelre meg végképp. A kinézett táskák közül már csak az maradt meg, amelyik a legjobban tetszik és a legdrágább.
Khöm! Upsz, tettem hozzá. Még egy nap, és ebből sem lesz vásárlási lehetőség. No more gondolkodás, gyors döntés (azért még egy percbe tellett, mire megnyomtam a vásárlás befejezése gombot), és várhatom, mikor csörög rám a futárszolgálat, hogy nem talál itthon, pedig ő hozta a megrendelt cucmót.

Hát, így lesz csuda nekem tetsző tatyóm.

Aztán egy beszélgetés alatt eszembe jutott egy fenemód jó sztori, amin jót nevettünk (nevettem), csak most tuti nem rémlik. Annyi igen, hogy valamelyik gyerkőcöm alkotott már megint.
Esküszöm, leírom, ha elő tudom hozni a sötétségből…

Egyébként a munkahelyen megint olyan nap volt, amit szívesen hanyagolnék. Kis pontok vagyunk a gépezetben, de minden rajtunk csattan. Mint egy nagy forgalmas csomópont, amin mindenki és minden keresztül megy. Lehetőleg lánctalpas gépekkel.
Na, de ennyit erről. Majd megoldom ezt is. Szó szerint értendő.
(Tegnap este kiteszteltem, miért is volt egy hétig hányingerem. Döntésképtelenség stressze. Oldva. És már ma nem is volt hányingerem.)

Behajtották rajtam. A süti, azaz torta receptjét.

Ezt sikernek könyvelem el, és nagyon örülök. Elsősorban azért, mert a tortát – anno – kicsit módosítottam a saját ízlésem szerint, s így is ízletes és sikeres lett.

A mai nap további jóságaihoz (ezt minden nap szeretném írni, ha lehet kérni az égiektől és magamtól) jön, hogy kaptam az egyik cégtől, akivel az őskorban kapcsolatban voltam, karácsonyi ajándékot. Annyira édesek, hogy még mindig benne vagyok az adatbázisukban, pedig már régen nem vagyok velük kapcsolatban. Megint kitettek magukért: finom pralinék gyönyörű díszdobozban. (Szeret engem a Jóisten.)

Egyéb jóságok is történtek, bár nem ily látványosak. Mondhatni szerencsének is lehetne nevezni.

A nap egyik mókás esete, hogy a nagyobbik gyermekem haja újfent nem került a fodrász ollói alá. Ezúttal a másik fél miatt. De már kezdek kétkedni saját magamban, vajon megint tévesen írtam-e fel az időpontot. De ha a mai munkahelyi sztorit veszem elő, akkor ott kiderült, nem én voltam a balfék, hanem a vevő, tehát ebből egyenesarányban következhet, hogy a hajvágás elmaradása miatt sem. Na, majd kiderül.

Azon már rég nem aggódom, hogy egy napom unalmasan fog eltelni. Ez az év már csak ilyen.

Ma reggel gyorsan megszámoltam, listáztam, hány és melyik könyvet is szeretném elolvasni. Lelkesen állapítottam meg, bőven el vagyok látva, lesz mivel szórakoztatnom magamat. Mintegy figyelemelterelésnek is használom az olvasást, hogy ne foglalkozzak annyit magammal, bármivel, akármivel. Meg a történetek elrepítnek egy másik dimenzióba, megélhetek egy teljesen más életet. Nem mintha bajom lenne a sajátommal, de jók, frissítőek, inspirálóak ezek az utazások.

Mai nap egyik élménye a Narnia krónikái mesefilm harmadik része volt – 3D-ben. Kellemes, szórakoztató időtöltés volt számomra, és nagyon úgy tűnik, a gyerekeknek is. Szeretek velük moziba menni.

Nagy merészség volt tőlem, úgy látom, táskát kérni karácsonyra a szüleimtől. Persze, én megveszem, ők majd finanszírozzák. A fene se gondolta, hogy ilyen kicsi a választék abból, amit én elgondoltam magamnak. A márkához ragaszkodom mint Converse-mániás.
De nem adom fel! A kényelmesebb módját választom a vásárlásnak. Ühüm, internet.
Szerintem, hamarosan teljesíti az angyalka a kívánságomat.

Azt gondoltam, hogy a tegnapi nap jóságai végetérnek, mikor befekszem az ágyamba és bekapcsolom a tévét. De nem. Belebotlottam abba a francia filmbe, melynek könyv eredetijét néhány hete olvastam. (Most kéne linkelnem az erről szóló bejegyzést, de mobilon ez macerás. Vagy megkeresed, vagy vársz délutánig, vagy egyébként sem érdekelne. Lényeg, hogy már írtam róla.)
Ahogy ez lenni szokott, óhatatlanul is hasonlítgattam, illetve vártam részeket, eseményeket, olykor pedig arra voltam kíváncsi, hogyan fognak dolgokat a könyvből átvenni, megjeleníteni, vagy mit hagynak ki.
Ha nem olvastam volna a könyvet, lehet, meg sem érint a történet, vagy egészen másként élem meg. Az olvasott történet adott egy élményt, amit a film meg sem közelített. Nem bánom, hogy végignéztem, de csak a heppiend miatt, melyet szerettem volna látni képernyőn is.

Olyan nap volt ez, amikor az istenek is azt akarták, hogy szép legyen. Csöndesen, békésen, pihe-puhán szép. Én csak hagytam, hogy így legyen.

Bár néha morci voltam, néha nosztalgikus, néha olyan, amilyen*. Nevettem, mosolyogtam, örültem a kapott hívásoknak: régen látott jóbarátok, számomra kedves emberek csörögtek rám.

Levontam a következtetést. Ideje aktivizálnom magamat: back to the social life.

* akkor szoktam jót nevetni és bölcsen mosolyogni, mikor mások is megjegyzik: hogy te milyen vagy! S tudom, pont ezért szeretnek.

Mikor a darált kekszet gyúrtam össze a gesztenyemasszával, már megingott a hitem abban, hogy ebből ehető süti lesz. Pedig egyszer, nem is oly régen, finomat kreáltam.

Aztán csak összeállt a tészta. A puding első rétegének felkenése megint a rémületet vágta volna belém, ha hagyom, de nyugtattam magam, akkor legfeljebb csak bolti pogácsát fogok tálalni.

A tejszínhab volt az utolsó réteg a süti tetején, majd ma reggel a reszelt csoki díszítésként. A gyerekek részére elkülönített adagot megkóstoltam, de előtte elmondtam egy szurkoló imát. És lám, ehető volt. Már jó kezdet, gondoltam.

A vég pedig az lett, hogy agyon dicsérték, és receptjét kérték.

Istenem, bárcsak minden legalább így sikerülne, csak egy kicsit több önbizalommal és hittel!

Olykor kifizetődőbb időben nemet mondani, olykor pedig legszívesebben soha nem mondanék nemet, s muszáj.

A másoknál tapasztalt, számomra idegesítő viselkedés arra világít rá, milyen kellemetlen lehet, amikor én csinálom ugyanazt, más helyzetben. Legalább tudom, min változtassak. Önfarigcsálás – ez az esti szórakozásom. Mivel más nincs. Csak az olvasás. Négy-öt könyv vár rám a polcon, és most rendeltem még kettőt, plusz az Apunak szánt.

Mostanában csak magamban monologizálva blogolok. Leginkább akkor, ha megyek munkába vagy jövök hazafelé.
Akkor van időm rá, akkor van csend hozzá.

Nincs semmi bajom a mai nappal, de tényleg. A hányinger, ami ébredés utántól megvan, a sok apró macera és baromság csak színesítik.

Aludni akarok és szépeket álmodni.

Délután meg megyek fodrászhoz. Végre.