Ugyan egy rövid hónap múlva új munkahelyen fogok betanulni, de most megkaptam a motivációt, hogy németül tanuljak – újra. Ezúttal most már legalább egy használható szintig.

Menekülök innen.

Hát az úgy volt, hogy múlt csütörtökön felhívott az szerdai állásinterjú nyomán az egyik lehetséges kolléganő, hogy szeretnének visszahívni második körre, mert ők is, leendő kolléganők, akiknek a keze alá kellene dolgoznom, ha felvesznek, szeretnének megismerni.

Szóval, hétfő délelőtt újra megjelentem a cégnél, és egy kicsit formális, egy kicsit informális keretek között elbeszélgettem a két hölggyel. Pozitív benyomásom volt, és mosolyogva köszöntünk el egymástól.

Kedden reggel már újra itt, a hivatalban üldögéltem, mikor kaptam a hívást, hogy ha én is úgy gondolom, akkor alkalmaznának májustól.

Tudtam, elengednek innen szó nélkül (mi mást is tehetnének?!), de kérdés volt, hogy megadják-e nekem a 30 nap felmondási időt közös megegyezéssel.

Tegnap este még stresszoldáson is voltam (már három hete lebeszéltem, hogy megyek), szóval, megtámogattuk ezzel is az ügyemet, azaz, hogy elengedjenek, ahogy én szeretném.

A ma délután fél háromig izgulhattam, mi lesz a verdikt a jelenlegi főnökeim részéről. Agyon fogalmaztam a mondanivalómat, és mikor ott ültem velük szemben, nagyjából a felét volt szükséges elmondanom. Nagy megkönnyebbülésemre, beleegyeztek a közös megegyezésbe és a 30 napba.

Úgyhogy, ha a Jóisten is úgy akarja, május elsejétől (vasárnap lévén csak május másodikától) új munkahelyen kezdek újra beszerzőként.

Egyszerűen bedarált. Régen olvastam már ilyen elkötelezetten és élvezettel egy könyvet.

Ezúttal 800 oldalon keresztül csodálhatom és élvezhetem Carlos Ruíz Zafón gondolatait, történetét és fogalmazását. Lehet, hogy a fordító is hozzátett, és ha igen, így a kettő együtt nagy hatással van rám.

Már az első könyv, amit tőle olvastam, A szél árnyéka, is mély lenyomatot hagyott, még ha a történet a feledés homályába veszett az évek során, de tudtam, hogy szeretnék még olvasni ettől az írótól.

Ugyan tetralógia, azaz valahol összefügg a négy kötet, és a központban a könyv, az irodalom szentsége áll, mégis mind a négy írás más. Most, hogy egymás után elolvastam – majdnem – az Angyali játszmát, a Mennyország fogságában-t és a Lelkek labirintusát, mindhárom könyv más-más.

Nem is tudom megfogalmazni, szavakba önteni azt, ami hasonló, és amiben különböznek. Úgy érzem, a Lelkek labirintusa – bár még nem értem a végére – a maga 800 oldalával teszi az I-re a pontot, ha nem a koronát.

Odáig nem terjed az elemzésem, hogy a karakterek jellemfejlődését is vizsgáljam, ritka, amikor megteszem. Ha egy könyv magával sodor a történetével, a gondolataival, a megfogalmazással, az író által keltett hangulatával, a párbeszédek ragyogó megjelenítésével, én már rajongója is vagyok.

Hát, most így vagyok Zafónnal. Szombat kora délután elkezdtem, vasárnap délben folytattam, illetve még tegnap (mert szabadságon voltam az állásinterjú miatt) 8 órán keresztül olvastam a tetralógia negyedig kötetét.

Nem is tudom, mi rosszabb. Állásinterjú előtt izgulni, és önbizalmat, bátorságot önteni magamba, hogy menni fog, jó leszek, vagy utána az izgalom okozta hormonok (dopamin, endorfin) hirtelen lecsökkenése miatt előbukkanó kétségekkel való megbirkózás.

Az interjú előtt még ott a remény, hogy sikeres lesz a szereplésem, utána már csak abban tudok reménykedni, hogy amit ott előadtam, az pont megfelelt nekik.

Biztatom magam azzal, hogy a lakásomat sem pikk-pakk találtam meg, és volt ebben is egy tanulási folyamat, fel kellett magamat készíteni a változásra. És itt is ez történik. Minden interjúból tanulok valamit.

És persze, mondogatom magamnak: arra a munkahelyre fogok kerülni, ami nekem a legmegfelelőbb, ahova én illek.

Ami tegnap kérdés váratlanul ért, és szerintem nem igazán tudtam rá összeszedetten válaszolni, az, hogy milyen főnököt tartok ideálisnak magam számára. Szerintem, ha valamin elbuktam, az ez volt.

Persze, az elmúlt évben szóba került már nálam, hogy szerintem milyen egy számomra jó főnök, de csak egy-két akkor aktuális szemöldök (enyém) felvonás miatt, de még nem szedtem össze egy csokorba a jellemzőket.

Egy szóval ez a kérdés kimaradt a felkészülésemből….

Amúgy egészségileg már helyrerázódtam. Igaz, tegnap azt néztem a tükörben, hogy a karikás szemek még megvannak, pedig jól aludtam az elmúlt pár éjszaka.

A futás is egyre jobban megy, és élvezem a mozgást.

Igyekszem nem gondolni az anyagi dolgokra, a várható nehézségekre, és mindarra, ami még nem történt meg, de az elmúlt két, két és fél év tanulsága alapján, bármi is megeshet a világban, ami kihathat ránk.

Nagy kihívás és feladat, hogy megőrizzem a bizalmamat abban, hogy minden jól alakul. Számomra és a világ számára a legjobban. De kitartok ebben is.

Jött az e-mail a bookline-tól, hogy lejáróban van x mennyiségű pontom.

Elolvasva az Angyali játszmát, majd belekezdve A mennyország fogságában c. könyvbe, rájöttem, hogy ez a két könyv A szél árnyékában egyetemben egy tetralógia részei, így a Lelkek labirintusát is muszáj beszereznem.

Szóval, tegnap neki is álltam a rendelésnek. Kiválasztottam három könyvet, mind a szépirodalom kategóriában, így arra kértem 10 % kedvezményt. Aztán hiába aktiváltam a kedvezményt jelentő kupont, a könyvek árai nem lettek kevesebbek. Hagytam a túróba azzal, hogy május végéig még használhatom a kupont, ha rászánom magam a könyvvásárlásra – újra.

Aztán ma reggel meghallgattam egy partizános beszélgetést Spiró Györggyel. Mivel még egy könyvet, művet sem olvastam (vagy láttam színházban) tőle, úgy döntöttem, ideje.

Így hát ma reggel kosárba tettem a tegnap meg nem rendelt Zafón-könyvet, majd választottam egy Spiró-regényt, amit nagyon dicsértek, és még hozzádobtam az egyik kedvenc történelmi regényírónőm egyik, általam még nem olvasott könyvét, és aktiváltam a kupont. Kerekedett a szemem, mert ezúttal működött a levonás.

Mondanám, hogy vannak véletlenek, de nincsenek….

Mondhatnám, hogy négy nap az élet. De nem! Mert bár ugye nagyon örülök, ha végre nem a munkahelyen töltöm ezzel-azzal az időmet, de meg kell becsülnöm azt is, hiszen amellett, hogy egyetlen bevételi forrásom, még az Univerzumnak is jó kiindulópont, ha nem a nulláról kell engem indítania egy új munkahely irányába.

Meg hát a pszichémre is pozitív hatással van, ha aktív dolgozóként keresem a számomra megfelelő munkát.

Szóval, a négy nap elsődleges célja az volt, hogy az egészségem helyreállítását támogassam sok-sok semmittevéssel (olvasás és film/sorozatnézés), némi sporttal, főzéssel (egy gyerek etetése), meg ami jön.

Mindez meg is valósult. Sőt még két darab cserepes virágomat is átültettem hétfő délután, miután hazacipeltem a hátizsákomban egy 20 literes virágföldet az aldiból. Az átültetést mindig macerának érzem, pedig tudom, hogy csak egy egyszerű procedúra, és nem is tart sokáig a két darab növény miatt.

Ami elmaradt a hétvégén, az az autó és a lakás ablakainak mosása. Talán jól is tettem, hogy mellőztem őket – lustaságból -, mert ma reggel esett az eső, és olyan szutykosan találtam a parkolóban az autómat, hogy rossz volt ránézni. Szóval, jó, hogy nem fárasztottam magamat, nem költöttem a pénzemet feleslegesen a pucolásra.

Jó lenne már újra folyamatosan futni és edzeni, és így a céljaimhoz közelíteni. A múlt év megakasztott ilyen-olyan akadályaival, s bár azokat elhárítottam, a feladatokat megoldottam, és az elért sikerekből tapasztalatot kaptam, a jelent és a jövőt nézve pedig erőt tudok meríteni belőlük: ha akkor meg tudtam lépni azon feladatokat, akkor majdhogynem bármit is képes vagyok.

Újra látni és érezni szeretném, hogy velem van a szerencse. Talán ezért is nézek, hallgatok beszélgetéseket olyan emberekkel, akik példát mutathatnak saját életükkel, illetve tudásukból, bölcsességükből én is meríthetek.

És azon is belém-belém nyilall olykor, hogy nagy valószínűséggel már kevesebb van előre, mint hátra, így a pillanatok fontossága, jelentősége, megélése még inkább felértékelődik számomra. Nem mindegy, hogyan élem meg ezen momentumokat. Rajtam múlik ez is.

Bár tényleg egyszerű lenne és anyagilag jobban megérné – még -, ha a mostani munkahelyemen maradnék, de nem tudom, lehet-e – még – azon a zsigeri ellenérzésen (nem akarom nevesíteni), amit érzek, amikor rágondolok, vagy akár ott vagyok (heti 4 x 9 + 6 és fél óra).

Hát, nézelődök az álláshirdetések között. Egyelőre nem sokra jelentkeztem. Ehhez hozzájárult az is, hogy a múlt hét hétfőn már kijött valami szir-sz@r rajtam, abból igyekeztem esténként kilábalni, és mikor már úgy gondoltam, hogy kinn vagyok, csütörtök estére, egy kis lelki összeomlással a munkahelyen összehozott hülyeségemnek köszönhetően, rosszabbul lettem, így másnap nem is mentem dolgozni, csak az ágyban fordultam jobbra és balra egész nap.

A szombat estém, éjjelem volt még gáz, de vasárnap este úgy ítéltem, hogy munkára alkalmas vagyok, így tegnaptól dolgozok.

Szóval, tegnap estére már annyira muszáj is volt összekaparnom magamat, hogy három témában egy videóinterjút magamról összetegyek. Nem is oly egyszerű! Még a két szakmait össze is tettem valahogyan, de az utolsó, amiben magamról kellett beszélnem, keményebb dió volt. Mit is mondhatnék, ami nem arról szól, hogy mit csinálok szabadidőmben, van-e kutyám vagy macskám?! Nagyon bő lére nem is eresztettem, és inkább azt fejtettem ki, miért is szeretnék az lenni, ami. Hogy ez mennyire volt profi és elegendő magyarázat, már más kérdés….

Nem tudom, milyen idők jönnek, mert ami most van a kovix lecsengése (vélhetően már abban a szakaszban jár) idején, az … még elképzelhetetlenebb volt, mint amit ez a vírus okozott. És mi még nem is a háború közepén vagyunk! Remélem, nem is leszünk….

Az, ami még 2 éve biztos volt, és békés, nyugodt jövőt sejtetett, az most nincs. Az elmúlt két év bebizonyította, hogy a külvilág egyáltalán nem ad biztonságot. Azt önmagunkban kell megteremteni. Hát, ezen vagyok. Másként nem megy.

Tegnap majdnem minden a terveim szerint alakult. Csak azért nem, mert kiderült, gyenge vagyok a dombmászáshoz, mint az őszi légy.

Hogy csak emiatt kellett féltávnál egy rövid visszafelé utat választanom, vagy már akkor bujkált bennem az estére halvány torokfájásként megjelenő betegség, nem tudom. Viszont azt igen, hogy a 11,4 km első részében (a többit ugye nem ismerem), tulajdonképpen a bő első két kilométeren meg kellett másznom 310 m szintet, és csak néhol tudtam belekocogni, hogy ne menjen a 145 bpm felé a pulzusom.

Felgyűrtem magamat fél óra alatt, és már éreztem, hogy fáradok. No, a lejtőzés meg nagyjából abból állt, hogy óvatosan lépdeltem vagy a köves, erősen egyenetlen talajon, vagy a csúszós, enyhén sáros felületen. Amikor már lett volna lehetőségem futni, annyira fáradtnak és erőtlennek éreztem magamat, hogy legszívesebben leültem volna, és várok a csodára, ami levisz az autóig. Hát, így én még nem voltam. A lelkesedés még vitt volna, viszont az erő a lábaimban kezdett a nullához közelíteni.

Fenn nem maradhattam, így kinéztem a legrövidebb utat a kocsiig, aztán igyekeztem épségben leérni. Ment. Mivel az edzésidőből volt még hátra 20 perc, megkíséreltem lefutni a környék földútján, de 10 perc után éreztem, ezt most jobb feladni.

Estig sok mindent nem csináltam, csak pihentem. De már éreztem, hogy fájdogálni kezd a torkom. Ugyan a hengerezés alatt egy pici fájdalmat sem éreztem a lábaimban, tudtam, hogy reggelre lesz némi izomláz.

Van. Nem vészes. De már nem tudom, hogy a betegség miatt fáj mindenem (a hátam is), vagy izomlázam van. Tény, hogy fáj ülni.

Megpróbálom délig kihúzni fájdalomcsillapítóval, aztán meglátom, hogyan érzem magamat. Túlélésre játszok….

Ugye a tegnapi bejegyzésemben az elengedés témáját hoztam fel (újra)?

Még aznap este megtartottam az első kinez stresszoldását az új lakásomban. Tudom, sok ember szemében nem ideális egy olyan helyen segítő tevékenységet csinálni, ami jó sok lépcső megmászását igényli először. De hát ez van.

Szóval, jött a hölgy, elmondta a problémáját, és elkezdtük az oldást. Majd az oldás során feljött az elengedés kérdése. Itt egy kicsit megakadt, mert nehéz volt elképzelnie azt, hogy úgy érje el a célját, hogy közben el is engedje.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy amit oly nagyon szeretnél évek óta, elenged annak az akarását. Szerintem kevés olyan ember van a Földön, aki ezt egyszer nem tapasztalta meg valamilyen témában.

A hölggyel felelevenítettem az általa mesélt egyik történetét, amiben hasonló sürgető akarást élt meg, és azt is, hogy végül meg is valósult az, amit oly nagyon szeretett volna. Akkor, amikor már tulajdonképpen a nagy akarás lekerült benne az adott témáról.

Az már tényleg rajta múlik, hogyan halad tovább az életében, a megértett dolgokból mit tanult és mit valósít meg. Mindenesetre kíváncsi vagyok, eléri-e, amit szeretne. Ha meg kell tudnom, majd értesülni fogok róla. Ha pedig nem, akkor nem. Elengedem.

Szerintem most először (korábbi esetre nem emlékszem) állítottam le egy álmomat, hogy na, azért ezt ne!

A főnököm osztott volna nekem ki feladatot, és amennyire rajongok a jelenlegi munkahelyemért és munkámért, azt azért nem szeretném, ha álmomban is ezt élném. Szóval, határozottan megállítottam az álmot, és töröltem.

Futás közben újfent podcastot hallgattam, miközben teljesítettem az edző előírását, hogy háromszor három 162 bpm-es szakaszt is fussak. Ilyet már régen csináltam.

A podcast főszereplőjétől jó volt hallani:

“- … tudom, hogy lehetőségek vannak mindig. És abban például hiszek, hogy mindig jobb jön.

– Mindig jobb jön?

– Elengedünk valamit. … Azt meg kell tanulniuk az embereknek, hogy mindig jobb jön. És ha ezt megtanulják, akkor el tudják engedni a dolgokat, és nagyon sok méregtől és kíntól szabadítják meg magukat. ”

Most először érezte azt, hogy üres térbe került. Szinte tapintotta. Állt a helyiség közepén, körbenézett, toporgott. A csend, amit máskor úgy szeretett, élesen jelezte, egyedül maradt.

Lassan ébredezett benne a düh, a tehetetlenség érzése, mert ő nem ezt akarja, nem így.

A sikító ordítás feszítette belülről. Dühös volt magára. A pattanásig feszített húr végül elpattant, és ezen ő lepődött meg legjobban. Mint egy kamikázé, aki belesüvít a célpontba, és a becsapódása, a halála váratlanul éri.

Ezt akartad, nem, kérdezhetné magától, hiszen te voltál kegyetlenül cinikus, rideg és utálatos. Ki bírja ezt? Nincs olyan, hogy próbára tenni, nincs olyan, hogy bizonyítsa be, valóban számítasz és kellesz.

Lekuporodva a kanapé sarkába kereste az önmagát felmentő – vagy megmentő?! – gondolatokat. Számtalant talált volna, de minek. Csak illúziót adtak volna, hogy ő az ártatlan, a hibátlan.

A csaló.

Miközben ő nem tudja, mit is akar. Valójában. Őszintén.