Esküszöm írtam, csak eltűnt a süllyesztőbe. Jelnek veszem.

Szép az idő.

Mindig is a ˝kedvenc˝ kérdéseim közé tartozott, de manapság még jobban ˝szeretem˝, mikor azt firtatják a kíváncsiak, van-e valakim.
Számomra nem kínos, hogy nincs párom, pasim, akárkim, max. a reagálások zavarnak: vagy nem értik, miért nincs (pedig csinos nő vagy), vagy nagyon is értik, miért nincs (na, igen, a két gyerek), vagy tovább kérdezősködnek. De egyik sem feltételezi, hogy esetleg én magam választom, hogy így legyen. Ami valahol az igazság egyik fele. A másik felét pedig nem teszem ki a kirakatba.

Ritkán, de megesik, hogy reggel (hajnalban) ébredésemkor nincs net. Mivel vele és egy nagy bögre hosszúkávéval szokott indulni a napom, kissé felbolygatja a reggelem rendjét. Ma csak félpillanatig bámultam magam elé, hogy most mi lesz, aztán megnyugodva nyúltam a mobilom felé, és indítottam a rajta levő böngészőt. A mobil rákapcsolódott az egyik szomszéd wifijére. … Nem vagyok egy lopós gazember (miért nem védte le jelszóval?), de a szükség törvényt bont, szóval a notebookkal kicsit szomszédoltam. Azért néha jó, hogy vannak. Szomszédok.

Ezt is megértem. Vérpiros színűek a körmeim. A kezeimen. Rájöttem, nem is olyan vészes, mint ahogyan azt én nagyon régen elkönyveltem magamban – magamról. Há-há! Azért rendszert nem szándékozom belőle csinálni, mert ez nem igazán én vagyok. A tegnapi “jelmez” megkövetelte (bár vaciláltam a fekete lakk felett is), de a hétköznapok lisszája más.

Szóval, lakkozott körmök pár nap múlva újra felejtve, és hajrá természetesség!

Eljött ennek is a napja. Kipukkadt.

Egy illúzió buborékkal kevesebb.