Szeretek futni.

Nem szeretem a forróságot.

És ezt a kettőt egyszerre megélni…., hát … Kihívás.

A tegnapi terepverseny igazi próba volt számomra. Az akaraterőé. Azé, hogy félretegyem a hisztit (bár a magam csendes módján, mert éppen nem volt mellettem senki futás közben, egy ideig nehezteltem magamra, hogy belevágtam), és csak arra koncentráljak, hogy a tőlem telhető módon végigfussam az etapot.
A 11 órási indulás már sejtette, hogy nem lesz leányálom a verseny. A 14 km elejét végig tűző napon futottuk a szőlők között, de miután 4,5 km után beértünk az erdős részre, és bár innen kezdődött az tényleges emelkedős rész, a fák árnyéka hűvösítette a levegőt. És én is csak turistát játszottam azon a szakaszon: a pulzusom így is az egekben volt. Itt már kezdtem lehiggadni, talán az is segített, hogy jeges hűtőfürdőről, zuhanyról, hűtőszekrényről álmodoztam, és elképzeltem, hogy bennük ücsörgök, állok és élvezem a hideget.
A 3 és fél kilométeres emelkedős szakasz végére érve jött a kedvenc szakaszom: a fel-le futkározás. Ezt lelkileg sokkal jobban bírom, mint mikor folyamatosan, több km-en keresztül kell felfelé menni vagy lefelé. 10,5 km-t elérve, ami az egyik hegy tetején volt, már jött a lefeleszáguldós rész. Ezt nagyon megy nekem. Annyira rá tudok koncentrálni az előttem levő út figyelésére (nehogy kitörjem a bokám), hogy néha ki is kapcsolok. Ez lehetett tegnap is, mert elszáguldottam a leágazásnál, amerre a verseny távjának további szakasza vezetett. Még szerencse, hogy az egyik utánam, utánunk jövő versenytársnő figyelmeztetett, hogy nem arra, hanem erre. Rendesen lelkiismeret furdalásom volt, hogy magam után vezettem még két lányt a figyelmetlenségemmel.
Hálám jeléül lefotóztam a ránk szóló csajszit a gyönyörű tájjal, majd piszkos módon elévágtam, és amint lehetett otthagytam. De ez már a táv utolsó egy kilométerén sikerült. Akkor már nem érdekelt semmi, csak az, hogy beérjek a célba, és hűsítsem magamat, ahogy tudom és lehetséges.
Az még sok erőt adott, hogy Ő (mert ott volt, és szintén végigfutotta a távot hamarabb célba érve) elém jött, és biztatással és vízzel kínált. Az előbbit elfogadtam, kezébe nyomtam az addig cipelt mobilom, és újult erővel tepertem tovább.
Beérve túlzottan nem érdekelt semmi, csak az, hogy kívül-belül hűtsem magamat valahogyan. Hát, ez csak kicsit sikerült. Annak ellenére, hogy örültem és írtó büszke voltam a párom elért dobobós, abszolút második helyére, a kedvem nem volt túl jó a még mindig forró nyári idő miatt, s nem is tudtam a megtett 14,4 km szépségeit, élményeit, valamint azt, hogy legyőztem újra az egomat, pozitívan értékelni. Ehhez a Tesco hűvös levegője és az ott kinyitott hűtőből kiáramló hideg levegő kellett. Aztán már vígan vezettem Ő hozzá. S mire odaértünk, már lassan feledtem az összes nyígomat, amit a futás alatt éreztem.

Összegezve: nem volt egyszerű táv az emelkedésekkel, de számomra futható lett volna végig, ha nincs a túlzott meleg. Egy 15-20 fokkal hűvösebb időben könnyedebben teljesítettem volna. Viszont így meg a nehezített körülmények legalább kihívás elé állítottak, és bár szenvedtem, de legalább kikerültem megint a komfort zónámból.

És ami a legfontosabb: egy újabb verseny, amin mindketten részt vettünk. És szívem örül, hogy ilyen nagyszerű (sport)ember barátnője, párja lehetek. Hatalmas motivációt ad, hogy még jobb legyek.

Élmények, élmények, élmények.

Míg a péntek délutánom csupa intézkedéssel, ezzel-azzal telt, addig a hétvégém … Ah!

A hét utolsó munkanapjának délutánjára minden olyat beterveztem, amit még a két pihenő nap előtt meg szerettem volna tenni. Ilyen volt a kocsi lemosása (vízpöttyös maradt, ergo van mit még tanulnom e téren is), aztán boltokba elugrás, otthon takarítás, a térdem beragasztása kineziotape-pel, stb. Ja, és pihenés is tervben volt, hiszen másnap verseny volt.

Éjjel jól aludtam, magamtól keltem korábban, mint terveztem, de frissnek éreztem magam. És ez volt a lényeg. Még a reggeli ébredezős programom zajlott, mikor szólt a kapucsengő. Tudtam, hogy ez csak Ő lehet (kizárásos alapon). A leglehetetlenebb helyzetben voltam éppen, ez növelte zavarom. Későbbre vártam. De hamar túllendültem ezen, és helyébe az örvendezés került.
Az indulással kicsit elszámoltam magamat, nem terveztem be, hogy lassabb vagyok a vezetés terén, de tulajdonképpen pont jól alakult minden. Volt parkolóhely, a rajtszámomat is át tudtam venni, és a start előtti dolgokat is el tudtam intézni.
Viszont a gyomromban ott volt az ideg. Kicsit féltem a pályától, keményebbre emlékeztem. Az izgatottságom annak szólt, hogy fogom-e bírni. Ő nagyon türelmes volt velem, most nem futott, így csak hagyta, hogy lélekben készüljek a kihívásomra, és a jelenléte, ottléte nyugtatólag hatott rám. Tudta, mi zajlik bennem, hiszen maga is sokszor átélte és átéli még majd a verseny előtti pillanatokat. És Ő azért jóval versenyorientáltabb, mint én.
Ott is hagyott az utolsó 5 percben, pedig nem igényeltem. De ráhagytam.
Elindult a mezőny, én meg vele. A pálya 10,5 km-ből áll, és ebből nekem két kört kellett megtennem, hogy meglegyen a 21,1 km. Az első körben spórolni akartam az energiámmal, mert emlékeztem arra, hogy tavaly a második kört mennyivel nehezebben teljesítettem. Így utólag talán felesleges volt kímélnem magamat…
Több emelkedőre számítottam. Nehezebb szakaszokra. És futva az első kört, rájöttem, nem is olyan durva ez a pálya. Futottam már az elmúlt időkben rosszabbat is. És az időjárás is kegyes volt hozzánk. Kellemes borús idő volt, néha el-eleredt ugyan az eső, de a fák alatt ebből alig éreztünk valamit. Illetve ha izzadt az ember, tök mindegy, hogy kap még egy kis esőt is hozzá.
Elviselhetetlen meleg híján így a frissítés is tökéletes volt. Csak vizet ittam, illetve egy-két narancs- és citromszeletet tömtem magamba. És bírtam így is a terhelést.
A második körnek könnyedebben indultam el. Megfutva az első hosszú emelkedős részt, meg is állapítottam, hogy bolond voltam, mert ennyire tartottam a pályától. Futhatónak ítéltem újra, és élveztem, hogy a második körben már alig találkozok futóval, s ha igen, akkor előbb-utóbb magam mögé szorítom. Egyre több erőt fedeztem és éreztem magamban, és a kilométereket magam mögött hagyva, egyre jobban vonzott a cél, ami újabb energiákat szabadított fel bennem. Már nem spóroltam.
Hogy mennyire jól ment a futás, a célban is lehetett látni. Egy másik, kissé fáradt futóhölgyet még le is sprinteltem, pedig a cél egy kisebb dombtetőn volt. (Meg is tudtam, mennyi a maximális vagy közeli pulzusom – 178 bpm)
Nem néztem se jobbra, se balra, hagytam, hogy a nyakamba akasszák a befutóérmet, csak egy ülőhely után kutatott a szemem, s arra felé lihegtem. Tudtam, hogy valahol Ő is ott áll a célnál, és jó lett volna, ha átölelhetem (ez is volt a terv), de a sprintem átírta a “jelent”. Végül egymásra akadtunk, én addigra már helyrepofoztam a szívverésemet.
Kaptam nagy ölelést, csókot és gratulációt. Míg én azon szabadkoztam, hogyan nézhetek ki leizzadt és szétfutott fejjel, Ő azzal nyugtatott, hogy számára vagyok olyan vonzó ilyen állapotban, hogy legszívesebben a bozótba cipelne szeretkezés céljából. Lehet-e ennél nagyobb bókot kapni?!

Ami az eredményemet illeti: kb. 7 perccel gyorsabbat futottam, mint tavaly. A második köröm egy perccel gyorsabbra sikeredett, mint az első. És ha indulok jövőre is ezen a versenyen, és újra ezen a távon, akkor sokkal bátrabb leszek. Talán még a maratont is bevállalom, ha addig végig tudok futni, kihagyás nélkül.
Nem fáradtam el, nem éreztem utána energiahiányt, friss maradtam és fel voltam töltődve. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy a barátnőmékkel is tudtam találkozni, és legalább egy háromnegyed óráig élvezhettem társaságukat. S csak azért javasoltam az indulást, mert kettesben szerettem volna Vele tölteni a maradék időt.

Hazafelé a SportsDirectbe betérve volt egy kis zökkenő a délután energiaáramlásában. Én adtam volna, Ő meg nehezen fogadta a kapott ajándékot. De szerencsére ezt is meg tudtuk beszélni, és még jobban oda vagyok érte.
Hazaérésünk után ebédkészítés, majd közös zuhanyzás. (Imádom, hogy mindig kijavít, ha fürdést mondok zuhanyzás helyett. Ez annyira én vagyok!) Hm, hát ez is már egy közös tapasztalat lett.
Szeretem, hogy leépítem hatására bennem levő gátakat, a szemérmet, és így sokkal nyíltabb vagyok Vele. És bizalmasabb.
És a kezdeti döccenő ellenére most már azt kell mondanom, hogy az együttléteink is meghaladják az elképzeléseimet. És ez csak jobb lesz…

Úgy tűnik, az éjszakai alvásra is megtaláljuk a megoldást (legalábbis amikor nálam alszik). Mert mindenre van, ha akarjuk.

A vasárnap csak az enyém volt, és így volt jó. Az egyensúlynak meg kell lennie.
Bár szeretném, ha több időt tudnánk együtt tölteni, viszont tudom jól, hogy szükségem van arra, hogy olykor-olykor egy napot magamban tudjak lenni. Szerencsére ez megoldható (lelki)sérülés mentesen.

És most egy ideig nem találkozunk. Mert ugye én egy hétre el, messze, s mikor hazajövök, akkor Ő nem lesz elérhető távolságon belül. Ez van.

Mivel a hétvégén elmaradtak betervezett edzések (elsősorban futásra gondolok itt), és csak némi séta és egy 45 perces uszogatás jutott, szinte sürgető késztetést éreztem arra, hogy mindenképpen edzek egy erősebbet este.

Nem vágytam kardiós, ugrálós terhelésre, inkább erősítésre. Ezért is választottam homokzsákos gyakorlatokat, ahol az izmaim erőt fejtenek ki, és a pulzusom is egy kicsit megemelkedik.

És most is, ahogy jó néhány reggelen, a betervezett penzum után még vágytam egy kis ráadásra, így még hozzácsaptam pár perc kardiót is. Csak egy kicsit, mert tudtam, ma reggel futni megyek. Végre.

Az esti edzés és a reggeli futás is nagyon-nagyon jólesett. Már szinte bolondulok meg, ha egy nap kihagyás után (ami a pihenő), nem mozoghatok. És így tökéletesen egyetértek Vele, amikor nem “futónak” vagy más sportágat űző embernek nevezett, hanem “mozgást szeretőnek”. És az én aktivitásom kutya füle az ő energikusságához képest. Mondjuk, láttam már őt fáradnak is….