Hihetetlen élettörténetek vannak.

A tegnapi vendégem is olyan történettel jött, amit szépen elő is adott, hogy simán lehetne belőle egy könyvet írni vagy egy filmet csinálni. Ez a semmi extra nem történik, viszont ami a színfalak mögött, azaz a lélekben zajlik, na, az a nem semmi.

Azt hiszem, egy része rezonál a korábban írt bejegyzésemre (talán nem véletlenül kaptam ezt az ügyet oldásra): szeretni, szerelmesnek lenni és megélni a párkapcsolatot a maga valójában.

Mi fontosabb és tartósabb? Az égő, lángoló, de bizonytalan szerelem vagy a hűséget, biztonságot adó szeretet.

Elrontani egy hétköznapokban minden téren működő házasságot büszkeségből, egózásból tényleg vétek. A másikat évekig büntetni semmiért vagy apróságért, illetve olyan tettbe belehajszolni, amit utána mindketten megszenvednek, nem éri meg.

A legnagyobb hiba, ha az egyén nem látja meg, letagadja, hogy szereti a másikat – a maga módján -, és tulajdonképpen nélküle az élete szart se ér. Leginkább saját magával tol ki egy életre.

Felismerni, kimutatni és kimondani. Minél hamarabb, míg nem késő.

És nem azzal foglalkozni, hogy esetleg a másik mit tett, mit nem tett, hanem azt szükséges meglátni, hogy ő mire nem volt hajlandó.

Tulajdonképpen örülök, mikor a vendégeim történetei, ügyei valamilyen szempontból a saját életem történéseire utalnak, emlékeztetnek. Amúgy is szoktam önvizsgálatot tartani, de ilyen esetekben végképp megnézem, mit tanulhatok az ő ügyeikből.

Ami biztos, hogy ma már nem szerelmes akarok lenni, hanem szeretni szívből. Elfogadóan, tisztelettel és őszintén. Az már csak rajtam múlik, hogy meg tudom-e ezt valósítani.