Babonásan nem szeretek írni (és tulajdonképpen beszélni sem) az előttem álló nagyobb kihívásokról. Most sem, bár beszélni kénytelen voltam, hiszen valamivel meg kellett indokolnom, miért akarok egy nap szabadságot kivenni a próbaidő alatt (két év alatt ez a 3. három hónap próbaidőm – és ebből az egyharmad szerintem teljesen felesleges volt), még akkor is, ha törvény szerint mehetek szabira.

Szóval ha minden jól megy (és menjen!), holnap ilyenkor már régen úton vagyok, és a fele távon túl.

A héten egyébként sok minden nem történt. Kétszer voltam bringával a munkahelyemen, s csak azért mertem egynél többször menni, mert a holnapi futás miatt lazább hetem volt. Valamiért fáradtabb is voltam a héten, és valamiért a 2 x 13 km per nap kifáraszt. Tény, hogy amikor mehetek, azaz olyanok az útviszonyok, akkor tényleg tekerek (tigris tempó), és nem a kényelmes (lajhár) tempót nyomom. No, persze ez nem azt jelenti, hogy dicsekedhetnék a sebességemmel, de tény, hogy jó szokásom szerint nem lazsálok, ha sportról van szó. Nem is értem, miért nem vagyok pl. eredményes futó….

Jövő hét keddtől helyettesítenem kell az egyik kolléganőmet a kettő közül, és olyan feladataim is lesznek, ami tulajdonképpen nem a mindennapos munkám része. Ennek örömére a héten (különösen kedden-szerdán) a nyakamba zúdította , hogy csináljam. Hát, úgy, hogy ő home office-ban volt. Hát, délre teljesen kétségbe estem, hogy ezt én hogyan fogom csinálni, ha nem lesz itt. Ugyan a másik kolléganőtől kérhetek segítséget, de ugye a segítségkérés nehezemre esik, ha a feladatom ellátásáról van szó. Úgy gondolom, hogy ez az én feladatom, akkor nekem kell megoldanom. Tudom, hülye szokás és felfogás. Szívtam már ezért párszor. De talán pont ezen hozzáállás miatt sikerülnek befejezni a hosszabb távú futásaimat: lehet, nem vagyok gyors, de ha a fene fenét eszik is, befejezem, amit elkezdtem.

És ezért is tartok ki, amíg értelmét látom (első körben magamat kezdem el javítani, illetve változni pozitív irányba, azaz magam akarom egyedül megoldani a problémát) a párkapcsolataimban. Aztán ha így sincs semmi előremutató, vagy javulás, akkor jön a szétválás. Mindegy ki az, aki kimondja a vége szót.

Szóval, holnap egy nagy nap. Félévszázada sírtam fel először ezen a világon.

Kicsiny világomban az is kaland, ha egy új, egyszerűbben megközelíthetőbb helyen parkolok a munkahelyem mellett. Ugyanis, ha a cég területén szeretnék parkolni (kerítésen belül), akkor egy olyan utcára kell bejutnom, amire nem egyszerű felkanyarodni abból az irányból, amerről én jövök.

Szerdán reggel, mikor munkába mentem, baleset is volt az egyik ilyen, igen forgalmas kereszteződés közepén, és lehetetlennek éreztem, hogy feljussak balra fordulással az utcára a folyamatos forgalom miatt, így gyors döntéssel mentem jobbra, s egy kerülővel (meg egy szükséges tolatással) ellavíroztam a cég másik oldalára, ahol simán le tudtam parkolni, és a kerítés és vonatsínek alatt átvezető alagúton bejutottam a munkahelyemre.

Csütörtökön reggel egyenesen ide autóztam, itt parkoltam le. Csak aztán jött délután az özönvíz, és úgy elárasztotta az alagutat, hogy képtelenség lett volna térdfelettig érő magasszárú gumicsizma nélkül átjutni a másik oldalra. A főnököm is arra ment volna, és ő hozta a hírt az akadályról. Upsz, fogtam is a fejemet, hogy akkor most mi legyen?!

Szereztünk fuvart a másik oldalra…

Pénteken, azaz tegnap home office-ban voltam, így ez most olyan, mintha hosszú hétvégém lenne, pedig tegnap tényleg dolgoztam délután fél háromig.

Este még leballagtam a boltba, és még előtte belenéztem a tükörbe. Furán piros volt a jobb szemem sarka. Akkor még nem éreztem semmit. A boltban már pillantáskor meg-megfájdult, ahogy már most is teszi. Egyébként reméltem, hogy az alvás jót tesz neki.

Remek! Kötőhártyagyulladás gyanús a dolog, bár még nem tudom, hogy melyik változata. Meglehet, csak vírusos.

Azért elmegyek futni, hiszen ahhoz a két lábamat használom.

Egyébként szokatom magamat a hátizsák súlyához. Már csütörtökön úgy mentem futni, hogy a futómellény elejét megpakoltam két, fél literes soft kulaccsal. Mintha súlymellény lett volna rajtam, kissé nehézkesek voltak a futólépteim. Ergo, most minden futásomkor valamilyen súllyal terhelem magamat. Ma és holnap a futózsák vizes zsákját töltöm meg 2 liter vízzel. Hogy miért ez a nagy terhelés? Azért, mert vinnem kell bő egy hét múlva magammal, mint a teve, a frissítésemet, beleértve a sok vizet, ugyanis úgy láttam, hogy 27 km-en keresztül nem lesz vízvételi lehetőségem. Ami ugye egy nyári napon, még akkor is. ha délelőtt még nincs oly meleg (pedig de, hiszen futás közben még a 20 C fok is meleg tud lenni), jobban izzadok, jobban van szükségem a folyadékpótlásra.

Hát ezért is készülök a tehercipeléssel…

Aztán meglátom, hogy és mint lesz.

Újabb hét telt el. Semmi különös nem történt, és mégis.

Már szerdán kerékpárral akartam munkába menni, de a reggeli futásomkor nyakamba szakadt egy zápor, és bár a tervezett indulásomkor már nem esett vagy csak csepergett, a kényelmesebb és tisztább módot választottam az utazásnak. Maradt az autó. Így jártam csütörtökön is.

S bár pénteken nem akartam leterhelni még egy plusz “edzéssel” az erősítő mellett, mivel szombatra terveztem a hosszabb és terepes futásomat, de biciklivel indultam munkába, és kora délután haza. Most már egy egész kerekezhető és biztonságos útvonalon. Kb. 13 km oda és vissza, és 50-55 perc attól függően, hogy mennyit kell várni a piros lámpánál.

Szombat reggel masszív és kitartó esőre ébredtem. Lélekben sóhajtottam egy jó nagyot, hogy “hello, Murphy!”, végül aztán ragaszkodva a tervemhez, hogy már pedig én a Pilisben fogok futni egy 2 óra 20 percet a délelőtt folyamán akár esik, akár nem. Szépen összekészültem, felautóztam Pilisszentlászló-hegytetőre, és onnan nekivágtam a Prédikálószék felé. Akkor éppen nem esett, utána meg már nem tudtam eldönteni, mert a fák lombjai szépen eltitkolták előlem. Ködös, párás, misztikus hangulatú erdőben és úton felkapaszkodtam, futottam, sétáltam a célomig, ahol a gyönyörű kilátás helyett, amiről oly sok fotó és elbeszélés szól, sűrű ködre láthattam rá. Ezen jót röhögtem magamban, és bár egy picinykét bosszankodtam, maradtam a humoros oldalánál. Nemcsak én koppantam nagyot, hanem egy kisebb túrázó csoport is, akik a kilátó tetején és alatt várták a csodát: feloszlik a pára, és láthatják azt, amiért kb. 250 km-t utaztak. Mint kiderült, abból a városból, ahonnan én is lassan két éve elköltöztem. Ja, kicsi a világ!

Sokat nem időztem a kilátónál, mivel futónak voltam öltözve, le is voltam izzadva, meg hát időre vissza kellett érnem. Úgyhogy sarkon fordultam, és ugyanazon az úton visszafutottam az autóig. Bár kinéztem egy alternatív visszavezető utat, de inkább most biztosra mentem.

Hamar leértem Pilisszentlászlóra, és leérve a turistaútról pont a vendéglő előtt kötöttem ki, ahol ebédelni terveztem. Na, ezt sem kell már keresnem, tudom, hova kell visszajönnöm. Még visszafutva az autóig befejeztem az edzésemet, ott macskamosdással nagyjából rendbe szedtem magamat, átöltöztem, majd visszagyalogoltam a Kis rigóig. Jó sok pénzért megebédeltem (a kacsacomb kissé szárazra sikerült, de nem reklamáltam), de legalább a pincérek nagyon udvariasak és kedvesek voltak.

Még volt időm bőven a délutáni programomig, így szétnéztem egy kicsit a faluban. Már lassan kisütött a nap is. A kisboltban vettem egy tábla töltött étcsokit, mert édességre vágytam, s bár durván édesnek találtam, a felét még is eltüntettem. Lassan visszabaktattam az autóig, majd tovább gyalogoltam Pap-rétig. Ott volt ugyanis az a frissítőpont, ahová pár hete önkéntes segítőnek jelentkeztem.

Először nem értettem (de a többi, kezdő segítő sem), miért leszünk ennyien, hiszen csak egy távon futnak azon délután. No, igen, de viszonylag “rövid” táv lesz (29 km), és ott kevésbé oszlik el a futók tömege. Így az elöl futók gyér szakasza után a frissítőpontra szinte egyszerre esik be a többi versenyző, akik nagy része siet, és azonnal kell minden. Persze voltak, akik kevésbé rohantak tovább, szinte leálltak “kávézni” egyet.

Mi, segítők csak kérdezgettük, kinek mire van szüksége, mit szeretne, mit töltsünk a poharába, kulacsába, stb. Pillanatok alatt eltelt az a két óra, amíg a pont nyitva volt a futók számára. Egyáltalán nem volt megterhelő az a pörgés, még szívesen csináltam volna tovább. Jó érzés volt a pult másik oldalán állni, és segíteni, kiszolgálni a futókat. Ha tehetem, menni fogok máskor is, mert nagyon pozitív élmény volt. Megértem, miért vállalkoznak önként és bérmentve (jó, kaptunk crew feliratú pólót, háti szatyrot, karszalagot és csősálat) emberek segítőnek egy-egy futóversenyre.

Összepakoltunk, majd visszagyalogoltunk az autóinkhoz. Én még egy lányt levittem a skanzeni pontig. Még beugrottam az aldiba bevásárolni, aztán tényleg hazaértem. Úgy tettem-vettem, pakolgattam itthon aznap este, hogy az egy sikeres nap volt, és örültem, hogy nem voltam papírkutya, és az esős idő ellenére a futást is megcsináltam.

Legalábbis az enyém. Ugyan sok izgalom – szerencsére?! – nincs a mindennapjaimban leszámítva a munkahelyet, hiszen ott még betanulok. De még mindig azt érzem, hogy végre újra a helyemen vagyok.

Míg pár hete, hónapja azt kellett bizonygatnom, mennyire nem szeretek a hatóságnál dolgozni, és belebetegszem, ha csak a pénz miatt maradok ott, most, úgy tűnik, jön az az időszak, amikor újra és újra leteszem a nagyesküt, hogy már pedig ez a munkahely pont nekem való, és szeretem a munkámat annak ellenére, hogy jóval kevesebbet keresek. Mert ugye nem minden a pénz….

De tényleg inkább összébb húzom a gatyamadzagot a derekamon (bár inkább fogynom kéne…), és csak a legszükségesebbre költök, mert nekem az sokkal fontosabb, hogy nyugodt lélekkel, örömmel megyek nap mint nap munkába.

A jövőbe nem látok, nem tudom, mit hoz a holnap. Bő két éve még ki gondolta volna, hogy ekkora felfordulás lesz a covix miatt, és ez év januárját még úgy kezdtük el, hogy talán végre a világ egyenesbe kerül, oszt jól nem így történt. Jött február 24.

Egy szóval, igyekszek legalább az életemet úgy kormányozni, ahogy pillanatnyilag a legjobbnak tűnik, aztán Isten vagy áment mond rá, vagy keresztbe tesz.

Ha az életem eddigi történései nem tanítottak meg a rugalmasságra (úszni az árral), akkor most tényleg itt az idő. Most, aki nem tud hajolni, az törni fog. Ha eddig még nem tört bele a vele történtekbe.

Ezen gondolatsorral kapcsolatosan ajánlom – újra – elolvasásra a blogon található Richard Bach történetet: http://www.lissza.hu/?page_id=2844

“… A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.”

Három hete dolgozom az új munkahelyen. Nem szeretnék elkiabálni semmit, de most úgy érzem, hogy helyemre kerültem.

Tulajdonképpen azt csinálom, mint anno az értékesítésen, csak most a másik oldalon vagyok.

Itt segítenek, betanítanak, mert szeretnék, ha minél előbb levenném a terhet a vállukról, és önállóan csinálnám azokat a feladatokat, ami az én munkám lesz, és perpill most ők csinálják pluszban a sajátjuk mellett. Jön a nyár, a szabadságok ideje, tehát sürget az idő.

Még mielőtt ide kerültem, tervezgettem, hogyan fogok biciklivel is munkába járni. Hát, a múlt héten szerdán és ma, pénteken szerét ejtettem. Nem nagy táv. 13-13,5 km. Oda is, és persze vissza is. Kb. egyharmad-fele távot kerékpárúton tehetem meg. Egy részét pedig tekerhető, nem nagy forgalmú autóúton. Viszont vannak olyan szakaszok, amelyek igen forgalmasak, autók jönnek-mennek mellettem a nem túl széles utcán, és ahol le és fel kell szállni a bringára a kereszteződéseknél, lámpáknál, stb. Így, ami kb. csak 40 perc út lenne, meghosszabbodik közel 1 órává. No, majd kiokoskodom, melyik útvonal a leggyorsabb, legbiztonságosabb….

Amúgy jól vagyok, ami az egészségemet illeti. Kedd reggel volt egy kisebb ijedség, mivel a gyorsító edzést csinálva az utolsó intervallum alatt egy kanyarban a jobb bokám megbicsaklott, kifele tört. Szinte hallottam, ahogy a bokaszalagok megreccsennek. Érezni éreztem. Talán nem is a fájdalom késztetett felkiáltásra, hanem az ijedség, hogy ebből valami rosszabb is lehet. Megálltam, és vártam egy-két percet. Figyeltem, mennyire fáj. Picit mozgattam, hogy tapasztalok-e valami furát. Majd elkezdtem sétálni, illetve indítva az órát kocogni, futni. Ugyan azt a sebességet, ami alatt a bokám megrándult, már nem mertem kifutni, de mivel egyáltalán nem észleltem fájdalmat, mertem futni. Egészen hazáig. Szerencsére azóta sincs vele semmi gond.

Egy hónap múlva félévszázados leszek. Addig kell találnom egy nem túl sok szintemelkedésű, terepes 50 km-es kört, utat valahol a környéken. Ami pedig a legfontosabb: egészségesnek kell maradnom minden tekintetben.

Új munkahely: izgalmasnak, érdekes munkának ígérkezik. Nyilván most még csak ismerkedek a feladatokkal, a területtel. Ha lesz számítógépem (laptopról volt szó az állásajánlatban), akkor már felgyorsul a betanulásom.

Szóval, már várom, hogy újra pörögjek, intézkedjek, hasznosnak érezzem magamat.

Ami a főnököt illeti: ma az egyik kolléganő, akinek a kezei alá fogok dolgozni, célzást tett arra, hogy nincs túl jó véleménnyel róla, mert kétszínű, lusta, stb. Amíg nekem nem sok dolgom lesz vele, addig nem érdekel.

Amilyen kicsi a világ, kiderült, hogy az egyik irodán dolgozik egy hölgy, aki tagja volt annak a turistacsoportnak, amivel az USA keleti partját látogattuk meg két és fél éve. Egyből megismertem.

Hülye álom: a múlt éjjel többféle álmom is volt. Egy tisztán megmaradt, ha nem is teljes részletében, de nagy vonalakban, a másik csak halványan, egy szereplő és egy gondolat erejéig.

A megmaradt álom tiszta része az volt, hogy észrevettem a tükörben (?), hogy a fenekemnek fura alakja van, löttyedt, lapos, elült. Azt vizslattam gondolkozva, hogy ez most hogyan lett ilyen. Ez mitől lenne egy férfi szem számára mutatós?! Ugyanis folyton kapom a bókot a pasimtól a fenekemre vonatkozóan.

Azért felébredve megnyugodtam, hogy a valóság teljesen eltér az álomban látott, érzékelt hátsótól természetesen az előbbi javára.

Egy időszak vége. Megkönnyebbültem. A közel egyhetes gyomorgörcs eltűnt pontosan az után, hogy leadtam az utolsó helyre a kilépő papírjaimat, és az átvevő hölgy azt mondta, postán elküldik másfél hét múlva az “elbocsátó szép levelet”.

Míg a közvetlen főnököm egy kicsit sem segített, csak akadályozott a rám szakadt probléma minél egyszerűbb és számomra gyorsabb megoldásában, a főnökasszony ma reggel egy percig sem agyalva konstruktívan és korrekten pontot tett az ügy végére, és ezzel a megoldással nekem kedvezett. Mindjárt szebb lett a világ.

Össznépi búcsúztatón nem volt, egyenként köszöntem el azoktól a kollégáktól, akikkel jóban voltam és szívesen fogok rájuk gondolni később is.
Nem hiányzott ez az elmúlt pár nap történése az életemből, de bebizonyította, jól döntöttem, hogy ott hagyom ezt a bagázst.

Kiváncsi vagyok az új munkahelyemre. Bizakodok, hogy örömmel fogok ott dolgozni. Kiderül hamarosan.

Ami az örömöt illeti, erről még akarok külön írni. Most macerás a táblagépek hosszabban pötyögni a gondolatokat, jobban szeretem az ékezetes billentyűzeten való írást.

Ha végiggondolom, a hatóságtól való leszámolásom menete és történései leképezik mindazt, amiért én innen elmegyek.

Rá kellett jönnöm az elmúlt pár napban, hogy bár maga a közigazgatás sem az én világom a maga bürokratikus rendszerével, de ebbe még bele is tudtam volna épülni, mert valahol van olyan vénám, ami a szabálykövetésről szól. A leszámoláshoz szükséges töménytelen sok aláírás és jóváhagyást egy-egy e-mailben való visszajelzéssel kipipálhatták a társszervezetek, nekem is megkönnyítve a feladatomat, hiszen nem kell 20-30 db irodára, osztályra elmennem a “sétálós” papírommal mindezért.

Viszont ahogy a közvetlen főnököm áll hozzám, illetve azon ügyhöz, ami nem is az én saram, csak hétfőn délután kiderült ki, hogy valaki 2 hónapja a nyakamba pakolta, és most az én felelősségemmé vált a társszervezet nézőpontjából, hát újfent ki- és aláhúzta pirossal az okot, miért is távozom oly örömmel.

Volt már jó néhány főnököm 1994. októbere óta. Volt ilyen is, volt olyan is. Volt, akit lebénáztunk kollektíve, volt, akinek a stiklijeit magunkban mosolyogva elnéztük, volt, aki hirtelen indulatában belegázolt az ember lelkébe, de tudott bocsánatot kérni, volt, akit nem tartottunk jó főnöknek, de egyiknél sem éreztem azt, hogy kétbalkezes vagyok, nekem semmi sem sikerül, és én nem értek semmihez. Ez az elmúlt 20 hónap itt elérte azt, hogy kételkedjek abban, hogy értek is bármihez, akármihez, és ember-e vagyok a főnököm számára, vagy csak egy “tudjad és csináljad” gép.

A legnagyobb bizonyíték arra, hogy nem csak én hajtottam bele magamat az önsajnálatba és a nyafogásba, az, hogy mikor megtudták a közvetlen és nem közvetlen kollégák, hogy elmegyek (nem elsőként a főosztályról), jöttek a biztató szavak, mondatok, és az a megjegyzés: “irigyellek, én is mennék!”

Még van két napom a lezáráshoz, mert pénteken már az elbocsátó szép levelet szeretném kézhez venni a központban. Bízom a legjobbakban!

Eltelt a Húsvét is, és végre szabadságon vagyok ezen a héten.

Három napot szüleimnél töltöttem. Nem azért, mert annyira vágytam volna szülővárosomban lenni, hanem mert az autót csak szerda délben fogadta a szervizes.

Két rövidebb futás jutott erre az időszakra, és ebből a hosszabbat, ami 45 perc volt, a dombokon futottam meg. Igaz, ez csak annyiból állt, hogy felcaplattam, kocogtam a domb gerincére, majd ott egy kicsit loholtam, egy újabb emelkedőt megmásztam, majd visszarobogtam a kiinduló pontra.

Ha valami hiányzik, akkor ez. Hogy csak pár száz méter választ el az erdős domboktól, a fel-le tereptől.

Más nem. Tényleg nem.

Kíváncsi vagyok, mikor nem fog végre elhangzani – bárki szájából is! -, hogy megbántam-e, hogy elköltöztem, hogy életteret váltottam.

Úgy tűnik, mintha megbántam volna bármit is?!

Én vagyok az az ember, aki ritkán bánja meg a döntéseit. Az megtörténhet, hogy rájövök, nem éppen a legjobb választás volt az, ami, de igyekszem elfogadni, és kihozni belőle a legtöbbet, vagy továbblépek. Vagy tanulok belőle, hogy máskor okosabb, bölcsebb legyek a döntéshozatalkor.

Mivel számomra olyan nincsen, hogy “mi lett volna, ha”, ezért visszafelé is ritka alkalmakkor nézek.

S bár azt mondom, hogy egyetlen dolgot bántam meg, hogy ott vállaltam munkát, ahol perpillanat még alkalmazásban vagyok április végéig, de ha rájövök, hogy mi értelme volt, miben segített (erre van is két válaszom), és mit tanultam ez alatt a bő másfél év alatt, akkor ezt se fogom mondani.

Mi jó van abban, ha én azt mondom, hogy persze, megbántam ezt a nagy váltást? Elégtétel lenne a kérdezőnek, mert mondhatja azt, hogy “én megmondtam”? Vagy akkor sajnálhat? Kárörvendhet?

Miért nem könnyebb elfogadni, hogy nekem így jó? Ha van bármilyen nehézség, ami e miatt van, azzal megbirkózom, ahogy eddig mindig is megtettem, akár kaptam – kéretlen – segítséget, akár nem.

Igyekszek fejlődni, mert hiszem, hogy ez a kulcsa az életem alakulásának. Ennyi.

Befejezve a Lelkek labirintusát úgy döntöttem, újra elolvasom A szél árnyékát. Pár nap alatt a 600 oldal két harmadán is túl vagyok.

Alig rémlik valami. Mintha el sem olvastam volna, mondjuk úgy 11-12 éve. Ami megmaradt emlékként, hogy tetszett.

Ha lehet beleszerelmesedni egy író stílusába, akkor ez a négy könyv erősen megtámogatta ezt.

Valószínűleg fogok még Zafón-regényt olvasni, de egyelőre vannak más még olvasatlan könyveim…

Nem tudom, mikor kezdődött. Talán mindig is ilyen őrült volt a világ az elmúlt nyolcvan valahány évben, a II. világháború végét követően. Hiszen az ember nem változik gyökeresen. Ugyanazon Maslow-i szükségletek irányítják, ugyanígy benne van az a düh, harag, gyűlölet, kegyetlenség, ami már az ősemberben benne volt.

Mindig azt reméljük, hogy tanul az emberiség a hibájából, aztán feledékeny lesz, és beleesik egy ugyanolyan pöcegödörbe, amiből már kikászálódott ki-tudja hányszor.

Tudom, hogy sokféle ember van. Mindenki másként éli meg a világ történéseit, hiszen az egy szubjektív szűrőn megy keresztül a tudatig. Megdöbbentő és gyomorszorító megélni, mennyire működig a mindennap szajkózott, mindenhonnan folyó, agyon ismételt szöveg, amellyel az a cél, hogy a gondolkozni nem hajlandó emberekbe beleplántálja a szócső végén állók akaratát.

És mikor szemtől szembe tapasztalom a fentiek eredményét, elgondolkodom, van-e értelme bárminek is.

Kognitív disszonancia. Az, amikor a sulykolt és elhitt információ ellenkezőjét meghallva zavar keletkezik a rendszerben. Jobb esetben elgondolkozik az illető, hogy vajon az új infot érdemes-e meghallani, és mérlegre tenni annak elfogadását. Rosszabb esetben lehull a redőny, és figyelmen kívül hagyja a benne zavart okozó információt, mintha el sem hangzott volna.

Mióta az ország kormánya úgy reagál az Ukrajnában zajló háborúra, ahogy, szégyellem, hogy magyar vagyok. Nem akarom, hogy bárki is velük azonosítson engemet is.

Mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, de lassan tagadni fogom, ha esetleg újra külföldre vetne a sors.