Tökéletes anya

Míg kisebbek voltak a gyermekeim, és még többet igényeltek belőlem, sokszor azon görcsöltem, hogy nem tudok olyan anya lenni, amilyen szerintem egy anyának kéne lenni.

Nem, nem vagyok egy tyúkanyó típus. Nem ezt láttam Anyutól, nem ezt tapasztaltam, és a mai napig a másiknak teret hagyva élünk.

Ettől lehettem volna más, mint ami voltam. Például többet játszhattam volna velük, többet ölelgethettem volna őket, és kevesebbet idegeskedhettem volna kisebbik miatt, kiabálhattam volna a vele (iszonyat, hogy ki tudott hozni a sodromból).

Úgy érzem, az anyaság többi területén jól szerepeltem. Amennyi időt tudtam, otthon töltöttem, rendelkezésükre álltam, farsangi jelmezeket varrtam kézzel, tiszta, rendes ruhákban jártak, éhen nem haltak, ha nem is lett minden kívánságuk teljesítve, észszerűen és pénztárcához mérten megtettem, amit lehet. A szülőiken ott voltam. Megnéztem az előadásaikat. Ha igényelték (ritkán tették), a tanulásban is segítettem.

Volt büntetés is, ha kellett, bár szerintem ezzel elég ritkán kellett fáradnom. S ha pl. számítógép vagy mesenézési megvonás volt, abban szerencsére a volt férjem is kooperatív volt.

Nyáron ragaszkodtam ahhoz, hogy legalább egy hétre valahova elvigyem őket nyaralni. Három évvel ezelőttig mindezt tömegközlekedéssel oldottam meg (kivéve, ha éppen az aktuális pasimnak volt autója). Legyen ez felkiálltójeles tett a mai világban, ahol már az a ritka, ha valakinek nincs kocsija.

Amikor velem voltak hétvégén, legalább egy napot a kettőből arra szántam, hogy hármasban valahova a környékre elmenjünk. A mai napig így gondolkozom, legfeljebb leredukálódik ez vásárlásra, mozizásra vagy csak az otthon levésre.

Még ha nem is telepedek rájuk, csendesen figyelem őket (a láthatatlan érzékelőimmel is), hogy rendben vannak-e, hogyan élik a napjaikat, mi érdekli őket, mik a terveik. Ha kell, meghallgatom őket, és ha még a kérdéseimre is nyitottak egy-egy válasszal, akkor beszélgetés is lehet a dologból.

Igyekszek nem véleményezni, kritizálni sem szóban, sem gondolatban. Ha úgy érzem, arra van szükség, megteszem. Persze óvatosan, esetleg humorosan.

Néha úgy érzem, hagyom őket nőni, fejlődni, mint a gomba.

És büszke vagyok rájuk, mert amit eddig elértek, a saját erejükből és hitükből tették meg. (Oké, voltak noszogatva is bőven nagyszülők, az apjuk részéről, és néha én is megnyilatkoztam.) Okosak, értelmesek, tervekkel, célokkal telik.

És úgy érzem, ezért én nem tettem semmit. Ha igen, akkor azt észre sem vettem. Abban, hogy most ők ilyenek, nagy része volt az apjuknak és a szüleimnek is. Én leginkább arra törekedtem, hogy olyannak fogadjam el őket, amilyenek, és abból hozzák ki a legtöbbet.

Az, hogy én milyen anyjuk vagyok, legyen az ő reszortjuk eldönteni. A lelkiismeretemmel majd elbíbelődöm én.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..