Azon méláztam el néhány percre, vajon hol vannak olyankor azok, akik a kórházban szülés biztonságosságát hirdetik nagy elánnal és átkozzák el az otthon szülőket, mikor a hírekben újra és újra felbukkan egy kórházi műhiba miatt elhunyt anyuka vagy esetleg baba története.

Beálltam a sorba a pénztárnál, majd félig megfordulva bámultam a távolabb levő állványokat. Visszafordulva észleltem, hogy elém állt egy hölgy csacsogva, mert ismerősökre lelt az előttem állók személyében. Talán rá kellett volna hagynom, de megkopogtattam a vállát (teljesen háttal fordult nekem), és mondtam, mikor felém nézett, hogy bizony én is a sorban toporgok.
Elnézést kért nagy sebbel-lobbal, előre engedett, és folytatta a társalgást a fejem felett. Igyekeztem a kosárból a holmikat a futószalagra pakolni, ha már így “elé tolakodtam”, és egyszer csak hallom, hogy a hölgyemény nekem beszél. Hát, ő emberekkel dolgozik, és nem illik mások vállát megkopogtatni. Meg különben is, legalább 25 évvel idősebb ő nálam (kösz, hogy a lányodnak néztél, hízelgő!). Mondtam, hogy közelebb vagyunk évek számában, mint gondolja, de ez nem nyugtatta meg. Elkönyvelt szemtelen nőszemélynek. Jelezte viszont, hogy egy ilyen megmozdulásért a múltkoriban valakit majdnem meggyepált.
Na, itt kezdtem el majdnem röhögni.
A társalgás végig vigyorogva történt. Ha valaki messziről nézett minket, azt gondolta volna, hogy közeli ismerősök vagyunk. Hát, nem. A nő mosolya mögött visszafojtott agresszió lappangott, s néhány mondat után éreztem, jobb, ha ráhagyom a dolgot, mert ebből jól nem fogok kijönni. És őszintén szólva kispuriztam a boltból, megelőzve az esetleges újabb szóváltást.

A következő boltban jött az ellenpélda. A kezemben levő szatyrokat óvatlanul neki sodortam az egyik hölgynek, akik guggolva nézte az alsó polcon levő termékeket. Hangosan elnézést kértem, tényleg bántam, ő pedig láthatóan fel sem vette, hogy majdnem keresztül gázoltam rajta.

Akkor kezdett el hullani a hó, mikor az elsők egyike az orromon landolt. Aztán belehúzott a havazás, s mire a munkahelyre értem, egy-másfél centis hópelyhek startoltak lefelé. Még most is. Már két centinél tart.
Néztél már ilyenkor felfelé, bele a hózuhatagba? Az valami szédítő, elvarázsoló.
Megvan a nap első ajándéka. (Vagy ez már a második?)

Télen reggelente, ha tiszta az ég alja, szembe szoktam menni a nappal.
Mint ma is. Nagy, kerek és narancs volt. A fotó csak jelképesen adja vissza pillanat a szépségét.
Ezért is szeretek gyalogolni, legyen tél vagy nyár, hó, eső vagy hőség.

Tegnap egy befektetési szakemberrel beszélgettem. Ő próbált informálni
engem arról, hogyan fektethetném be megtakarított pénzemet a jelenleginél jóval előnyösebb lehetőségekben.
Persze, először tájékozódott. Mivel foglalkozom, mi a végzettségem, stb.
Mivel én már inkább érzem magam annak, ami lenni szeretnék, mint ami voltam az elmúlt években, rögtön ezzel kezdtem.
Aztán leesett, szinte azonnal, hogy nem igazán ez a vonal érdekli, így
megemlítettem, hogy közgazdász vagyok. Erre felcsillant a szeme. Gondolom, azt hitte, értek a befektetésekhez, pénzügyhöz. Aztán megtudta, hogy nem igazán. Talán mert nem érdekel? Persze, nem vagyok síkhülye e témában, de ennek leginkább az általános intelligenciámhoz van köze.
Na, szóval, figyelmesen hallgattam, közben fáztam (egyre hidegebb volt a tárgyalóban), majd megnyugtattam, hogy átgondolom a dolgot (s tényleg megfogom tenni, mert valóban remek lehetőségnek tűnik), és elmentem táncolni.
Tudom, nem én vagyok a befektetési ügynökök álmának megvalósulása, mivel nem igazán azért élek, hogy sok-sok pénzem legyen. Úgy gondolom, a pénz jó, ha van, meg mindig lesz arra, ami éppen fontos, de nem az ezen való görcsölés teszi ki a mindennapjaimat.
Talán már értekeztem arról, mennyire nem érdekel, hogy ki milyen poszton van, merre dolgozik, milyen a végzettsége. Ezen én már túl vagyok (volt már dolgom intelligens, értelmes, jól szexelő, két kezi munkát végző pasival, és főiskolát végzett, fehérgalléros pasival is, akitől inkább sírhatnékom támadt). Az összhatás számít: mennyire figyel magára az illető, értsd lelki fejlődés, testi-lelki épség, egyensúly, harmónia. Persze, senki sem tökéletes (még), de az erre való odafigyelés és törekvés nálam már legalább 6 pont a 10-ből. Én ilyenkor mondom, vitte valamire az illető. Mit ér a kacsalábon forgó ház, a luxus autó, a wellness nyaralás valahol a világ tetején, ha ezért eladja az illető a lelkét, az egészségét, az életét.
Legyél gazdag, vagyonos, de boldog, kiegyensúlyozott és harmónikus
lelkileg, szellemileg és egészségileg! Egyik nem zárja ki a másikat.

Az álmok nem hazudnak, szól a már-már triviális mondás. És tényleg nem.
A múlt héten valamelyik este egy kéréssel hajtottam a párnámra a fejemet, melyre álom formájában szerettem volna választ. Megkaptam. Értettem is, csak egyszerűen képtelen voltam elfogadni, bár a lelkem mélyén sejtettem, nem véletlenül álmodtam azt, amit.
Aztán tisztán, érthetően, hétköznapi nyelven is meg lett nekem mondva: az erdőt akkor fogom látni, ha önszántamból arrébb teszem a fát, amit a szemem előtt tartogatok.
Az álmom szerint védekezésként. (Még ennek utána fogok járni.)
A lényeg az, hogy leteszem azt, amit eddig nem mertem.
És fura módon, nem veszem zokon. Szerintem azért, mert erre már rég fel voltam készülve. Meg egyébként jobban megvisel a bizonytalanság, a kétség, a döntésképtelenség, mint szögletes valóság.

“- Elment simán? – kérdezte Bill.
– El – felelte Nick, arcát a takaróra nyomva.
– Nagy jelenet volt?
– Nem volt jelenet.
– Hogy érzed magadat?
– Ó, menj már el, Bill. Menj el egy kis időre.
Bill kiválasztott egy szendvicset az elemózsiás kosárból, és arrább ment, hogy megnézze a botokat.˝
(Ernest Hemingway: Valami véget ér – részlet)