Megint párkapcsolati téma.

Nem érdekel az, ha “szerelmes vagyok a szerelembe”, az sem, ha a kapcsolataim eddig bizonyos idő után véget értek. Ez nem bizonyít semmit.

Az én lelki ismeretem tiszta. Minden fiút, pasit, férfit, akit közel engedtem magamhoz, komolyan vettem, és ahogy már írtam korábban, minden beleadtam, amit akkor tudtam, amire akkor, azon a szinten érzelmileg képes voltam.

Nem volt olyan, hogy “addig nem bízom benne”, “nem érzek mélyebben iránta”, amíg be nem bizonyítja, hogy érdemes rá.

Megkapták a bizalmamat kezdetektől fogva, ha én már magamban bíztam. Azaz megbizonyosodtam, hogy tényleg érdekel engem az a férfi: vonzónak tartom lelkileg, testileg.

Ebből a bizalomból csak veszíteni lehetett, és valakiknek sikerült is elérni, hogy így legyen. Nem feltétlenül az ő hibájuk, és ha jobban belegondolok, nem is az övék volt. Ha mélyebben bele akarnék menni, akkor tulajdonképpen ők segítettek abban, hogy ráébredjek, van még mit dolgoznom az önbizalmamon.

Nincs bennem tüske azokkal szemben, akik velem szakítottak. Miért is lenne?! Tanultam, tanultunk, fejlődtem, s remélem, ők is fejlődtek a kapcsolatunk során. Megadtuk egymásnak, amit akkor kellett, és mentünk tovább.

Bár vágyom arra, hogy a hátra levő x évemet egy férfi mellett élhessem meg kiteljesedve és egységben, még sem fogok a kardomba dőlni, ha nem adatik meg. Szerettem, szerettek, és ez most is így van. Szeretek. És ha a tőlem telhető legtöbbet bele tudom tenni az adott pillanatba, akkor, ha esetleg vége, nem lesz hiányérzetem, ahogy a múltammal kapcsolatosan sincs.

A szeretet nem érdem dolga. Az van, létezik. És elfogad.