Költöttem

Ma délután a boltban, mikor a pénztárnál fizettem, kérte a pinkódot a gép, én pedig megjegyeztem, ja, persze, hogy kéri, ma vettem egy lakást. A mögöttem levő idősebb hölgy csak egyetértően bólogatott, mosolygott. Én pedig bizonygattam, hogy valóban vettem egy lakást.

És tényleg aláírtam – végre – egy adásvételi szerződést egy lakásra. Kifizettem egy foglalót, és egy nagyobb előleget. Úgyhogy, nem véletlenül kért pinkódot a terminál.

Hogy mit érzek?

Egyelőre még nincs megkönnyebbülés. Mivel az utóbbi két-három hétben már tudatosan leállítottam magamban a felesleges stresszelést, és hagytam alakulni a dolgokat (nem mondom, hogy olykor nem voltak kétségeim), így már könnyebb volt.

Még vannak bőven tennivalók a december közepi költözésig, úgyhogy ha nagyon be akarom stresszelni magamat, lesz min.

De nem akarom.

Különben is, mind a suliban november elejéig-közepéig el leszek látva vizsgákkal. Minden hónapban egy. Ojjé!

Aztán a munkahelyen is várhatóan november második feléig van feladat.

Úgy tűnik, jól láttam, hogy csak karácsony táján fogok tudni pihenni. Még addig van három és fél hónap….

Lassan nem fogok se híreket olvasni, se hallgatni, a facebookot messzire elkerülöm. Egyszerűen megőrült a világ, legalábbis egy része, és azt akarja elhitetni a többi emberrel, hogy ők a normálisak. Pedig nem.

És rájöttem, nézve a Fauda sorozatot, hogy az arab nyelv egész jól hangzik. Majd, ha egyszer lesz időm, a német, a norvég nyelv mellett arabot is fogok tanulni. Vagy nem….


Még nem vagyok kinn teljesen a vízből

Már nyugodtabb vagyok.

A lakás-ügy, ha minden jól megy, pénteken sínre kerül. És a leendő szerződés szerint december elején át is vehetem a kulcsokat. De nem iszok előre a medve bőrére….

Ami a sulit illeti, az esélytelenek tompultságával nézek magam elé, és csinálom a számvitel feladatokat. Abba a tananyagba, amiből két hét múlva írjuk a modulzárót, bele se voltam képes nézni.

Pénteken délután egy mini családállítás keretében kaptam egy oldást. Meglátom…

A hétvégére kijött rajtam a felgyülemlett feszültség, ami a múlt héten már átváltott közömbösségbe. Az elmúlt két nap, főleg szombaton, nem voltam képes olyasmit csinálni, ami “kötelező”. Pl. edzés vagy takarítás. Vasárnap már összeszedtem magamat annyira, hogy takarítottam, tanultam, és még főztem is. Az edzéshez újfent nem fűlt a fogam, kihagytam.

Ma reggel, bár volt némi hezitálás, felültem a bringára, és tekertem 70 percet, ahogy jólesett. Közben elkezdtem nézni a Beckett c. filmet.

Lassan itt a szeptember, s vele a töménytelen teendő. Valahogy ez is meglesz. Step by step.

Egyensúly

Ma reggel futás közben jött az az érzés, hogy lehet, jobb lenne csak feküdni, és hagyni, hogy valami legyen.

Néha annyira túl tudom magamat pörgetni felesleges stresszel (egyébként is, elég rosszul tűröm az érzelmi hullámokat), hogy muszáj “szünetet” tartanom.

Bár törekszek az egyensúlyra, és abban érzem magam a legjobban (ez a komfort zónám), hajlamos vagyok a ló egyik oldalán kikötni, hogy aztán a másik oldalra vágyjak. Aztán, mikor átlendítem magamat a másikra, hiányolom az ott hagyott oldal létét.

Szóval, most éppen a TÚL SOK minden van egyszerre állapotból vágyok az “úgy unom már a nyugalmas létet” mindennapokra.

Tegnap találkoztam egy gondolattal, ami sok újat nem mondott, viszont ráébresztett valamire. Talán válasz is lehet.

“A te örömöd az első. Mindenki a saját boldogságáért felelős. Ha megteremted a saját boldogságodat, és azt teszed, ami örömet okoz neked, akkor másoknak is öröm lesz veled lenni.” (Rhonda Byrne)

Nos, az elmúlt hónapokban valóban nem lehet örömteljes velem lenni.

Ahogy fentebb is írtam, szeretek egyensúlyban lenni. Na, ez a lelki egyensúly eltűnt belőlem. Hónapok óta küzdök, mint malac a jégen. Igyekszek a lelki talpaimon megállni, hogy újra egyensúlyba kerüljek. (Lehet, ezért is lett fáradásos törésem?)

Így, aki mellettem szeretne megnyugodni, békességet átélni, hát, az most nem kapja meg. Mert ugye azt nekem először saját magamban kellene megteremteni, visszaállítani. Muszáj lesz, vagy rámegyek.

Súly

Néha jó lenne a lakásvásárlás körüli izgalmakat megosztani valakivel. Hogy közösen viseljük a “terhet”. Hogy valakire ebben támaszkodhassak.

Elintézek én mindent, ha tudom, mit kell. És szerencsére, ebben van szakember segítségem.

De a lelki tehert súlyosabbnak érzem, mint a teendőkét.

Mert elintézek és megoldok én mindent, csak néha jó lenne, ha könnyebben viselném.

Pénteken délután végre elmegyek egy kineziológus kollégához oldásra. Tudom, egy kicsivel könnyebb lesz utána.

Addigra hátha még a lakást is le sikerül fixálnom….

Mire is jó a futás?

Ha máskor nincs is erőm, időm, merszem szembenézni magammal, és az elkövetett hibáimmal, akkor egy futás alatt megteszem. (Még erre az alvási idő lenne, de akkor jobb, ha nem gondolok lelket felkavaró dolgokra, mert az alvás fontos, kihagyhatatlan.)

Szóval, futok, és jönnek a gondolatok. Mint egy hagyma, vagy egy spirál. Elindulok a külső héjtól, és haladok befelé. Lehet, először a külvilágot hibáztatom, de aztán, ha minden jól megy, eljutok oda, hogy meglátom, én hol hibáztam, hol rontottam el, miben vagyok vétkes.

Most is így történt.

És azt is tudom, hogy ha azt akarom, többet ne forduljon elő, és a jövőben másként álljak ehhez a témához, akkor változtatnom, változnom kell. Mert én érzem magam rosszul, nekem nem jó, én szenvedek, hogy így viselkedek, reagálok, rombolok. Már csak változtatnom kell.


Anyai örökség

Akár tudatában van az ember, akár nem, ha szülők mellett nőtt fel, tanult el tőlük egyet, s mást. Például azt, hogyan reagál történésekre, vagy hogyan viselkedik másokkal.

Az utóbbi években tudatosult bennem, hogy a férfiakhoz való viszonyom, viselkedésem egy része anyámtól tanult (ezt örökölni nem lehet). Küzdök is vele rendesen. Sokszor veszem észre magamon, hogy nem jó, amit csinálok, ahogy reagálok, és ahogy éppen érzek. Ezzel van dolgom, tudom, és tenni is akarok azért, hogy változzak.

Viszont realizálom azt is, mi jót tanultam el szülőanyámtól. Példának okáért az, ahogyan balesetek esetén reagál: higgadtság, nem kétségbeesés, és a megoldásra koncentrálás.

Tegnap tudatosult bennem az, hogy azt is tőle lestem el, vagy miatta tanultam meg, szerintem, hogy ha valami számomra fájdalmas, kudarcos helyzetben vagyok, bár ugyan rinyálok egy sort, de nem engedem, hogy elsüllyedjek az önsajnálatban. Az elmúlt évek eseményei, történései, és stresszoldásai ebben csak megerősítettek.

És ezt a vonalat erősítette az is, hogy anya vagyok. Van két gyerekem, aki miatt mindig talpon kell lennem. Amíg a saját lábukra nem állnak.

Napjaim

Van olyan nap, amikor szinte folyamatosan érzem az idegességet a gyomromban. Mikor milyen gondolatra rándul össze a gyomrom.

Munkahelyi új feladat, amit eddig nem csináltam, és persze nincs, aki segítsen, és a bennem megbúvó maximalista tökéletesen akar mindent csinálni.

Aztán jön a következő gondolat, hogy vajon az eladó engem választ az ajánlatot tevő vevők közül, és végre lesz egy új otthonom, vagy mehetek tovább lakásokat nézegetni.

Ezt a gondolatot az váltja fel, hogy vajon még van-e párom, vagy már kiábrándult belőlem, mert az elmúlt két hónapban nem volt rá időm. Két hete nem beszéltünk.

Aztán itt van a suli. A vizsgák gondolatát messze kerülöm, mert kilátástalannak látom az helyzetemet, így elég csak azzal kiváltanom az összeugró gyomrot, hogy a napi feladatokkal igyekszem utolérni magamat. Na, ez is bővel elég, mert ez az a busz, ami soha nem akar megállni, hogy beérjem.

Jó masszív, magas pálma lesz ez, úgy érzem.


Helyzetjelentés

Mi újat is tudnék írni?!

Vegyük példának azt, hogy múlt szerdán megnéztem egy lakást a XX. kerületben. Teljesen oda és vissza voltam, hogy végre egy lakás, ami rendben van, olyan, amilyen a fotókon, és nem csalódok. Ugyan még éppen hogy belefér a büdzsémbe, de ez nekem pont jó lenne.

Meg is tettem a vételi ajánlatomat, aztán jött a rá a hideg zuhany, hogy van egy jobb ajánlatuk, bár nem az ingatlanoson keresztül, így neki erre abszolút nincs ráhatása. Most szerdán kiderül, hogy what the izé.

De a héten szerdán lesz az is, hogy megnézek délután, munka után, egy XVII. kerületi lakást. Aztán rohanok haza rendbe tenni az albérletben a szobámat, ahová szerdán fogja a klímás beszerelni a klímát. Még jó, hogy lassan véget ér a kánikula szezon…

Ja, hogy nekem szerdán még online órám is lenne 16 órától?! Ezt már nem tudom sehogy sem megoldani. Egyetlen mázli, hogy a számvitel tanár feltölti az órán megcsinált feladatokat, így legalább nem maradok le.

Néha el-elönt a kétségbeesés, hogyan fogok levizsgázni, már csak a modulzárókból is. Az adózást szerencsés lett volna már júniusban letudni, de nem. Ez is maradt most őszre. Ráadásul az központi, állami vizsga. Nem a sulin belül megoldott. És még szeptemberben lesz az elemzés-ellenőrzés-kimutatás tantárgyból is, amire szintén készülni kellene elméletből és feladatok megoldásával is. Mikor??? Az összes szabadidőm elmegy a számvitel feladatok körmölésére, kivéve mikor éppen a szobában tomboló meleg miatt dőlök jobbra-balra, és az agyam lenullázva próbál működni (ha minden jól megy, nem lesz több forró hétvége – vagy az időjárás miatt, vagy a klíma hűtése miatt -, és ez legalább nem lesz akadály).

Igyekszek helytállni, mindenhol. A munkahelyen is, ahol persze most van számomra a legtevékenyebb időszak. Egészen november elejéig. Jövő héten egy online konferencia, majd szeptemberben egy konzultáció, egy online meeting, két 3 napos online tanfolyam, amikből vizsgázni is kell. Közben egy EU-s anyag benyújtása szeptember végén.

Igyekszek nem fáradt lenni. Mert szabadság, mint olyan, egyelőre nem létezik számomra. Talán a leendő lakásomban majd pihenhetek. Szeretnék eljutni odáig.

Ma

Ami a lakás adásvételi szerződés aláírását illeti (holnap délután lett volna): Anyád, kedves lakástulajdonos! Csak azt kívánom neked, amit én éltem át ma, mikor nagy hiszti és hazudozás közepette visszaléptél a szerződés aláírásától. És innen üzenem, bár tudom, nem fogod olvasni, hogy a lakásod most már akkor sem kellene, ha ingyen akarnád rám erőszakolni. Legyen szerencséd!

Ha most az ügyvédem és az ingatlanos helyében lennék, a szart is kiperelném belőled. De ezt nem kívánom neked, mert jó indulatú vagyok alapvetően. Csak mondom, nem vagyok bosszúálló. Hiszek abban, hogy mindenki megkapja azt a viselkedést viszonzásul, amit ő adott másnak.

Az más kérdés, én mivel érdemeltem ki, de ez legyen az én dolgom. Bár rosszul esett, hogy újra ott vagyok, ahol a part szakad, de az a mázlim, hogy minden kakiból ki tudom magam húzni, ha akarom. És most akarom. Mert van egy célom. És hiszek abban, amit vigasztalásul az ügyvédnőm mondott, ez egy jel, hogy ez a lakás nem az enyém. Lesz nekem jobb, amit imádni fogok. És ez így is van.

Holnap megyek is megnézni egy nagyobbat, jobbat. Pusssz!

Meghallgatni a másikat

Legtöbbször mélyen hallgatok, mikor az oltásról van szó. Vállalom, hogy nem oltattam be magamat, de nem is hergelek senkit az oltás ellen. Ma már eljutottam odáig, hogy az engem rábeszélni kívánókat meghallgatom, egyetértően bólogatok és békésen mosolygok (Mona Lisa), majd haladok tovább az életemmel.

Ma reggel szokásomhoz híven a Klubrádiót hallgattam az autóban. A hét kérdése, hogy milyen korlátozó intézkedések vonatkozzanak az oltatlanokra, ha egyáltalán legyenek, és mi az, amit még jogszerűen meg lehet tenni. Ezzel keresnek meg egy-egy ismert embert, vagy olyas valakit, amely valamilyen módon kapcsolódik a kérdéshez.

Azt már elfogadtam, hogy maga a rádió egyértelműen arra buzdít, hogy oltassa magát mindenki. Viszont az elég furcsa volt a ma reggeli műsorban, hogy a hét kérdésével megkeresett hölgyet mindenáron arról akarta a műsorvezető meggyőzni – szinte már ingerülten -, hogy nincs igaza, pedig a hölgy csak a mellett volt, hogy szabadon választott maradjon az oltás választása, illetve ne érje semmilyen jogi és egyéb hátrány azokat, akik nem mennek megszúratni magukat.

Olyan érvvel jönni a műsorvezető részéről (pedig a hölgy nem is vitázott, csak arról beszélt, amiben ő hisz), hogy az oltatlanok fertőzik az oltottakat (mert mint ugye kiderült, hogy a Sinopharm vakcina nem feltétlenül ad védettséget), szerintem elég gyenge.

Ha a műsor (vagy esetleg maga a rádió) nem akar pártatlan lenni ebben a témában, akkor ne kérdezzenek meg olyan embert e témában, aki nem feltétlenül azt vallja, amit ők. És itt nem a “becsippeznek minket”, “lapos a Föld”, stb bugyutaságokról van szó. Ha meg veszik a bátorságot, hogy megszólaltassanak egy nem oltás”hívőt”, hogy elmondja az ő szempontjait, nézeteit, meglátásait, akkor ne egy reggeli műsorban akarják meggyőzni mindenáron a saját igazukról. Az történjen meg egy vitaműsorban.

I can’t believe it

Ma reggel, félig alvás utáni kómában, belekukkantva a hvg.hu internetes oldalára olimpiai hírek után kutattam. Meglátva a többi hír címét (leginkább így tájékozódom a facebook és a rádió mellett) az jutott az eszembe, hogy valami szürreális hellyé változott a szűkebb világ. Bár már egy ideje borzolják az értelmesebbek idegeit és érzéseit tetteikkel, kimondott gondolataikkal, de ahogy közeledik jövő év tavasza, ez egyre intenzívebbé változik.

Az kattog bennem, hogy nem hiszem el, ez nem a valóság, ez nem történhet meg. Hova a túróba csöppentem?! Mi ez?! Ez komoly?! Ez megtörténhet 2021-ben?!

És újra és újra kiderül, hogy megtörténhet, meg is történik. És mi még mindig csak csöndben asszisztálunk ehhez az őrülethez. Tisztelem azt, aki nyíltan kimondja, hogy ez így nem jó.

Én gyáva módon csak zárt ajtók mögött mondom a magamét, és gondolok azt, amit. Hivatalból sem tehetem meg, hogy kritizáljak.

Elkeseredtem, és féltem magunkat, az országot, a jövőt.

És még mindig nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik….