Mikor kapom a figyelmeztetést, csak csodálkozva nézek, mert a vészes felhőknek jele se látszik. Pedig a helyzet magában foglalja mind a boldog pillanatokat, mind a könnyeket.

Vannak kérdések, melyek magukban hordozzák a válaszukat. Csak felmerjük-e tenni? S ha más meg is teszi helyettünk, vajon képesek vagyunk-e őszinték lenni – magunkhoz. A tükör nem hazudik, mert saját szemünkben az igazságot látjuk meg. A való, fájó és pucér igazságot.

Van-e a reménynek létjogosultsága vagy csak ámítom magamat? Úgy teszek, mintha. Mert szeretném, ha megadatna. Nekem is. Szeretném, ha mondhatnám, hogy nekünk is.

Hétvégén megtaláltam álmaim fürdőszobáját. Most már tudom, milyet szeretnék.

Alakul a házam…

Olykor szeretnék nagyon bölcs lenni, hogy tudjam a megoldásokat bizonyos élethelyzetekre.
Illetve hogyan adjak tanácsot, ha még magam sem vagyok mestere önmagamnak?

Tegnap este ˝csak úgy˝ nekiálltam oldani saját magamat. Miután a többedik korrekciót teszteltem ki magamnak tíz óra tájban, már kezdtem türelmetlen lenni, és vakartam a buksim, mi a jó égnek vágtam bele lefekvés előtt. Tény, hogy a kíváncsiság hajtott.

Ja, s megint korprogresszióval kezdtem, mert mást nem engedett. Csak utána. Nos, azon a napon fog Apukám kórházba befeküdni. Nem tudom, mennyire van összefüggésben vele az oldás.

Az egyik anyák napi köszöntés kipipálva. Jobban sült el, mint ahogy rémüldöztem tőle. Volt sírás, de most nem én bömböltem. A kis műsorban résztvevő gyerekek némelyike kezdte, a szülők ehhez csatlakoztak. Kedves dolog volt, hogy személyre szóló köszöntőt mondtak a gyerekek az anyukájuknak. Ennek alapján most már tudom, milyen emlékezetes szüli napi tortát sütöttem jó pár éve, és hogy mennyire élvezik, ha bobozni viszem őket. De ez utóbbit egyébként is tudtam.

A kisebbik szerdán köszönt majd, de már lelkesen elszavalta (eldarálta) a verset, amit ő fog mondani.

s azt hiszem, van némi streszem a bagószagos emberekkel kapcsolatosan.

A harmadik nap is csodálatos volt. Ugyan mi más lehetett volna?!

Egy üzenet, amit útravalónak kaptam: ˝… Te is számítasz, akár tudod, akár nem. Ne legyenek kételyeid ezzel kapcsolatosan.
Tegnap is így volt. Tegnap is megérintetted valakinek az életét jelentőségteljes módon. Mindig ezt teszed, tudsz erről?…˝

És így tovább. Megérintett.

Lehet, hogy már írtam, ha igen, akkor megismétlem, ha nem, akkor éppen ideje: életem egyik legjobb döntése volt, mikor kineziológushoz kezdtem járni. S további remek döntés volt – bár sokat nem tökölődtem rajta -, hogy eljöttem erre a hétvégi tanfolyamra.

Amint tudjuk, nincsenek véletlenek, így most már tudom, mi a 3 nap fő oldási vonala. Az, amit első körben ji king témaként kihúztam tegnap reggel. Ez a mai napomat is átölelte.
S tényleg így éltem meg számomra stresszes helyzeteket a múltban a mai nappal bezárólag. Futottam a jelenem elől. S nem mentség, hogy valszeg generációs cucc volt.

És most csak azért írom le, mert friss a felismerés. Egyébként egy idő múlva már teljesen elveszti jelentőségét, s a feledés homályába vész.

A nagyobbiknak borítékot és levélpapírt kellett vinni az iskolába. Levélírást tanulnak mostanában,legyen az email vagy papírváltozat.

Kedden megyek haza, benyitok az ajtón a nagyobbik siet üdvözölni, majd ott téblábol körülöttem. Aztán elkezd kíváncsiskodni: megnéztem-e a postaládát. Addig forszírozta a dolgot, míg nem sarkon fordultam és letrappoltam a földszintre ládát üríteni.

S valóban volt benne valami. A boríték, melyet egy nappal az előtt nyomtam a kölök kezébe. Szépen megcímezve a nevemre.

Kíváncsian bontottam, majd olvastam a színekkel díszített levelet. Egy anyák napi köszöntőt kaptam. Persze, lelki erőm nem volt végig olvasnom, nem akartam szétbőgni a fejemet. Megköszöntem, megdicsértem a boldog gyermekem.