Kicsit altra tettem magamat. Csinálom a dolgaimat, futok, edzek (kicsi erősítés és jóga), igyekszek annyit aludni, amit lehet, olvasok, dolgozom, főzök, meg ilyesmik.

Lélekben igyekszem a jelenben lenni, bár sokszor 230 km-rel arrébb vagyok és x nappal később.

A napjaim nyugalmát ritkán zavarja meg bármi, és most ezt nem bánom. Keresem a békés, nyugodt helyzeteket, azokat a pillanatokat, amik nekem örömet okoznak.

Ilyen volt az UB-hármasunk vasárnapi, rövidre szabott vacsorája is. Jó érzés volt felemlegetni a megélt futásokat, történéseket, pillanatokat. Kedvelem ezt a két embert, és már várom, hogy újra együtt alkossunk egy csapatot valamelyik futóversenyen, a legközelebbi UB-n mindenképpen.

Ami olykor megzavarja a nyugodt napjaimat, az a volt pasim.

Vizsgálom az érzéseimet, hogy egy-egy megmozdulása mit vált ki belőlem. Azt hiszem, leginkább bosszúságot. És elsősorban amiatt, hogy képtelen továbblépni, vagy legalábbis magának megtartani a szenvedését.

Múlt héten szabályosan randira hívott. Ő úgy gondolta, hogy majd elmegyünk biciklizni együtt, meg sétálunk, beszélgetünk, mert neki annyi mondanivalója van. Kerekedett a szemem, és hihetetlenkedve mondtam: nem. Nem áll szándékomban találkozni, találkozgatni vele. Semmilyen célból.

Megértem, hogy nehéz a szakítást feldolgozni, de perpill a saját helyzetét nehezíti bármivel, ami hozzám köthető.

Az a legszomorúbb, hogy lassan bolondot csinál magából mind a saját, mind az én ismerőseim körében.

Viselkedése teljesen ellentétben van azzal, amit mutatott azon idő alatt, míg egy pár voltunk. Ezért is értetlenkedek.

Nekem tanulságként az jön le: becsüld meg azt, amid van, mert ha elveszted, meglehet, jobban fájni fog, mint gondoltad.