Szombati TT kalandom

Egyetlen nyígom van a múlt szombati kirándulásomat illetően, hogy az időjárás aznap úgy gondolta, nincs szükségünk napsütésre. Tény, hogy így később kezdett el olvadni a talaj. Ennyi előnye volt a borús időnek.

Bár péntek délután és este a párom nálunk volt, de emellett mindent összekészítettem, hogy másnap korán reggel csak egy-két dolgot kelljen elintéznem a futótúrámhoz. Egy nyugodt alvás után fél ötkor keltem, nyugodtan készülődtem. Még le is hengereztem. Úgy gondoltam, bemelegítésnek elég lesz, ha a rajt-célközpontig elkocogok.

A kisebbik fiam a szobájukban horpasztott (éjfél előtt jött haza valami baráti összeröffenésről) mikor hat óra előtt nem sokkal kiléptem az ajtón, hátamon az új Camelbak hátizsákom, kezemben a túrabotjaim, lábamon a jó öreg Nike terepcipőm (amiről sokáig nem is tudtam, hogy az). Vittem magammal a hátamon 3 db banánt, másfél liter vizet, két 2,5 dl kulacsban és egy zacskóban karbolin-BCAA kombót, egy papírzacskóban magkeveréket, egy három kocka vegán csokit és két nagy kocka étcsokit, 8-9 db sótablettát. Még egy, ajándékba kapott BCAA-Glutamin és egyéb étrendkiegészítőket tartalmazó kis tasakok és egy fél zacskó napraforgót is a hátizsákba dobtam.
Hogy mi fogyott mindebből? A víz felét szerintem hazacipeltem (nem esett jól a hideg vizet iszogatni), a magkeverék jó részét (csak egyszer markoltam bele), az étcsokit és két sótabit. Minden mást magamba tömtem, öntöttem az út során.

A központba érve már elég sokan ácsorogtak a nevező pult előtt, körül, illetve készülődtek az előttük álló kilométerekre. Reggel 6-tól indulhattak az 50 és 65 km-esek. Több ismerőst is láttam, egy-két lánnyal még pár mondatot is váltottunk. Leginkább arról, ki melyik távon indul. Miközben a regisztrációmra vártam, megláttam a kifelé induló BT-t és a fiát. Egy nagy baráti ölelés, és minden jót kívántunk egymásnak. Öt perc múlva már én is úton voltam.

Mivel felhős volt az ég, még nem igazán látszott, hogy világosodna. A város lámpái alatt magabiztosan kocogtam az erdős domb felé többed magammal. Azonban volt bennem némi kétely, hogy kikerülve a műfények köréből, mennyire fogok látni. Az viszont megnyugtatott, hogy az egyik körülöttem futónak volt fejlámpája. Talán mögötte felsunnyoghatok az Ebeckire. De tulajdonképpen nem is igazán volt rá szükségem. Addigra a sötét vesztett erejéből, így még láttam is nagyjából az utat. Mindenesetre a tetőre együtt érkezett a kis csapat. Onnan már egyedül kocogtam tovább a piroson. Pár kilométert magányosan haladtam (közben két-három gyorsabb futó elmellőzött), aztán megláttam messzebb előttem színes kabátokat mozogni. Csak nem BT-ék?! De bizony ők. Egy darabig követtem őket, majd lassacskán beértem a hármasukat. Nem erőltettem az együtt haladást, kocogtam, kapaszkodtam a saját tempómban, úgy voltam vele, amíg együtt megyünk, úgy lesz, ha meg különválunk, az is tökéletes, hiszen valójában az egyedül futásra vágytam. Az pedig megvalósult akkor, mikor jegessé vált a talaj. Valamiért ott a fiúk jobban tudtak haladni, mint én. Ugyan javasolta BT, hogy vegyem le a botom kupakját, de mivel úgy tudtam, hogy csak csavarni lehet a műanyag véget, hogy kijöjjön a fémszurka a közepén, ezért csak azzal próbálkoztam, de nem működött. Így csúszós talajon nem tudtam használni.

Dédesig hol beértem BT-éket, hol elhagytak. A templom mellett volt az első olyan ellenőrző pont (19-20 km), ahol frissíteni is lehetett. Egy ismerős hölgy is a pontőrök között volt. Rögtön teával kínált, én pedig be is nyomtam egy bögrével. Már a piroson megettem az egyik banánt reggeli gyanánt. Itt, az EP-n csak egy kisebb marék magkeveréket ettem. És persze WC-ztem. Indulás előtt a majdnem kiürült kulacsomba öntöttem segítséggel a zacskós porkeverékemet egy kis vízzel higítva, majd elérhető zsebbe tettem a második banánt, és BT-ékkel együtt távoztunk. Én kocogóra fogtam, a társaim még valamit szöszmötöltek, és tulajdonképpen a tó melletti aszfalton elhagytam őket. A tó melletti út hol emelkedik, hol lejt, de szépen lehet haladni rajta. Ha addig nem is kellett figyelnem a pulzusomat (max. 152 bpm volt engedélyezve), ott igen. A terepen ennyit összefüggően nem kocogtam. Mindig volt egy kis lejtő, vagy megsétálandó emelkedő.

Az órám kilométerenként bejelzett, ezzel figyelmeztetve, hogy haladok előre. A tó melletti aszfalton kocogva éreztem először, hogy fáradok. Innentől kezdtem számolgatni, hogy ha a falu határára érek, akkor kb az utam felénél leszek. Onnan még két nagyobb mászás van a célig. És még 25 km. Remélhetőleg, futható talajjal. Ha a Három kő bércet elérem, akkor kifelé megyek az erdőből, látom az alagút végét, meg ilyesmi.

Az OKT útján felfelé haladva volt időm elbabrálni a botjaim végeivel. Addig csavargattam, húzkodtam őket, míg lejöttek a “kupakok”. Így már volt két hegyes botom, amiket simán be tudtam szúrni a jeges talajba, és biztosan tudtam haladni velük. Mint később kiderült, a saras közegben is megállták helyüket.

Van az az út, amire úgy emlékszel, hogy hosszú és meredek, és mikor egyszer csak fenn találod magad a tetőn, jössz rá, nem is volt olyan vészes. Ilyen volt most nekem a Három kő bércre vezető út. Az utolsó 2-300 méter pedig pillanatok alatt eltűnt a lábam alatt vadregényessége miatt. Pedig erősen emelkedett. Fenn a tetőn nem is tudom, mi tetszett jobban: maga a bérc fás-köves szépsége vagy a kilátás. Pár fotó, majd a zsákom zsebéből előhalásztam a banánt, és azt majszolva folytattam utamat.

Tudtam, mi lesz a következő ellenőrző pont, és azt is, hogy nagyjából hogyan juthatok el oda. Viszont a legutóbbi ottjártam óta újra festették a jelzéseket, és nem igazán egyezett az itinerrel. Appos segítséget hívtam. Na, ekkor tanyáltam először. A telefonom is repült. Szerencsére nem lett se neki, se nekem bajom. A helyes utat továbbra sem tudtam, de azt igen, ha tovább haladok a OKT vonalán, sokat nem fogok kerülni. Viszont a kék keresztet úgy is elérem. Bár valóban nem arra kellett volna mennem, de nem bántam meg, mert szép volt az erdő arra felé, és a kitérőm is kb. 500 méter lehetett. Az EP-t elértem így is, és innen már ereszkedhettem le a kék +-on. Csak óvatosan, mert sokszor volt jeges az út.

Egy kanyart kihagytam, és egyenesen haladtam tovább újabb plusz métereket téve a lábaimba, mire rájöttem, hogy le kellett volna kanyarodnom. Sebaj, kiköszörültem a csorbát, és kocogtam tovább. A kék +-nak ez is egy általam kedvelt része. Aztán jött a Damassa-szakadék. Két idősebb túratárs pálinkával a kezeikben ugyan próbáltak megijeszteni, mennyire durva lesz a lemenetel, de a két évvel ezelőttihez képest nudli volt. Kis toporgás után ügyesen vettem az első akadályt, a többi meg nem is volt az. A botom sokat segített, hogy bátrabban haladhassak.

Ekkor néztem hátra, és láttam, hogy BT-ék éppen ereszkednek le. Ennyire közel kerültek a két kitérőm miatt?! Veszélyben éreztem a magányos futásomat. Egyébként sem állt szándékomban lazsálni, de innentől kezdve nem is engedtem magamnak meg a felesleges sétákat, toporgásokat. Leérve a völgybe a jeges, havas úton is sikerült folyamatosan haladnom. Na, ez az a szakasz, amit egyáltalán nem csípek, pedig vízszintes, simán futható (ha jók a körülmények).

Delet harangozott horváti katolikus temploma, mikor beértem a faluba. Volt egy megérzésem, hogy ellenőrizzem, hol is van az EP, ahol frissíteni is lehet. Elő is kaptam az itinert a zsákom mellkasi zsebéből, és hálás voltam, hogy hallgattam a megérzésemre, mert így nem szaladgáltam feleslegesen rossz irányba. 100 méterre volt a faluház, ahova menni kellett pecsételtetni. Gyorsan intéztem a WC-t, majd teát akartam inni, de nem volt kitéve bögre. Jó lesz a kiürült kulacsom, így abból ittam pár kortyot. Éppen újratöltöttem, mikor megjelentek BT-ék. Nagyon nem húztam az időt, összezártam a hátizsákomat, magamra öltöttem, és a harmadik banánomat már kinn az udvaron kezdtem el enni. A kastélyig kocogtam, és ott váltottam gyaloglásra. Elkezdtem az ajándékba kapott kis tasakot felbontatni, hogy a tartalmát a teás kulacsomba töltsem. Gyaloglás közben sem egyszerű a művelet, de úgy, hogy még két bot is van a hónom alatt, hát végképp problémás. Kicsit poros lettem itt-ott, de csak megoldottam a dolgot. Újra kocoghattam az első komolyabb emelkedőig. Meg sárig. Ha addig nem is volt sár, itt elkezdődött.

Ennek ellenére az utolsó 8-9 km-t folyamatos haladás mellett tettem meg. Sár, jeges és száraz, avaros út váltotta egymást. És persze kicsi, piszok emelkedők, amik már ilyenkor nem esnek jól. Se a lejtők. De végül elértem az utolsó EP-t, ahol három számot kellett a kiakasztott tollal az itinerre vésni, majd mehettem lefele a sáros úton. Nem is volt kérdés, hogy elesem-e, inkább az, mikor. Azt választottam, hogy előbb. Ezekben az esésekben az a legviccesebb, mikor egy másodperc alatt tűnik el a “fenti” világ és lesz belőle talaj menti. Ez a gyors váltás mindig elveszi az élét az esésemnek, ami tulajdonképpen csak az volt, hogy kiszaladt alólam a bal lábam, és oldalra zuhantam, le a sárba. De ez a legkevesebb, mentem tovább.

Szerencsére a durván saras szakasz már a kerteknél volt, így nem sokáig kellett a cipőimen hordani a ragaszkodó földet. Miután elhagytam ezt a macerás részt, és simán tudtam haladni, volt időm azzal is foglalkozni, mennyire vagyok fáradt. Eléggé.

Még mielőtt kiértem volna az aszfaltos, városi részre, amennyire lehetett megtörölgettem a cipőimet a füves, mohás részeken, majd nekivágtam a végtelennek tűnő egy kilométernek, ami a célig vezetett. Ezt a részt hetente legalább 4-szer megfutom, hol erről, hol arról, ergo majdnem minden méterét kívülről fújom. Fáradtan is ismerősek voltak, viszont fájdalmasabbak.

Aztán befordultam az utolsó előtti kanyarban, és már láttam a célt jelentő épületet (lerombolták a kerítést a sportpálya körül). Innen már könnyedebbé váltak a lépteim. A környéken számos ember jött-ment. Jó részük túrázó, aki már visszatért a köréről és haza- vagy az autója felé tartott. Egyébként a kék keresztre rátérve egyre több túrázó jött velem szembe, a sárgán, az utolsó kilométereken pedig egy irányba velem (én előztem őket). De szerencsére nem volt tömeg.

Belépve az épületbe láttam, meglehetősen sokan állnak az itinerükkel a kezükben a célt jelentő asztalok előtt. Beálltam én is a sorban, bár legszívesebben mentem volna már haza. Kicsit türelmetlenül toporogtam, majd leguggoltam. 10-15 perc várakozás után végre megkaphattam az oklevelemet és a kitűzőmet, és vehettem az irányt haza. Persze kocogva, mert bár a lábaim már sétáért könyörögtek, én nem bírtam volna lassabb ütemben hazaérni.

Hogy mennyi idő alatt sikerült teljesítenem azt a bő 48 km-t és kb 1400 m szintemelkedést? 7 óra 58 perc alatt, ami szerintem jó idő. Ha tökéletes talajon futom, talán lefaragok belőle 10-20 percet, de egy februári elejei TT-nél ez is annak számít.

Most még a négyfejű combizmaim fájnak (ez nem izomláz, ez mikrosérülések az izmokban) guggoláskor, lefele a lépcsőn, de már sokat javult. Hengerezek ezerrel, flossingolom is, és persze nyújtok, jógázok. Holnap reggelre már van egy regeneráló futásom, majd meglátom, hogyan bírom.

Összességében jó kaland volt, és örülök, hogy megcsináltam.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..