Olyan kalandokban van mostanában részem, hogy ihaj!

Oké, túlzok. A mínusz 16 fokban való hajnali futkosásomat nem tartom annak, mert nem fáztam. Viszont az rosszul esett, hogy a kapunyitó szerkezet lefagyott, és hiába nyomkodtam a gombjait, meg sem nyekkent. Így kívül rekedtem. 5 perces topogás, kísérletezgetés után, mikor már a kesztyűből kihúzott kezeim kezdtek megfagyni, átkocogtam a szomszédos lépcsőházig, hogy felébresszem a szüleimet kulcsért. Telefonálás lett belőle (az enyémet kivételesen nem vittem magammal, az Anyuét használtam), hogy felcsörgessem az otthon alvó gyermekem, dobja le a kulcscsomómat. Mire újra a lépcsőházunk előtt voltam, az ajtó már nyitva volt (valaki után nem záródott be), és az alattam lakó szomszéd az ablakban lógott (bezzeg, mikor kellett volna, még nem).

A szomszédomról jut eszembe az az előtt esti mókás bejutásom a lépcsőházba (nem tudom, miért nem akarták az égiek, hogy hazajussak ezen a két napon???). Munka után elautóztam a boltba. Nagyobb bevásárlásom eredményével és az egyéb kézbe jutó holmimmal próbáltam benyomni a már kinyitott lépcsőház ajtón. Viszont annyira csúszott az előtte levő térkő (ami szerintem nem outdoor), hogy még a küszöbön sem tudtam átlódítani az egyik lábamat, csak röhögve lökdöstem a vállammal az ajtót, hogy nyíljon jobban ki, s esetleg azzal a lendülettel be is lépjek.
A helyzetet a kisebbik gyermekem mentette meg, aki már várta hazaérkezésemet, és a nyitott lakásajtóban hallotta hangosan kommentált szerencsétlenkedésemet, így vágtatott lefelé. Ugyanakkor már láttam is, hogy közeledik segítőkészen a hazatérő alattam lakó szomszéd is.

Tulajdonképpen végül mindig megment valaki.

Gyorsan telik ez a hét is. Ma már csütörtök van. Hétfő délután vásároltam, főztem. Kedden munka után oldásra mentem, majd a páromnál aludtam. Hajnalban hazakocsikáztam, és meló. Délutánra edzést terveztem, de főzés lett belőle. Magamnak is, meg a kisebbik gyermekemnek is főztem külön-külön. Amíg a sütőben készült a kaja, addig gyors takarítás, és teregetés.
Komolyan mondom, nem unatkozom. Már megint eljött az az idő, amikor mindig csinálok valamit. Ami nem baj, mert egyébként meg a semmittevést nem bírom.
S ekkor jut eszembe Anyu. Arról panaszkodik mennyi dolga van, de ha meg ott lenne a lehetőség, hogy ne csináljon semmit, akkor úgy érzi, az nem neki való.

Konklúzió: tök jó, hogy amennyire ki tudom tölteni az időmet minden félével, annyira tudom élvezni, amikor semmi dolgom sincs.

Hihetetlenül gyorsan eltelt az év első hete. Kettőt pislantottam, és már csütörtök délután azt mondhattam meglepetésemre, holnap péntek. De még aznap este helyettesítettem Anyut. Lebetegedett, s nem tudott elmenni az Experidance Fergeteges c. előadására. Mentem én. A 100 tagú cigányzenekar számos tagja szolgáltatta a zenét, és tökéletesek voltak. Az Experidance táncjátékokat illetően vegyes érzéseim vannak. Volt előadásuk, melyeket nagyon kedveltem, de volt, amelyik tetszett is, meg nem. Csütörtök este rájöttem, hogy azon részek jobban hatnak rám, melyekben csak táncolnak. Amiben színészkednek is (történetet adnak elő), az idegesít, untat. Azt hiszem, az sokat elmond, ha azt figyeltem, egyes táncos pasik mennyire vannak elhízva (lehet, hogy csak “cserejátékosok” voltak).

Pénteken reggel már sejtettem, hogy rám fog írni dél körül, hogy akkor meglátogatna aznap délután. Így is lett. A melóból hazacaplattam, majd rendbe tettem úgy nagyjából a lakást, kis pihenő olvasással, s már nyithattam is az ajtót neki. Bár még egy nappal az előtt úgy éreztem, akár jövő hétvégéig simán kibírnám, hogy ne találkozzunk, de mikor megjelent, és ölelhettem, nézhettem az arcát, hallhattam a hangját, nem adtam volna semmiért sem ezeket a pillanatokat.
Nem sokáig maradt, de abban a hidegben nem is kívántam, hogy még későbbi időben, még fagyosabb levegőben utazzon haza. S amilyen álmos lettem így péntekre, fél kilenckor alvást rendeltem magamnak. Megint egy tíz órás alvást sikerült összehoznom. S bár szombaton semmi megerőltetőt nem csináltam, este kilenckor kapcsoltam le a villanyt, és 9 óra alvást le is nyomtam.

A vasárnap reggelt a szokásos napkezdésem után egy sütemény sütésével kezdtem. Utána előkészítettem sütésre az egész csirkét, mellé főztem rizst, és megbíztam nagyobbik gyermekem, hogy miután elhagytam a lakást, 20 perc múlva indítsa be a sütőt. Addig én elmentem terepre futni. Szerencsére nem öltöztem túl, sejtettem, hogy a napsütés kellemes futóidőt varázsol majd a gerincen. Így is volt. Mire felkapaszkodtam a dombtetőre, majdnem inkább lefele vetkőztem….
Két óra futkosást engedélyeztem magamnak a természetben (most bezzeg maradtam volna még), mert siettem haza, hogy legyen egy közös ebédünk a kölykökkel. Legalább ilyenkor, mikor nálam vannak.

Délután már nem voltam hajlandó semmit sem csinálni a teregetésen kívül. És láss csodát, hamar este is lett!

Még mielőtt a homályba veszne az elmúlt pár nap….

Az év utolsó péntekén még együtt ebédelt a család a gyerekeimmel, utána mentek az apjukhoz szilveszterezni. Én is leléptem, hogy kicsit magam legyek (szundítás), meg készüljek a hétvégére. Egy diós cukormentes sütivel, meg összepakolással.

Még este átmentem a szüleimhez, majd egy nyugtalan éjszaka után reggel fél nyolckor, az autó kiolvasztása után, indultam is a páromhoz. A délelőtt vásárlással telt, majd miután odatettük az ebédünket főni, és a hőmérséklet is nulla fok közelébe emelkedett, elindultunk futni a határsávra. Egy részét a távnak (17 km lett) az autóút mellett futottuk, de aztán jött a dimbes-dombos terep. Megizzadtam, de végül is élveztem. A végét már nem annyira, mert a húgyhólyagom jelzett, ideje kiüríteni. A természetben pedig nem volt kedvem az átizzadt ruháimból ki- és bebújni. A párom is igen hallgatag volt. Panaszkodott is még az elején, hogy újból megfájdult a sarka, ami egy héttel korábbi, keményebb terepes futás alkalmával jelzett be. Hawaii, DJ és Bobo! Ez ám az év (majdnem) utolsó futása!

A klassz ebéd után kipihentük a futás és az egyikünknek sem nyugodt éjszakájának fáradalmait, majd beszélgettünk, és hamar 11 óra lett. Negyed körül elkezdtem készülni az éjfél előtti, és kicsit utáni futásomnak. Minimum 3 km-t terveztem, mert még annyi hiányzott a tervezett havi 200 km-hez. Végül egyedül indultam el kocogni, és éjfél után 1-2 perccel már köszöntöttük is egymást egy csókkal.
Ahhoz képest, hogy korán keltem, és napközben sem sikerült 5-10 percnél többet szundítanom, még éjjel 2-kor sem voltam igazán álmos.

Reggel persze már 8 órakor ébredeztem. Nem tudom, mi kell nekem ahhoz, hogy tovább aludjak…

Az új év első napja csendesen, beszélgetősen, kajálósan telt. Sokat jelentett számomra, hogy elkísért haza, majd még egy órát együtt lehettünk a busz indulásáig.

Miután elváltunk, átmentem a szüleimhez évet köszönteni. Egy kis pezsgő, beszélgetés, majd korán fekvés.

A másnapot és az új évet egy remek edzéssel kezdtem. Így kerek a világom!

Ma zárul 2016 éve. Lassan egy éve, január elsején szerintem még csak vegetáltam. Még az előtte levő három évet hevertem ki. Nem terveztem semmit ezen évre. Talán csak azt, hogy végre újra magamra találjak.

Kellett a változás. De még magam sem tudtam (vagy csak nem mertem őszintén bevallani), hogyan. Aztán megtette az exem helyettem. Tudtam jól, ez a helyes lépés, bár tény, nem esett jól. Nagyjából egy hónapig kerestem a helyemet az új felállásban, aztán egy isteni sugallat nyomán nyitottam egy férfi felé, aki már majd’ két éve az életem része volt, igaz, csak ritkás netes üzenetváltások nyomán.

Lassú víz partot mos. A türelem rózsát terem. A kitartásnak megvan az eredménye. És így tovább. Két év, és a hite, hogy mi ketten együtt leszünk egyszer. Igaza lett.

Érdekes és nagyszerű embert, férfit ismertem meg, és egy szuper társat kaptam személyében. Nálunk is vannak zökkenők, de az lenne a gond, ha nem lenne. Amíg tudunk egymásnak újat mutatni, míg szeretettel és elfogadással fordulunk egymáshoz, kettőnknek így együtt van jövőnk.

Egyszóval, az életem ezen része kerek.

Nem panaszkodhatom a többit tekintve sem.

Gyorsan előreveszem azt, amivel kapcsolatosan valóban esett pár szenvedős mondatom itt, a blogon. A munkahelyem. Az utóbbi években kevés volt a henyélés, mindig volt, amikor sűrűbbek voltak a napjaim, esetleg heteim, de azokat leszámítva kényelmesen tudtam dolgozni. De ez az elmúlt pár hónap…. Nos, sok-sok meló. És ez nem is lenne baj, csak ne lett volna mellé az egyéb nehezítő körülmények, melyek olykor idegbajt, hajtépést és stresszt hoztak.
De legalább anyagilag egy kicsit honorálva éreztem magamat, mert egy plusz havi fizetéssel jutalmazták a cég összes dolgozóját (a főnökök, gondolom, többet kaptak), hogy jól megy a cégnek.

Ha már meló! A kinez tekintetében is elégedett lehetek. Kisebb szünetekkel (valahogy mindig tudja az ég, mikor küldjön hozzám vendéget), de rendszeresen hívnak és jönnek a vendégek hozzám segítségért. Maradjon is így!

A sportban tudtam még kiélni az önmegvalósítási vágyamat. Március óta újra rendszeresen futok, teljesítettem számos versenyen, és csak egyen nem értem el azt, amit szerettem volna. Tulajdonképpen elégedett lehetek a futásaimmal, igaz, most így a téli idényben nem igazán érzem, hogy fejlődnék, de a mínuszokban az izmok sem úgy működnek, ahogy egy kellemes 15-20 fokban.

A funkcionális edzéseimet is viszem tovább. Az elmúlt hetekben elővettem a TRX-et is, mert rájöttem, fel tudom őket akasztani úgy, hogy a rajta való munka biztonságos legyen számomra.

Ja, és az úszás! A legnagyobb dolog az éven. Végre ellubickolok háton és gyorsúszásban is a vízben. És már csak gyakorolni kell. (Most nem igazán dicsekszem – bár a párom biztos letolna azért, hogy nem teszem – az úszóversennyel, de tény, hogy a részvétel fontos volt. Nem magam miatt, hanem a szervezők miatt. Legalább növeltem a résztvevők számát, így támogattam egy sporteseményt. Egy sportolónak, még ha csak koca is, ez a dolga.)

Kimozdulások: kisebb kirándulások részemről még az év elején, majd a nyarat egy tervezett londoni egy héttel kezdtem a gyerekeimmel. Most így visszagondolva olyan, mintha meg sem történt volna. Belevész a mindennapok sodrásába. De tudom, jó volt újra látni szeretett városomat, országomat.

Lehetne még bővebben kifejteni az elmúlóban levő év történéseit, de szerencsére elég gyakran írtam bejegyzéseket a blogba, így csak annyival zárhatom eme összegzést: nagyszerű volt 2016, és ha 2017 innen indul, az már csak hab a tortán.

Karácsony. Eltelt. Gyorsan. Szent Este a családdal, bár ezúttal a gyermekeim az apjuknál töltötték az ünnepet, s csak másodnapján jöttek haza.

Előre nem megbeszélt, amolyan váratlan karácsonyi találkozás rokonokkal a játszótéren, majd látogatás a páromtól egy éjszakára és fél délelőttre, majd mindketten a saját utunkat járjuk megint. 

Jó a szabadság, élvezem. Napkezdet futással vagy egy beltéri (otthoni) edzéssel, aztán családi program jó sok pihenéssel. Két napi kísérlet után végre ma reggel sikerült az autómat az autómosóban megtakarítani legalább kívülről. Az élet apró örömei. 

A szilveszter megint csendesen fog telni. Együtt, és ez a lényeg. Persze, szeretném az évet futással zárni. No, majd meglátjuk. Fejlámpát mindenesetre viszek…

Volt az a pillanat, pillanatok, mikor majnem elsírtam magam. Úgy éreztem, a természet csodával ajándékozott meg.

Ami az alvást illeti.

Magamon is csodálkozom. Továbbra is szeretek egyedül aludni, különösen úgy, hogy jó hűvös van a szobámban. Sikerült olyan paplanokat vennem, hogy még meztelenül is fekhetek alatta a 15-18 fokos szobában (tulajdonképpen nem tudom, hány fok van), még akkor sem fázok. Ma le is izzadtam (de nem is volt annyira hűvös odakinn).

Szóval, van az, amikor a párommal alszok egy ágyban. Általában összebújunk rögtön elalvás előtt, majd mikor már félálomban vagyunk, szétválunk, és mindketten a saját kényelmes pozíciónkban alszunk el.

A legutóbbi alkalommal szintén átöleltük egymást, majd arra ébredtem, hogy ugyanúgy átölelve alszunk, csak a másik oldalunkra fordulva. Azon az éjjelen még egyszer ébredtem úgy, hogy a páromat ölelem. Én! Aki jó ideje el sem tudtam képzelni, hogy valakivel így aludjak (volt már rá precedens, de az régen volt, és már alig emlékszem rá).

Szeretem, hogy ezt az énemet kihozta belőlem. Ja, meg Őt is szeretem.

Szeretem, ha sokat alszom.

Perpill megint úgy érzem magamat, mint aki csak lohol maga után. De ez csak a melóra értendő. Emiatt elmarad a blogírás is.

Otthon, ha le is ülök a gép elé, nem az írás jut eszembe, ha nem elintézem, amiért megnyitom a böngészőt. Aztán újból állok vagy fekszem, de semmi esetre sem ülök.

Tartozom a múlt héttel, illetve a Tortúra 34-gyel. Megírom, de tényleg. Ez utóbbit mindenképpen, mert erre legalább még emlékszem. A hétköznapok homályba vesznek, köszönhetően a rohanásnak.

Majd jövök….

Mióta megcsináltam magamnak az adventi naptárat, arra a napra vártam, amikor azt az “üzenetet” húzom ki a fiókból, hogy vegyek magamnak egy könyvet.

Tegnap megkaptam. Hát rendeltem.