Mikor tegnap rövidebbre sikerült találkozásunk végén búcsúzkodtunk, éreztem, hogy egy arasznyival megint közelebb került a lelkemhez, és hogy csak áldani tudom a percet, mikor úgy döntöttem, jobban meg szeretném ismerni őt.

Lehetett volna ez két évvel ezelőtt is, de nem. Akkor még nem voltam készen rá. Most jött el a mi időnk.

A félelmeimet elhagyogatom, és csak fel szeretnék oldódni az együtt töltött pillanatokban, percekben, órákban. Ami adatik.

S újra és újra meglep, hogy mennyire figyel rám, mennyire figyelmes. Össze kell kapnom magamat….

Úgy látszik, van az a nap, amikor nyűgös maradok (leszek?) a reggeli edzés után is.

Ugyan futottam egy laza 10,55 km reggel, és még a fürdőben megállapítottam, milyen jó érzés így testmozgás után, de ennek ellenére már rámordultam a nagyobbikra tízórai készítés közben.

Mi hangolt le? Talán az, hogy megint sietnem kellett. Vagy … nem tudom. Az időjárás is hathat rám, hiszen jön az esős idő. Ez utóbbi lehetőség esélyesebb, mert már az álmosság is rajtam van, ami a nyári eső előtt előfordul velem. És már majdnem nyár van.

Délutánra összeszedem magam, mert sokat szeretnék mosolyogni.

Számmisztika.

Hiszek benne vagy sem, de létezik. Legalábbis a vele valóban foglalkozók úgy gondolják.
Én meg kíváncsi vagyok.

Így megnéztem az ő születési számai alapján, milyen jellemzést kap. Nyilván tökéletesen nem ismerem még őt, de ami energia túltengés levezetését illeti egész jó úton jár, hogy ilyen intenzíven sportol. A többi információ, amit olvastam, az arra jó, hogy nagyjából tudjam, mire számíthatok vele kapcsolatosan.

Minden emberi kapcsolatnak megvan az értelme, ha már összekerült két ember. Különösen úgy, ahogy mi. Elsődleges az, hogy tanuljanak egymástól. Mert lehet. Nekem pl. azt – továbbra is -, hogy megőrizzem saját egyéniségemet, akaratomat, céljaimat a kapcsolaton belül, különösen egy olyan erős személyiség mellett, mint ő.
Neki pedig azt kell majd elfogadnia, hogy magamnak való vagyok, és ha egy társaságban kukán ülök, állok, vagyok, az nem azt jelenti, hogy unatkozom, nem érdekelnek a többiek, hanem azt, hogy figyelek, hallgatok, s ha úgy van, akkor még beszélgetek is.
Tudok türelmesen várni, ha tudom, meddig. Akkor addig lefoglalom magam: a gondolataimmal, a környezet figyelésével, olvasással, bármivel, amit hasznos tevékenységnek gondolok, érzek.

S nagyon figyelnem kell a gondolataimra, érzéseimre, mert iszonyat jók az antennái.
Egy példa: azon gondolkoztam, milyen frankó kis felkészítő edzés lenne Istállóskőt megmászni olykor-olykor. Erre meg magától ajánlotta, hogy futhatnánk ott egyet még a júniusi megmérettetésem előtt. No, nem látványosan, de magamban hátast dobtam. És ez csak egy.
Vagy tényleg igaza van, hogy boszorkány vagyok, és tudat alatt befolyásolom őt. Hm, nos, így belegondolva … eddig valóban történtek olyan a dolgok, amik az én elgondolásaim szerint voltak…. Á, csak jó ember(férfi)ismerő vagyok! (szakmai ártalom)

Nagyon gyorsan eltelt a hétvége.

Péntek délután szinte nem is csináltam semmi érdemlegeset azonkívül, hogy elsétáltam egy-két boltba. Szombaton már tevékenyebb voltam, de így is bőven belefért a lazulás.

Vasárnap korán keltem, de magamtól, majd összekészítettem a cuccomat, magamat, ültem a buszra, és mentem hozzá, illetve futni. A versenyen.

Nehéz terepre kellett számítanom a beszámolója alapján, féltett tőle. Nyugtattam, hogy megcsinálom, nem lesz semmi bajom. Nem én leszek az első, legfeljebb az utolsó (majdnem így történt). Nekem ez egy edzés volt egy ismeretlen terepen tele kihívással. Erre van most szükségem, hogy fejlődjek. Meg a segítségére. Úgy tűnik, nagyon akarja, hogy formába kerüljek a júniusi, tervezett versenyre.

Szóval, a vasárnapi verseny. Nem futottam ki magamat, szépen kordában tartottam magamat az emelkedőkön, viszont lefele zúgtam, ahogy tudtam. Élveztem, volt, hogy repülőztem is. De az már az utolsó száz méterek egyikén volt. Gyönyörű táj, amelyet sokszor igyekeztem magamba szívni a szemeimen át, s ha jól sejtem, lesz még alkalmam turista üzemmódban is végigfutnom, hogy akár még fotókat is készíthessek.
Még rajt előtt nagyjából megsaccoltam, mennyi idő alatt szeretném lefutni a félmaraton távot ezen a 465 m/450 m szintemelkedéses/-csökkenéses szakaszon, és ugyan útközben módosítottam, de végül majdnem sikerült az eredetileg tervezett szerint beérnem a célba.

Az utolsó kilométerek valamelyikén megjelent kerékpárján, hogy megnézze, nem haltam-e még szomjan, de megnyugtattam, van még vizem, és bírom is a futást (persze, ő már régen célba ért, így még pihenni is volt ideje). Kicsit szerettem is volna, ha egyedül hagy, hogy az utolsó emelkedőket magamban küzdhessem le, a lejtőkön pedig kedvemre száguldozhassak lefele.
Elég volt, hogy a célban várt, tökéletesen elég.

A futás közben felhasznált energiát egy isteni ebéddel töltöttük vissza. Muszáj lesz nekem is kipróbálnom ezt a kaját, mert szívesen fogyasztanám máskor is. Nem bonyolult, csak a sütése hosszabb időt vesz igénybe.

A délután pedig folytattuk egymás megismerését, felfedezését…

Levesz a làbamról.

Nagyon vártam már, hogy újra találkozzunk. Remegő lábakkal siettem a megbeszélt helyre.
Ölelése, hangja ismerős, meghitt. Szeretem.

Sétáltunk, majd egy padon ülve folytattuk. Megterveztük a következő hétvégék programjait, s közben egy újabb lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz.
Csókja olyan, amilyennek elképzeltem vagy … tulajdonképpen a lelkem mélyén tudtam, hogy ilyen.
Nem ragozom: tökéletesen elégedett vagyok.

De még folyik a vita köztünk arról, ki vette le a lábáról a másikat: ő engem vagy én őt.

Nem érdekel! Amíg ennyire jól kijövünk egymással, még azt is bevállalom, hogy én őt.

És még ez után jön a java….

(… az is elég régen volt már, hogy utcán csókolózzak …)

Eltelt az Anyák napja, a munka ünnepe, így, egyben. Kinn a friss levegőn, családi körben, békésen és nyugodtan.
Igaz, Ő nem túl vidám hírekkel szolgált, de kiheveri, ami vele történt. Hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, küldtem neki egy fotót, amire már oly régen várt: rólam, olyat, amilyennek engem szeret látni. Mosolygósat.
Hálás volt érte.

Én meg azért vagyok hálás, hogy van nekem. Bár ezt a megfogalmazást nem igazán szeretem, de örülök és valóban hálás vagyok, hogy nyitottam felé, megismerhettem, megismerhetem.

Tegnap sűrű nap volt a melóhelyen. “Kiszívott aggyal” mentem haza. Nem is nagyon csináltam semmit, csak olvastam. Majd lebeszéltem egy vendéggel a szerda délutánt (oldás), illetve Vele kommunikáltam.

Hamar elaludtam, s a mobil ébresztése előtt is, bár már fel voltam, azt gondoltam, még van időm visszaaludni.

Keltem, és negyed hat után indultam is futni. Azaz kocogni, hiszen kiadta nekem, hogy nem lehet a pulzusom 140 bpm-nél több. 30 percet kért így tőlem, de túlteljesítettem, a teljes távot, 10,3 km-t így futottam le, még az emelkedőkön is nagyon figyeltem.
Kellett már ez a lassú futás, mert az igazat megvallva, valóban túlhajszoltam magam mind a futás terén, mind a keresztedzésekkel (HIIT) is. Egy idő után hisztizni is kezd a testem: pihenést és laza edzést követel tőlem.
Úgyhogy még jó, hogy megosztom vele edzéseim adatait, így tud okos tanácsokat adni.

Egyébként pedig megint szerelmes lettem. Egy dalba. Vasárnap akadtam rá, mondhatni véletlenül. Szerelem első hallásra.
Nonsztop képes vagyok hallgatni.

Csodálatos napkezdés csodálatos folytatása.

A reggeli terepfutásom újfent istenien sikerült. Persze elfáradtam, de megint sok szépséget láttam. Ilyenkor szerelmes vagyok. S ezért megyek újra és újra oda fel vagy el máshova, csak a természetben legyen.

A délutánt meg vele töltöttem. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, mind lelkileg, mind testileg.
Újabb fok, újabb élmény. Vele.

Bizonygatnom kellett, mert nem fogta még fel: igen, fontos számomra, és úgy, mint férfi. És viszonozom érdeklődését.

Aztán talán annál a pontnál el is hitte már, mikor megemlítettem, hogy számomra a nyakba puszilás nem egy barát gesztusa, hanem egy férfié, aki a nőt le akarja venni a lábáról. És ezt nem engedem meg bárkinek. Pl. a kollégámat, ha ezt tenné, visszakézből orrba nyomnám, amolyan udvariasan.
Úgyhogy értelmezze helyesen, hogy a mosolyomat és visszaölelésemet kapja az orron vágás helyett.

De megértem. Helyében én is meglehetősen szkeptikus lennék irányomba.

Azért még jókat mulatok azokon a magyarázó mondatokon, ami a múlt szombaton hangzottak el a számból az ismerősei felé:
– Csak barátok vagyunk! Csak barátkozunk!
Úgy sem tudnám hogyan elmagyarázni a jelenlegi kapcsolatunkat.