A facebook ma reggel megadta a lehetőséget, hogy néhány fotó segítségével visszatekinthessek 2016 évre. Még nem mondom, hogy múlt év, hiszen a december fele még bőven hátra van.
Nézve a fotókat tudatosult bennem, hogy egy csodálatos és boldog évet élek. Tény, hogy döcögősen kezdődött, de márciusban beindult, mert úgy döntöttem, hogy minden pillanatban hajlandó vagyok meglátni a szépet és a boldogságot.
És emelett hajlandó nyitni egy férfi felé, aki kitartóan várt rám két éve. Ő már az első találkozásunkkor tudta, ez nem egy felületes ismeretség lesz. Nekem ehhez két év kellett, és az, hogy újra belenézhessek a szemeibe.
Azóta olvadozok.
Ha egy meghatározó eseményt szeretnék kiemelni ebből az évből, akkor a vele való kapcsolatom az. És kívánom, hogy ugyanilyen szeretetben és egymásra figyeléssel, türelemmel legyünk a következő évben is – együtt.
De még nem szaladok előre, és foglalom jobban össze ezt az évet. Ezt az írást az év utolsó napjainak egyikére hagyom.
Még itt van a hét, amiről nem írtam.
Mivel a hétvégét nagyobbik felét a párommal töltöttem (szombat este egy egyesületi évzáró vacsorán voltunk, vasárnap meg csak egymásra figyeltünk), a hétfőm csakis jól kezdődhetett. Mellette ébredtem. Ami a negatívum, hogy haza is kellett jönnöm Tőle, mert ugye a munka várt. Délután egy futás a félig “behavazott” városban.
A keddi napom nagyon hullámzó volt. A meló nem sok örömet adott, viszont egy kedves kolléga meglátogatott minket, s bár rövig ideig marad, egy kicsi fényt (és tulipán hagymákat) hozott az életünkbe. A Télapó csak a masszőrnél látogatott el hozzám egy csoki mikulás formájában.
Szerdától kezdett alakulni a hét. Másnaptól szabin voltam, így mi gondom, bajom lehetett volna? S ráadásul mentem Hozzá, hogy csütörtök délutánig együtt lehessünk. Meg az autómat levizsgáztassuk.
Két, számára fontos személynek bemutatott, és egyikükben, úgy tűnik, rokonlélekre leltem, ahogy rövid beszélgetésünk mutatta. A két jó pontot bezsebeltem (újfent), így a párom hallgathatja tőlük is: “vigyázz erre a lányra!”
A csütörtök estét már gyermekeim társaságában töltöttem.
A péntekem takarítással kezdődött. Utána egy bevásárlás a másnapi fullos ebédhez (húsleves, sült sertésborda rizzsel), majd megsütöttem a pénteki ebédhez a sültcsirkecombokat. Kis lazulás, majd a Rocky Balboa film előtt (úgy is azt mondta az adventi naptáram aznapra, hogy nézzek meg egy jó filmet) egy alapos edzés.
Korán keltem szombaton, mert futni akartam menni, de aztán neki álltam főzni az ebédre szánt levest, és előkészíteni a borda darabokat a sütéshez. 10 órakor a párom is megérkezett, egy meglepetés csomagocskával a kezében. Névnapomra kaptam Tőle parfűmöt (La vie est belle). Meg egy úszóversenynevezést.
Két számban indultam: gyorson és háton. 100-100 métert kellett leküzdenem. Sejtettem, hogy a gyors lesz a nehezebbik, hiszen több szuflát igényel, én meg még soha nem úsztam egy szuszra 100 métert ebben a stílusban. Hát, igen. Fel is idéztem azt a nevezetes olimpiai úszóversenyszámot, mikor az egyik afrikai úszónak szurkolt a fél világ, hogy ugyan nagy küzdelem árán, de érjem be a célba, és ne az úszómedencébe fulladjon bele.
A hát azért ennél jobban ment, viszont nem vagyok gyors. A nem túl széles mezőnyben így is sikerült a dobogó 2. fokára állnom mindkét számban. Ezt az emléket jól őrizzem meg, mert nem sok ilyen lesz a jövőben. Hacsak el nem határozom, hogy már pedig ebben is haladó leszek.
A Drágám persze gyorsúszásban a dobogó legfelső fokára állhatott egy kicsit szélesebb mezőnyt maga mögött tudva. A mellúszásban második helyet csípett el (azt ritkán ússza).
A közös ebéd remekül sikerült. Szerintem. A leves maradékát megkapta, mert imádja. A kedvéért még meg is főzöm. Gyakrabban.
Míg el nem indult egymást ölelve feküdtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Imádom ezeket a pillanatokat, de tudom, hogy Ő is. Ilyenkor kisimulunk és feltöltekezünk egymásból a következő találkozásunkig.
Szeretem.
