Elérkezett a vasárnap. Gyönyörű napos időre ébredtem. A gyermekeim még aludtak. Összeszedelőzködtem, az ifjúság is ébredezett, bejelentettem nekik, hogy futni megyek a szomszédos parkba, legyenek jók, és majd kb. 1 óra múlva jövök.

Sokáig úgy gondoltam az indulásunk előtti hetekben, hogy nem lesz energiám futni a sok járkálás miatt, aztán az első holmi, amit a bőrönd mellé készítettem, az a futóruhám volt. A cipő meg adott volt, hiszen abban terveztem menni és róni London utcáit.

Egy szóval, londoni futás betervezve és megejtve. A park elég nagy volt ahhoz, hogy ha körbefutom, akkor több, mint 4 km-t teszek meg. Reggel 7 óra körül még sok futó nem volt, de rengeteg kerékpáros tartott a park felé, és gyülekezett a startra. Mint utólag számomra kiderült, a cangások innen indulva egészen Brightonig tekertek le. Ezt az eseményt már jó 40 éve rendezik meg minden évben, és ez Európa legrégebbi és leghosszabb jótékonysági kerékpáros túrája. Szóval, ebbe csöppentem én bele, érintőlegesen. Persze, nagyon néztem őket, mert látva a kétkerekűsök hatalmas táborát (ennyi kerékpárost életemben nem láttam!) a párom jutott eszembe, hiszen nagy bringás Ő is.
Élvezettel futottam le a pulzuskontrollos két körömet (9 km), majd nyújtottam le a szálloda előtt.

Ez az idő csak az enyém volt, így feltöltődve turbó fokozatra kapcsoltam, és készültem a vasárnapi programjainkra. Ebben szerepelt a Kensington Palota meglátogatása, majd utána a Kew Gardens-ben való csavargás, nézelődés. Az előbbit még nem láttam, az utóbbira nosztalgiával gondoltam.

A Kew Gardens-be kb. 1 óra környékén értünk ki. Úgy gondoltam, sétálunk egy nagyot, az egy-két látogatható üvegházat meg kihagyjuk, mert talán nem érdekli gyermekeimet. Hát, nem tudom. A végén kiderült, hogy mégis….

Ami a legnagyobb élményt jelentette, hogy a lombok magasságában sétálhattunk a Treetop Walkway-en. Mivel nekem nincs tériszonyom, ha lefeletekintek (csak ha felfelé), ezért bátran járkálgattam, és még az sem izgatott, hogy inog a pallórendszer.
Természetesen ezen kívül még sok látványosság van a hatalmas parkban, de igyekeztem azt utunkba keríteni, ami engem érdekelt, és esetleg a gyermekeimet is.

Mivel a kisebbik gyermekem naponta elmondta, olykor többször is, hogy mennyire unja az egészet, és menjünk már, így egész nap görcsben voltam. Egyáltalán nem tudtam élvezni, hogy ott vagyok, ahova már 22 éve vágyok: Londonban. Persze, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőle, de úgy éreztem, csak rohanás és kapkodás az egész, és mindaz az érzés, amit szeretettem volna újra megkapni ettől a látogatástól, nincs még a fasorban sem.

Úgyhogy eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó ilyen közös turista utunk. Legközelebb csak akkor vagyok hajlandó elvinni őket vagy elmenni velük bárhova, ha már tudják értékelni. Legalább a kisebbik gyermekem.

Szembenézek a dühömmel, a hisztimmel. Kell, muszáj.

Honnan az érzés? Mi az oka?

Mert nem úgy történ valami, amit elgondoltam. Ahogy szerintem jó lett volna. De közben számításba kell vennem, hogy nem csak rajtam múlnak dolgok.
Ilyenkor is arra kell (?!) gondolnom, hogy mindennek megvan az értelme és célja. Most így alakult, használjam ki.

Így beiktattam egy remek csípő, lábizom lazító programot, miután a Tour de France adott szakaszának utolsó 50 km-t (a 190 km-ből) nyomon követtem. Megrendeltem magamnak az új terepfutó cipőmet. (Zöld lesz. He-he! Beleolvadok majd a környezetbe, ami a lábfejeimet illeti.)
És olvastam tovább a Róma első 1000 évét átívelő regényt. Már Kr.e. 140 körül járok…

A többit pedig az égiekre bízom, hogy intézzék, helyettem.

Szóval, tanulság: minden helyzetből a legjobbat ajánlott kihoznom.

Eljött a szombat, ezzel megkezdődött a három napos London Pass használat. Azaz jöhettek azok a múzeumok, látványosságok, melyekre belépőt kellett volna fizetnünk. Ezzel a kártyával, amit előre megvettem mindhármunknak, minden sorban állás nélkül bejuthattunk. És ami számomra legfontosabb volt, Windsorba is simán kiutazhattunk.

A hétvége első napjára a Temze partján található megnézni valókat terveztem be. Kezdtük a Globe Színházzal azon a szürke, borongós, kissé hűvös reggelen. Kb. egy félóra várakozás után elindult az első vezetett csoport, hogy megismerkedjünk a színház múltjával, jelenével, történetével. Nagy megnyugvásomra, az épületet akkor kezdték építeni, amikor anno 1993-ban én is megérkeztem Angliában, így legfeljebb az építkezés munkálatait tudtam volna megfigyelni, ha arra járok olykor.

Egy szóval, megnyugodva adtam át magam a szimpatikus és jópofa túravezetőnk előadásának, a színházzal megismertető körbevezetésének.
Utunkat a Tower irányában folytatva, betértünk egy templomba is, hogy elmondhassuk, itt is jártunk. Mécsest gyújtva megköszöntem az égieknek, hogy itt lehetek Londonban, és kértem őket, hogy továbbra is támogassanak egészséggel lehetőleg a szeretteimre kiterjesztve ezen áldásukat.

Lélekben megpihenve jöhetett a Belfast hadihajó belülről való megtekintése. Nos, nem rajongok a háborús emlékekért és a műszaki megoldások sem izgatnak, így néhány hétköznapi életkép (mosoda, konyha, rádiós és alvós helység) után meguntam az egészet, és mondtam a gyermekeimnek, hogy a parton megtalálnak, nyugodtan barangoljanak tovább.

A kikötött “csónak”-ból már gyönyörű látványt adott a szomszédos Tower Bridge, ami az utunk következő lépése volt. Persze, belülről is. Az egyik tornyában fel, a másikban le. Közte pedig felülről is megtekinthettük az alattunk levő híd aszfaltját, s rajta a forgalmat. Én még a hajóról le tudtam fotózni, hogy felnyitják, de mikor benne tartózkodtunk, mozdulatlan maradt. A híd maga élmény volt (és az ott levő ingyen Wifi is).

A híd lábánál megejtettünk egy-két fotót is, és itt az egyik árusnál hódoltam a hagyományossá váló “egy város egy hűtőmágnes emlékbe” projektünknek. (Apropó! Windsorban nem vettem…)
Jöhetett a Tower! Mivel 22 éve kihagytam ezt is (a Madam Tussaud’s mellett), s közben olvastam egy-két, a középkori Angliában játszódó történelmi regényt, így nagy várakozással voltam felé. Meglehet, hogy volt olyan része az épületegyüttesnek, amit kihagytunk (már nagyon fáradt voltam agyilag is), de azokat az érzéseket semmi sem sugallta, amit a regényekben kaptam. Ezért számomra a Tower maradt egy szép emlékmű.

S mivel ezen a szombat délutánon volt a magyar futball csapat EB mérkőzése, igyekeztünk vissza a szállásra (előtte a Tescoba), hogy 17 órától szurkolhassunk nekik: a gyermekeim csipsszel, üdítővel, ahogy illik. Ehhez ők ragaszkodtak.
És szerintem zengett tőlünk a hotel fele, mikor lőttünk egy-egy gólt….

A péntek este és a szombat vasárnap hajnalig csak a miénk volt. Fért bele két futás, egy félórás úszás (részemről uszogatás), sok-sok beszélgetés, finom ebéd, és még egyéb, amit itt nem részleteznék, de jelzem, az a rész is tökéletesen rendben találtatott.

A vasárnap reggelt autókázással kezdtem, és azzal is zártam a napot. Az esőben hazaérkezvén reggeliztem, befejeztem a csütörtökön elkezdett takarítást, majd egy kliensnek ragasztottam kinezioszalaggal a térdét. A délelőtt hamar eltelt, megebédeltem, és beirányoztam magamat szomszéd nagyvárosba egy majd’ két órás görkorizásra és egy mozizásra. A görkoriban elfáradtam, kicsit megáztam. A plázában némi ruhaneművel gazdagítottam ruhatáramat, a film alatt pedig a fáradtság miatt még a mostanában ritka délutáni szundimat is megejtettem.
Hazafelé még beugrottam a Tescoba némi eledelért magamnak, s meglepem majd a gyermekeimet Heinz paradicsomos babbal, amit oly kedveltek odakinn Londonban (anno nekem is az volt a kedvencem).
Otthon már csak a lefekvés előkészületeire maradt energiám. Próbáltam egy lájtos filmmel szórakoztatni elalvásig magam, de néztem, de nem szórakoztam rajta. Az alvással jobban jártam. A hajnali ébresztőig.

Pár éve felvetődött egy-két ismerős társaságában, ki mit tenne, ha megtudná, ezen életéből már csak egy hónap van hátra. Ezt a történetet, az akkori válaszokat itt, a blogban meg is örökítettem. (Lehet, vissza tudnám keresni, már csak azért is, hogy kíváncsi legyek saját gondolataimra, de most nem teszem.)

Szóval, tegnap feltettem újra a kérdést. Neki is és magamnak is.

A saját válaszomon jobban meglepődtem. Most Ő a legfontosabb férfi az életemben. Megadja mindazt, amit perpill szeretnék egy férfitől. Érzelmileg is kötődöm hozzá, de tény, hogy ez a rövid pár hét, hónap még nem írta felül azt az elképzelést, hogy mit tennék akkor, ha hamarosan el kellene hagynom e földi testet.

Mi volt a válaszom? Először is az, hogy a maradék egy hónapot a szeretteimmel töltöm: gyerekeimmel, szüleimmel, testvéremékkel. Mert ők számítanak leginkább. És még hozzátettem: egy személyt felkeresnék, aki sok éve fontos számomra.

Nem szoktam senki hiányát érezni, de nála igen. Néha, ha nem kontrollálnám az érzést, feltörne belőlem a fájdalmas kérdés: miért nem lehet része az életemnek.
Hiányzik, hogy láthassam, hogy beszélgessek vele. Az, hogy tudjam, mellettem van még akár csak egy barátként is (bár ez az, ami legkevésbé menne számunkra).

Már sok évvel ezelőtt elfogadtam, hogy az útjaink csak ritkán keresztezik egymást, és mindketten más mellett töltjük be férfi és női szerepünket, és mást igyekszünk boldoggá tenni létezésünkkel, jelenlétünkkel.
És lehet, furán hangzik: nekem csak az a fontos, hogy tudjam, boldog abban az életében. Ha nélkülem, akkor nélkülem. Élje az életét a lehető legteljesebben, hozza ki belőle a legtöbbet, és szeresse azokat, akik vele, mellette vannak. Én is ugyanezt igyekszem tenni a saját életembe.

Ezért sincs lelkiismeret furdalásom a jelenlegi párom felé. És amilyen szerencsés vagyok, a fenti gondolatokat megoszthattam vele anélkül, hogy Neki fájdalmat okozhattam volna. Ő már “elvesztett” egyszer (kétszer?) engem. Tudja, milyen az, mikor engem mással lát, és tudja azt is, milyen az, mikor Vele vagyok, hozzátartozom. A felém irányuló szeretete tartalmazza azt a tudatot, hogy bármikor újra “elveszthet”. (És ez vica verse érvényes.)
Ezért is fordítjuk 100 % figyelmünket egymásra, mikor együtt vagyunk.

Zárásként az a szó jut eszembe: elfogadás.

Péntek. Kissé borús napra ébredtünk. Első utunk az utca végi Tescoba vezetett, mert az újonnan vásárolt esernyőm egyik alkatrésze seperc alatt megadta magát előző nap. A customer service-ben álló hölgy megjegyezte látva az ernyőből lógó fémrudat, hogy “rubbish”, majd kérdezte, cserét szeretnék-e vagy pénzt. Mondtam, hogy inkább egy másikat, mivel eshet még az eső (ezt jól is tettem). Így már az új esernyővel folytattuk az utunkat.

Aznapra két fix programot terveztem: London Eye és Madam Tussaud’s viaszmúzeuma. Kombinált jegyet vettem, mert így olcsóbb volt. Először a viaszbábúkat akartuk megnézni, viszont ott közölték velünk, a másik létesítménynél kell átvennünk mindkét helyre a jegyeket. Kissé csüggedt képet vágtam, majd mondtam a gyermekeimnek, hátraarc! – irány az óriáskerék.
Ott, azon kívül, hogy volt ingyen wifi, az a mázlink volt, hogy nem kellett várnunk a délutánra, amikorra is foglaltam a helyet, hogy beszállhassunk az egyik kabinba, hanem azonnal beállhattunk a nem túl hosszú sorba. Hamarosan már az egyik “szemből” fotóztuk a város látképét. Lassan haladt a kerék forgása, s úgy érezhette az ember, hogy talán ott marad örökre (és a látvány kárpótolt volna), viszont egyszer csak azt vettük észre, hogy már a legtetején vagyunk, majd elhangzik, szálljunk ki (vigyázzunk a “gap”-re).

Miután kiwifizte magát az ifjúság, elmetróztunk a Big Ben-hez, Parlamenthez. Elsétáltunk a Downing Street mellett, egészen az Admiral Archig. Lefotóztam The Mall-t és a távolban feltűnő palotát. Megebédeltünk a St. James’s parkban, mert nosztalgiázni szerettem volna. Itt kisütött a nap, a kisebbik bánatára.
Nem maradhatott ki a Buckingham Palace (Palota) kerítésen kívüli megtekintése, s úgy gondoltam, ki nem hagyható a Green Park sem. Úgy látszik, a kisebbik gyermekem meg azt tartotta kihagyhatatlannak, hogy a napi nyígását rám borítsa (“minek megyünk még egy parkba?”, “miért nem metrózunk?”, “dögunalmas ez a London”, stb.)
Átvágva a parkon a legközelebbi metrómegállóból a Piccadilly Circus-ig utaztunk, hátha ez hatással lesz kölykeimre. Meg ahogy én elképzeltem!
De a kisebbikem átértékelte az időt és annak eltöltését. Magától döntött úgy, hogy a viaszmúzeumig gyalog jutunk el innen a térről. Igaz, a sebesség nem éppen a sétának illet be, de legalább gyalogoltunk. Később kiderült, azért választotta a két lábon való közlekedést, mert így jobban telik az idő, és legalább nem fér a napba több látványosság megtekintése. Furfangos a gyerek!

Gyönyörű napos időben megérkeztünk a Madam Tussaud múzeumához. Kíváncsi voltam, milyen lesz az ismert emberek másolataiból a felhozatal. Vajon ott lesznek-e a kedvenceim? Kicsit csalódottan sétáltam végig a múzeumon keresztül. Nekem már ott volt összehasonlítási alapként a párizsi viaszbábú gyűjtemény, így gondoltam, valami hasonló lesz. Nos, lehet, hogy emlékeim csalnak meg, de sokkal nagyobbra emlékszem, ami a párizsi területét illeti. És talán bővebb is volt a kiállított bábuk száma. Igaz, itt, Londonban kisvonat is volt, meg 4D-s rövid mozi is. Külön befizettünk a Star Wars kiállításra is.
Szóval, meglehetősen gyorsan végeztünk. Csak azon hírességek másolatával fotózkodtam vagy készítettem róluk képet, akiket valamire tartok (pl. Swarzie, Bruce Willis – vele Párizsban is egymásra mosolyogtunk -, Diana hercegnő, Hugh Jackmann).

A napot megint a sarki Tescoban zártuk.

Hogy tudja! 

Mert így történik. A mondat 2. része.

A második napon a programunk első pontja a Chelsea futball csapat stadionjának, a Stamfort Bridge meglátogatása volt. Erre vettük metróval (mindenhová ezzel mentünk, kivéve Windsorba) az irányt.

Az eső szemerkélt, de ez a frissen vett esernyőmmel, a gyermekeim a kapucnis pulóverükkel nem érdekelt. Hamar megtaláltuk a stadiont köszönhetően a jól utcai térképekkel kitáblázott Londonnak.

Mivel nem voltam Chelsea-rajongó, ezért egy percig nem hatott meg, hogy ott állok a stadion előtt, miközben azt keressük, merre is van a látogatói bejárat. Fotóztam, amit úgy gondoltam, fontos, és ennyi.

A vásárolt látogatói jegy tartalmazta a múzeum megtekintését, és a stadion körbejárását vezetéssel. A csoportban többféle náció gyűlt össze: ausztrál, ázsiai (Hong Kong-i, japán) helyi angliai, amerikai, stb. És persze mi, magyarok. Büszkén, hiszen most mi is kinn voltunk az EB-n, és ragyogó szerepléssel. Még jobban domborodott a mellem, mikor megláttam a vendégöltözőben kiakasztott nagy nevek között Puskás pólóját is.

A vezetésünkkel egy fiatal srác volt megbízva. Mikor megkérdezett mindenkit, hogy Chelsea-drukker e, akkor megjegyezte, hogy ha valaki eddig nem is volt az, akkor a túra végére az lesz. És ha az így is történt, akkor csak is miatta lett. Remek előadó és túravezető volt. Én legalábbis így láttam. Jópofa volt, segítőkész és türelmes. Itt jegyzem meg, hogy tapasztalatom szerint ez általában jellemezheti az angol túravezetőket.

Miután Chelsea-drukkerekké váltunk, visszabaktattunk a metróállomáshoz, ami tulajdonképpen egy kisebb üzletház része volt.

Mivel minden alkalmat megragadtunk, különösen a gyermekeim, hogy ingyen használhassunk bármilyen wifit, ezért erről az állomásról is csak egy félóra múlva indultunk tovább. A kölykök elrágcsálták az ebédre szánt szendvicset, közben pedig nagyban érintkeztek a nagy világgal a világhálón.

A nap további részére a Kensington Gardens-ben és a Hyde Parkban való gyaloglást, aztán az Oxford Street-et, majd a Covent Garden-t terveztem be. A kisebb gyermekemnek kezdett délutánra tele lenni a városnézéssel a hócipője (és még csak a második nap volt!), így többet nem is mertem beletenni.

De a Kensington parkbeli mókusetetést nem hagytuk ki, a Hyde Parkban pedig frizbit dobáló csapatok meccsét láttuk. Szerinted?
Szerencsére a Coven Garden-ben is elszórakoztatta őket egy-két előadó. Még az időjárás is vidámabb lett ekkorra: kisütött a nap.

Az Oxford Street csak nekem lett volna nosztalgikus, ha nem rohanunk, nem kell hallgatnom, a “milyen unalmas” és “meddig megyünk még?” dumát. Ezért is tettem le arról, hogy egyetlen üzletbe is bemenjünk, és inkább engedtem a nyomásnak, hogy metrózzunk arrébb.

Mostanában nem lehetett panaszom a mindennapjaimra. Simán és szinte zökkenőmentesen zajlottak a dolgaim, az életem, és így kiegyensúlyozott volt a lelki világom.

Éppen vasárnap jegyeztem meg, hogy szükségesek a völgymenetek is, hogy tudjam, tudjuk értékelni azt, amikor minden rendben van.

Jó, akkor most egy kicsit hasra estem, és fáj a beütött lelki ismeretem. Nem szeretek hibázni, különösen a munkámban. De … megint megtörtént.
Tudom, hamarosan rendre térek majd a dolog felett, és legközelebb nem követem el ugyanezt a hibát, de most …

Azt hiszem, holnap délután el kell mennem moziba….
Meg a hétvégén is.
Egyébként is el akartam menni.