Jövő évi vakáció 1. lassan körvonalazódik. Szállás lefoglalva. Ha minden jól megy, a szülinapomat megint egy kedvenc, európai fővárosban ünneplem.
Ha már van jogsija
Mentem a két kölökért autóval. Megálltam mellettük. A kisebbik szállt be hátra a megszokott helyére, a nagyobbik ácsorgott az autó mellett.
– Nem szállsz be? – kérdeztem.
– Nem én vezetek? – csodálkozva nézett be rám.
Hát, nem.
Ajándék
Karácsony másod napján elugrottam a két gyermekemért, hogy hazafuvarozzam az apjuktól őket. Ott töltötték az egész hétvégét és 25-ét is.
Kérem a beszámolót a kapott ajándékokról, majd megkérdem, hogy ők mit adtak az apjuknak. Csekély szünet után megszólal a 16 éves kisebbikem:
– Szeretetet!
Erre mondhatom azt: no comment.
Karácsonyi túránk
Szerencsére nem árulta el, milyen etapot tervezett kettőnknek tegnapra, így legalább nem tudtam megvétózni, bár próbáltam útközben lebeszélni róla. De aztán szépen, szó nélkül felmásztam Istállós kőre a meredek domboldalon.
Visszafelé egy másik utat választottunk, ami egy kicsit hosszabbnak tűnt, de legalább jobban járható volt.
Vele lenni olyan, mint a meredek, kidőlt fákkal keresztezett, nehezített úton felfele gyalogolni. Nem egyszerű, izzasztó, olykor hiábavalónak tűnik a megmászása, de aztán mindig megkapom az ajándékot a kitartásomért: gyönyörű kilátás, napsugarak a fák között, és egyéb természeti szépségek, valamint jóleső fáradtság, boldogság.
Egy másik ajándék
Ez egy kicsit jobban sikerült.
Ha kövekkel kezdtem volna, biztosan nagyobb gyakorlatom lenne, de két hete jött az ötlet, így bele a közepébe. Még jó, hogy van a youtube-on számos videó a pötty festésről.
Ajándékba
Mai pöttyözésem. Még nem tökéletes, de dolgozom a technikán.
A hegyekben fenn egy 33 km
Már nyár óta arra készültem, hogy most, a decemberi napforduló tájékán, a Bükkben megrendezett TT leghosszabb távját lefutom. Azaz ahol tudok futok, ahol nem, ott gyaloglok. Ez kb. 62-63 km lett volna.
A bal talpam közbe szólt. Most a lelki oldalát nem tekintem, mert nem tudom, mi az. Még nem derítettem ki. Egészen hétfőig a nagy túra volt a cél. Aztán a múlt vasárnapi terepfutásom után annyira fájt a talpam, sarkam, hogy a hét elején döntenem kellett egy rövidebb táv mellett. S hogy ne adjam alább a tavalyi hossznál, maradt a T34. Kis lelkem egyből megnyugodott.
A talpam szokása szerint két nap után fájdalommentes lett, de tudtam, ez csak addig fog tartani, amíg pár km-t lefutok.
Pénteken már szabin voltam, készültem a másnapra. Többek között. Meg az új laptopomat üzemeltem be. (Visszatértem a régi szeretett márkámhoz, Asus-t vettem.) Illetve lebeszéltem a futótársakkal, akik adták a fuvart, mikor indulnak, hogyan készüljek. A rajtot későbbre tervezték, mint ahogyan én szerettem volna, de úgy gondoltam, ez van, ehhez alkalmazkodom. Ennek ellenére, elszámoltam magamat, és egy kicsivel későbbre állítottam az ébresztőt. Az ébredés utáni kávézásom alatt eszméltem, hogy bakker, igyekeznem kell, mert már csak 45 percem van az indulásig.
Szerencsére még este összekészítettem mindent, így még én vártam a megbeszélt helyen.
A rajt helyszínén időben ott voltunk. Én mentem a magam útján. A nevezésemet a rövidebb távra változtattam, wc-ztem, felvettem a kamáslikat, fogtam a botjaimat, majd indultam is.
Reggel 7 óra volt, már világosodott erősen. Az eső pedig szemerkélt. Eleinte aszfalton kocogtam, majd letértem az erdei útra. A túra- és futótársakkal előzgettük egymást. Előbbieket én, az utóbbiak engem. Az út rögtön megmutatta, aznap nem száraz és tiszta cipővel fogok hazatérni. Sár, sár és sár. Kezdetben.
Az első szakasz 8 km-en keresztül emelkedett. Kb. 2-3 olyan rész volt, ahol hosszabban kellett meredeken kapaszkodni. A többi helyen jórészt futható emelkedés volt. Már ahol tudtam a sárban vagy az út mellett az avarban haladni.
Ahogy emelkedtünk felfelé, úgy váltott az eső hóvá, illetve fehérré a táj. Bükkszentkeresztre már úgy érkeztem, hogy inkább havas volt a cipőm, mint saras.
Kereszten levő ellenőrzőpontban hosszabban időztem. WC intézés, kis felfrissülés (arcmosás), pár korty tea, illetve még töltöttem vizet a víztartályba. Néhány falatot is ettem, hogy legyen energiám, illetve pótoljam az addig elfogyasztottat.
Aztán igyekeztem tovább. Némi aszfaltos rész megtétele után jöhetett a természet. Fel és le. Kb. ez volt 6 km-en keresztül. A Szarvaskúti réttől újabb emelkedős szakasz jött úgy bő két kilométeren át. Ez volt az utolsó durvább mászás. Arra már nem emlékszem, hogy ebből mennyit futottam. Ekkor 18,5 km már megtettem. S mindenhol hó volt.
A táj gyönyörű volt, én pedig legtöbbször a földet néztem, azaz a lábam elé.
Amennyit tudtam, fotóztam, de akár ezernyi képet is csinálhattam volna, abból csak néhány jobban sikerült adta volna vissza, milyen csodaszép volt minden.
Volt olyan rész, ahol mintha alagútban mentem volna, mert a hótól elnehezült ágak behajoltak az út felé. Sokszor kétrét görnyedve haladtam lépéseken keresztül. Nem bántam. Így volt változatos a kirándulás.
A számomra utolsó ellenőrzőponthoz érve, ami 23,8 km-nél volt, már egy kicsit fellélegeztem. Tudtam, hogy Bánkútig már sokat nem kell mászni, de addig is még van 4 km-em a hóban.
Míg pecsétet nyomtak az itineremre, addig némi forró teát öntöttem magamba. Igen, cukrosan. Kellett a gyorsan felszívódó szénhidrát az utolsó szakaszra.
A fennsík fehérlett a lehullott hótól, ami még mindig apró szemekben szitált és a szembe fújó széltől a sildes sapkám ellenére a szemembe vágódott. Nem nagyon érdekelt, mert a táj szépsége lenyűgözött, illetve lefoglalt az előrehaladás.
Még korábban beszéltem a gyermekeimmel, hogy elég 11 óra tájban elindulniuk értem, mert fél egynél hamarabb nem leszek lenn Ómassán. Közben rájöttem arra is, hogy ugyan kiírtam nekik, hogy az összecsomagolt váltóruhámat hozzák el, de a kabátom ebből kimaradt. Még jó, hogy egy pulcsit utolsó gondolattal a táskába tettem.
Lassan Bánkút közelébe értem. Ismerőssé vált a táj. Megnyugodtam. Ekkor csörgettek meg a gyermekeim, hogy hova is kell pontosan megérkezniük. Pontosítottam a címet, és kis tétovázás után indultam is lefele a sípályán Ómassa irányába. Tavaly a Sárga jelzésen kellett haladni, most a járhatatlansága miatt átirányították a túrát a Kék biciklis útra. Azt gondoltam, hogy aszfaltos lesz, de ha az is volt, bár szerintem csak kővel felszórt, ledöngölt, nem sokat számított. Havas volt az is, így az előttem járók lábnyomaiban haladtam, bár itt csak 5-10 cm vastag esett.
Az utolsó 5 kilométer ugyan lejtő volt, de a végén már nagyon untam. Egy kanyarral vitt Ómassa fenti végébe, majd az egyetlen utcán kellett végigtrappolni a célig. Hogy ez a falu milyen hosszú, háborogtam. Mert ugye amikor már 32 km van a lábaidban, és a cél előtt jársz, még 5 méter is sok.
Aztán megpillantottam a kocsmát (söröző), ahol a célt elhelyezték, és előtte jobbra a piciny autómat, benne a két gyerkőccel. Minden fáradtságom eltűnt, olyan jó érzés volt őket ott látni. Ők csak értem jöttek, de nekem sokat jelentett, hogy valakik vártak a célban.
A sörözőben megkaptam a kitűzőmet. WC-ben egy kicsit megmosdottam, átöltöztem. A kisebbik gyermekem pedig segített a csomagjaimat kivinni az autóhoz.
Annak ellenére, hogy tartottam attól, a bal talpam nagyon ki lesz a 33 km-től (ennyit mért a gps-es órám), csekély fájdalmat éreztem benne. A fáradtság sem taglózott le. Szerintem sokat jelentett, hogy lejtővel ért véget a túra.
Még betértünk a plázába kajálni (én csak egy kávét ittam, mert éhes nem voltam), megvenni egy kézi turmixgépet a régi helyett, ami múlt vasárnap felmondta a szolgálatot. Aztán irány haza!
Ahhoz képest, hogy 33 km-t tettem a lábaimba, egész jól regenerálódtam. A talpfájdalmam is másnap reggelig tartott. Némi izomláz itt és ott, de igazából semmi.
Azt nem mondom, hogy a 65 km-t simán megcsináltam volna, mert nem. Talán, ha nem lett volna hó és sár. Meg talpfájdalom…
SW 8.
Megnéztük a Star Wars 8. részét. Előtte végignéztem az összes addigi részt, kivéve az első kettőt. A harmadik végét is nézetlenül hagytam, mert nem a kedvenc részem, ahogy Anakin Waderré válik.
Szóval, felkészültem.
A kisebbik gyermekem is. Ennek ellenére szerda délután azzal fogadott munkából hazaérve, hogy fáj a hasa, és annyira nem érzi jól magát, hogy inkább nem jön moziba. Mondtam, hogy ne csinálja már, bánni fogja, ha itthon marad, mert erre várt az utóbbi hetekben, hónapokban.
Az indulás előtt jól kihányta magát (nekem is jutott némi takarítás), majd még a film előtt is könnyített a gyomrán. Az ebéd bement, és kijött. Retúr jegyet váltott.
Így ültünk be filmet nézni.
A történet elkezdődött, magával ragadott. Csak akkor nem figyeltem a történetre, mikor a párom hívását észleltem a telón, és visszaírtam neki, hogy moziban ülünk éppen. Illetve akkor, mikor a kisebbik gyermekemmel foglalkoztam. Egyszer kivágtatott a mosdóba, de fals riasztás volt. Aztán meg az éreztem, hogy remegteti a széket. Mint kiderült azért, hogy ne aludjon el. De pár perc múlva horpasztott is. Egy 15 percet biztos kihagyott a filmből. Aztán egész helyre rázódott a gyerek.
A film tetszett. Nagyjából követte a letisztult alap Star Wars stílust. Fordulatos volt, és a szokásosnál is poénosabb. Ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor tudnék mondani olyat, ami egy kicsit elnagyolt volt szerintem, de annyira nem vagyok elhivatott Star Wars rajongó, hogy ezt megtegyem. Így volt jó, ahogy megcsinálták. Tény, hogy hiányozni fognak a nagyok, de az első három részben sem voltak benne, és a Rouge One-ban sem, hát fogadjam el ezt is.
Megígértem a kisebbiknek, hogy újranézzük a jövő héten. Kíváncsi vagyok, akkor hogyan tetszik majd.
Csillagok, csillagok
Átragadt rám is a kisebbik (16 éves) izgatottsága.
Hát akkor ma este….
Kacatok
Megnéztem, mi vam a kulcscsomómon a kulcsok mellett.
Magam is meglepődtem…
A NŐ
Más valaki gondolatai nyomán eltöprengtem egy kicsinykét, hogy mennyire vagyok, maradtam nő(ies).
Vajon mennyire meghatározó az, hogy külsőleg ezt hangsúlyozom-e vagy sem?
Tény, hogy nem festem magam (se hajamat, se arcomat, csak a körmeimet kb. félévben egyszer, majd lemosom, mert kopik), nem járok kozmetikushoz, manikűröshöz, csak félévente, évente fodrászhoz egy vágásra.
Nem hordok magassarkút, nőcis rucikat. Szoknyát, ruhát csak nyáron viselek, mert meleg van.
Az elegáns, csilivili ruháktól írtózom, persze, megnézem, talán tetszik is egyik-másik darab, de magamon már nem viselném el. Azt szoktam mondani, elértem azt a kort, amikor már elsődleges szempont számomra a kényelem. Ennyi már jár nekem.
Mi fontos nekem, ami a külsőmet illeti?
– az, hogy a számomra kényelmes és sportos ruha jól álljon, azaz alkatomhoz megfelelő legyen.
– szeretem a színes ruhákat, de mostanában feketét is bevállalok, ha lázadó hangulatomban vagyok.
– fontos, hogy a testem edzett legyen, és annak tűnjön, bár szerintem ez most nem igazán látszik rajtam. De amíg a párom vonzónak tart, addig egy szavam sincs, legfeljebb igyekszem megfelelni a saját elvárásaimnak.
– legyek ápolt, tiszta, ami nálam kimerül a mindennapi tisztálkodásban és a szükséges szőrtelenítésben (mert ugye ezt már megszoktam).
– ha úgy nézem, két mániám van: ha elmegyek itthonról, a szokásos nyaklánc-karkötő-gyűrű kombót felteszem. És még a kölnik, parfümök, amiknek ugyan én nem érzem illatukat, mert a tarkómra, a nyakam hátsó részére fújom őket, de úgy hiszem, hogy “öltöztetnek”.
És ami a belül lévő nőt illeti? Az vagyok-e?
Szerintem igen. Bár magamra vagyok utalva sok mindenben, így határozottabb és erősebb vagyok, mint sok évvel korábban. De a párom mellett már élvezem, hogy nő lehetek. Törekszem is rá. Engedem, hogy férfi legyen, azaz döntsön sok mindenben ő, legyen az ő akarata (addig míg én nem sérülök). Szeretem, ha úgy vezet engem az együtt töltött időben, mintha a táncparketten táncolnánk.
S nem engedem, hogy kitörjön belőlem feleslegesen a “házisárkány”. Mert hát tudok hisztis p… is lenni, mint a legtöbb nő.
Azt hiszem, ezen összegzés konklúziója az, hogy még NŐ vagyok, annak ellenére, hogy különösképpen nem törekszem a külsőt tekintve a nőiségem hangsúlyozására. Amíg így is kapok bókokat a páromon kívül más férfiaktól, addig nincs gond. Szerintem. A többi pedig már az “ízlések és pofonok” témája.