A hétvégi 30-asom

Van az úgy, hogy nem vágyom egy terepversenyre, bár tudom, hogy meg kell csinálnom, mert a felkészülésemhez kell, illetve helyi érdekeltségű, ezért támogatnom kell a szervezést a részvételemmel.

Lélekben készültem (és tulajdonképpen fizikailag is) a vasárnapi majd’ 32 km-es távra, de mivel tudtam, merre fog vezetni az útvonal, azért annyira nem kívántam a benne levő emelkedőket, susnyásokat, akadályokat. Aztán minden negatív gondolatot félresöpörtem, és inkább arra koncentráltam, hogy kihozzam az egészből és magamból a legtöbbet.

A párom is indult ezen a távon, tehát a reggeli készülődés együtt volt. A versenyközpontig együtt mentünk, ott pedig már külön jöttünk-mentünk. Ismerősökkel beszélgettem, ő is, intéztük a folyó ügyeket – természetesen külön.

Még a startduda megszólalása előtt több perccel beállítottam az órámat (vagy harmadszorra sikerült), hogy találja meg a gps koordinátákat, és a betöltött track útvonalát. Nagyon nem láttam, hogy sikerült volna, de úgy voltam vele, próba, cseresznye, ha elkezdek futni, akkor csak történik valami. Ha meg nem, akkor sem fogok a kardomba dőlni, vannak jelölések végig az úton, és amúgy is nagyjából a fejemben van, merre kell menni, fordulni. Már kétszer jártam a fele részen, a többit meg ismerem.

Indulásra szólították a távon futókat (nem túl nagy mezőny), elköszöntem a páromtól. Tudtam, hogy legközelebb csak a célban látom újra. Még ekkor sem jelezte, hogy neki nincs beállítva az óra. Start után csapódott mellém, és kérdezgetett, hogy akkor most hogy. Igyekeztem segíteni neki, de harmadszorra sem jött össze a dolog. Én ugyan ráértem, de tudtam, hogy ő nem, mert le akarja győzni a tavalyi első helyezettet. Mondtam, hogy menjen, majd szépen el fog találni a jelölések alapján a célba. Ne most akarja a tracket behozni. (Ismerve ő, szerintem itt jól megharagudott rám. Vagy legalábbis nem vette jó néven, hogy nem tudtam neki segíteni. Lehet, hogy nem így van, de nagy a gyanúm erre.)

Ő el, én pedig igyekeztem bemelegedni. Szépen felkaptattam az első emelkedőn, ami felvitt a domb nyeregre, ahol jött egy kis hullámvasút. Ez teljesen nyílt terepen van, és a kora délelőtthöz képest és az alacsonyabb hőmérséklet ellenére már erősen érezhető volt a nap. Elkezdtem verejtékezni, a pulzusom már a 174 bpm-et verdeste. De futottam, ahol lehetett, és gyalogoltam az emelkedőkön. Annyira nem éreztem magam erőtlennek a magas pulzus ellenére. Az, hogy volt erőm, szerintem annak köszönhetek, hogy megettem egy jó fél banánt reggelire, illetve egy Hell energia italból kb. egy decit. Na ez utóbbit nem igazán kellett volna, mert az ebben levő koffein nyomhatta fel ennyire a pulzusomat. Ebből vittem magamnak frissítésként is, és bizony kortyolgattam. Kb. 8-10 km megtétele után esett le, hogy talán nem ezt kéne magamba öntenem a koffein tartalma miatt. Majd jó lesz a táv harmadik felében, amikor már nem lesznek vészes emelkedők, és fáradtabb is leszek.

Bő 4,5 km során szépen szintet emelkedtünk. Hogy összesen mennyit, csak saccolni tudom. Úgy 200-220 m-t. Utána leereszkedtünk egy másik völgybe, ahonnan újra szépen felfelé vezetett az út. Voltak kaptatós emelkedők, amiket megfutottam volna, ha nem repül egyből a pirosba a pulzusom, és nincs még előttem a táv kétharmada. El is ment mellettem egy fiatalabb csaj, és hallva a hangos szuszogásomat, megkérdezte, nem kérek-e egy energiazselét. Magamban röhögök már ezen, különösen a válaszomon: ó, ne aggódjon, minden rendben van velem, csak már nem vagyok mai csirke. Hát, először jöttem azzal, hogy bizony a negyvenes éveim közepét taposom. Magamban pedig tudtam jól, bár lehet köze a koromhoz a fújtatásom, de leginkább ahhoz van, hogy több emelkedőn kellene futkorásznom, illetve nem felnyomni a pulzusomat koffeinnel.

Itt már újra harmadik nőként trappoltam a 30 km-esek mezőnyében (a négy közül). Annyi vigaszom volt, ha már a kornál tartunk, hogy a mögöttem jövő hölgy annyi idős, mint én, és az előttem haladók pedig fiatalabbak.
Gondolva az előttem álló szintemelkedésekre és kilométerekre, előhalásztam a táskámból a banánt, majd a felét betúrtam. A másikat későbbre tartogattam. Ezt már a hátizsák mellzsebébe tettem először, majd mikor észleltem, hogy kezd ott folyékonyodni, inkább kézben szállítottam tovább.

Amit még biztatásnak vehettem magamra nézve, hogy pár 20 km-t futó pasit beértem, és ők olyan szakaszon sétálgattak, ahol minimális a szintemelkedés. Csodálkoztam is, hogy ez most miért így. Aztán nem foglalkoztam velük, haladtam kocogva, majd szépen én is gyalogoltam, mikor emelkedőhöz értem. A Piros turista utat elérve szét is váltak az útjaink a 20-asoktól. Ők jobbra, én balra vettem az irányt. Közel-távol nem láttam 30 km-en futót. Nem bántam, mert szeretek egyedül futni, és nincs az a nyomás, hogy igyekezzek, mert megelőznek, és az sem, hogy bakker, lehagytak.

Bár szedtem a lábaimat, nehogy beérjen a mögöttem valahol bóklászó futótársnő, igyekeztem a saját tempómban menni, gondolván arra, hogy lesz még egy hosszú, szívatós emelkedő: szűk egy km-en belül kb. 140 m szintemelkedés. De legalább már a táv felén bőven túl van ez, így már kifelé jött az ember az erdőből, illetve tudtam, hogy innentől kezdve 6 km-en keresztül csak szösszenetnyi emelkedők lesznek fel nem tűnő lejtőkkel. Az utolsó 5 km-en pedig már csak lefele kell zúgni.

De először még egy másik völgybe zúgtam le, közben magamba tömtem a kézben tartott banán maradékát. Legyen energiám a következő kihívásra.
Leérve a völgybe könnyen ráakadtam az árnyékba kitett másfél literes vizes palackokra. Jó ötlet volt a szervezők részéről, mert tavaly itt már alig volt vizem és egyéb folyadékom. Gyorsan megtöltöttem az egyik 2 dl kulacsomat vízzel (a Helles cucc helyett), illetve a BCAA-s vizemre is töltöttem még, biztos, ami biztos. Hogy mennyi lehetett a hátizsákom tartályában, nem tudom, de úgy gondoltam, van annyi, hogy ezzel már szomjazás nélkül megcsináljam a hátra levő 12 km-t emelkedőstül, lejtőstül együtt.

Irányba vettem a rettegettet. Szépen, tempósan kapaszkodtam felfelé. Nem álltam meg, csak azzal foglalkoztam, hogy haladjak, és azért túl se toljam a dolgot. Szerettem volna, ha még marad erő a lábaimban. Még messze volt a cél.

Felérve ezen a csodaemelkedőn beértem az egyik srácot, aki ott bóklászott előttem az úton. Kérdeztem, hogy minden rendben van-e, és kell-e valami frissítő (úgy tűnik, ez a kérdés a mániánk terepen). De mondta, mindene van, csak a lábai nem akarnak futni. No, ezen én nem tudok segíteni, gondoltam, és tovább kocogtam. Kb. 6 km eseménytelenül telt el, hacsak az nem számít valaminek, hogy haladtam szépen előre. Erre az utolsó 12 km-re (emelkedővel együtt) úgy másfél órát szántam. Csekkoltam az órámat, és azt láttam, hogy piszokul jól állok. Megittam a BCAA-m maradékát, megnéztem, milyen messze van még az a dombtető, ahonnan már csak lefele kell nyomatni a célig.

El is érkezett ez a pillanat. Egy gyors fotó a majdnem látképről, majd igyekeztem tovább. Közben megittam a maradék Hell italt. A lejtőn már nem számít a pulzus.
Addig sem volt tükörsima a turistaút, de ez a lejtő mindent vitt. Egy idő után már aszfaltért rimánkodtam. Volt ott hepe-hupa, gaz, és belógó rózsabokor. A lábaimban 25-26 km. Egyszóval, abban reménykedtem, hogy a bokáim a helyükön maradnak, mire az aszfaltra kijutok. A kerteket elérve már szinte a célban éreztem magamat. Ez az érzés erősödött, mikor leértem a kertvárosi részre. Innen már csak 1,5-2 km aszfaltos “száguldás” következett számomra. Közben megelőztem egy másik pasit a 30 km-es távról, aki görccsel küszködött. Szerencsére volt egy biciklis kísérője, akire rábízhattam. Ő is csak biztathatta, mert hát segítséget nem fogadhatunk el verseny alatt.

Megnyomtam az utolsó kilométereket, és tényleg berobogtam a célba. 20 percet javítottam a tavalyi eredményemen. Akkor második lettem, most ketten voltak jobbak nálam.

Attól én messze vagyok, ahogy már korábban is írtam, hogy a dobogós helyekért menjek, de azért jólesik, ha felállhatok rá. Számomra legnagyobb öröm úgy is az volt, hogy jól sikerült az egész, és nem fogytam el a végére.

A párom is szépet futott. Ha nem piszmogja el az órával az elejét, illetve jobban bízik a jelölésekben, simán elcsípi az első helyet. Így is meglett volna, de korrekt volt az előtte futóval, akinek begörcsölt a lába az utolsó km-ken. Azt mondta, így neki nem kell az első hely és a kupa. Együtt mentek be a célba, kézen fogva.

Fel voltam rendesen pörögve. Bár a talpaim fájtak, azt választottuk, hogy hazasétálunk, pedig lett volna fuvarunk. A város elég kicsi ahhoz, hogy simán keresztül gyalogoljuk még fáradtan is.

A délutánt a pihenésnek szántuk (én jól voltam, a párom szenvedett gyomor problémától, mert összevisszaevett-ivott a célba érkezése után). Néztük a Girot, és én arra vártam, hogy mehessünk enni valami normálisat, s ne snackekkel tömjem meg magam addig.

Ez is megtörtént. Egy laktató és mégis könnyű vacsora az egyik étteremben, otthon meg egy kis száraz fehérbor.

Azt nem mondom, hogy az éjszakám nyugodt volt. Tudtam, hogy nehéz futások után a szervezetem nem tud úgy lenyugodni, hogy pihentető alvásban legyen részem. Ráadásul hajnal 4-kor ébredtünk, mert a párom ment dolgozni. Hiába aludhattam volna még vissza, az nekem már nem ment. Sorozatot néztem, majd szépen összepakoltam a kanapét, és kezdődött az új nap.

Elmentem délelőtt biciklizni.

Vélemény, hozzászólás?

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.