Az első első

Kicsi verseny, aránylag kevés futóval, és korosztályos helyezésekkel. Persze, az én korosztályomban volt a legtöbb női induló. Mint utólag kiderült, 8 fő.

Nézve a nevezéseket, számolgattam, mennyien leszünk negyvenes nők. Hatnál feladtam, s legyintettem. Most sem lesz esélyem a dobogóra állni.

Kishitűségem, hello!

Amúgy is csak a szintemelkedésért és a terepfutásért megyek, gondoltam. Ami igaz is volt. Némi sárra, párás időre számítottam az elmúlt napok, hetek esőzése miatt, így valóban az esélytelenek nyugalmával álltam a rajthoz. Futok egy jót, oszt jól van.

Nem kellett korán kelnem, mert a rajt 10 órakor volt. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert megjött a hűvösebb légtömeg, bár nem fagytunk meg.

Úgy döntöttem, hogy csak az övtáskámat viszem, aminek a hátsó zsebébe az egyik 2,5 dl soft kulacsomat bele tudom tenni. A kezemben az újonnan beszerzett fél literes softit vittem. Ebben volt a víz, a másikban BCAA-glutamin-zselés cukor-víz kombó volt. Ugyan még magammal cipeltem egy kókuszos szeletet is, de azt csak a célban ettem meg jutalomfalatként.

Az autóban ülve, vezetés közben tömtem magamba egy banánt reggeli gyanánt, meg hát ne éhgyomorra másszak dombot. Úgy tűnik, ez elég is volt energiaként.

Leparkoltam, felvettem a rajtszámot, összekészültem, és megcsináltam a bemelegítést, ami 17 perc volt. Még egy gyors toi-toi használat, és álltam is a rajthoz. Vicces az volt, hogy senki sem akart elsőként beténferegni a rajtzónába. Úgy kellett berimánkodnia minket a szpíkernek. Hát, én voltam az első, aki betopogott. No, nem az élvonalba. Középtájon álldogáltam. Onnan is indultam, s igyekeztem megtalálni a saját tempómat. A bemelegítés ellenére kissé merevnek éreztem magamat, de valószínű, csak az izgalom miatt. Egy darabig aszfalton nulla emelkedéssel szaladtunk, majd kanyar után rátértünk a terepes talajra, és bele is csaptunk a lecsóba, azaz az emelkedésbe. A pulzusomnak nem kellett kétszer mondani, máris elérte a kért 164 bmp-et, amit még múlt szerdán megreklamáltam az edzőnek, hogy én azt hogyan. És mégis ment. Innentől kezdve ugyanis folyamatos volt az emelkedés, olykor némi vízszintes, pihentető szakasszal.

A talaj futható volt. Ha volt is sár, azt ki lehetett kerülni. Egy lánnyal kerülgettük sokáig egymást. Hol én húztam el, hol ő hagyott ott, kinek melyik szakasz ment jobban.

Magam előtt láttam egy hölgyet, akit a korosztályomba saccoltam. Gondoltam, de jó lenne kielőzni. Sok mindent nem tettem érte, csak tartottam a pulzusomat a kért szinten, és magától csökkent a távolság. A frissítő pontnál, ami 5,5 km táján volt, beértem. Vizet töltettem a kulacsomba, kezembe fogtam egy darab banánt, majd indultam is. A hölgy szintén. Egy darabig együtt haladtunk, majd szépen lehagytam. De már láttam is a következő “célpontot”, szintén egy korombeli hölgyet. Őt is “bedaráltam”. A dombtetőt, ami tulajdonképpen 340 méter szintemelkedés után jött el, már egyedül értem el. Innen meg zúgtam lefelé. Nagy meglepetésemre, nem tudott velem jönni senki. Ha igen, akkor tisztes távolságban. A célig még volt 9 km.

Mivel 660 m szintemelkedést ígértek, még az utolsó pillanatig vártam, mikor jön egy újabb mászás, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy nem lesz. Viszont a lefele is tud unalmas lenni. Egy csekély emelkedőnek is tudtam örülni, vagy bárminek, ami megtörte a lefele monotóniáját. Pl. két pasast is magam mögött hagytam. Vagy azzal foglalkoztam, mikor igyak, hogy hidratálva is legyek, meg ne is fogyjon el idő előtt a vizem.

Az utolsó egy kilométer már aszfalton volt. Itt, gondoltam, illő lenne még jobban belehúznom, hogy az edzőm azt mondhassa, na, odatette magát az utolsó métereken is. Bár, mivel előttem nem volt senki, nem helyezésre ment a nagy sietség.

Végül célba értem, megkaptam a befutóérmet. Ittam, ettem, macskamosdást csináltam némi vízzel. Legszívesebben már indultam is volna haza, de a kíváncsiságom nem hagyott elmenni. Ténferegtem egy sort, majd leültem, és vártam az eredményhirdetést.

Végre az én korosztályomra került a sor. Hívták a dobogóra a harmadik helyezettet. Láttam, hogy az egyik hölgy az, akit utoljára előztem meg. Na, gondoltam, második vagyok. De oda se engem hívtak.

Azt a kuglófját! Hitetlenkedtem. Első helyezett lettem, és még ki se mondták a nevemet, már szedelőzködtem, és mentem a dobogó felé. És felálltam a legmagasabb dobozra, aminek 1-es volt az oldalán.

Vigyorogtam a sok ismeretlen emberre. És bár örültem, tisztára hülyén éreztem magamat. Mert nem volt olyan ember ott, aki úgy tudta volna fogadni az örömömet, hogy tudja, ki vagyok.

Ez a momentum jelképezte az egész életemet: egy valakiért teszek bármit is. Az pedig én vagyok. Ha bármi sikert érek el – ez esetben a sport terén -, legyen az egy tervezett táv teljesítése vagy akár egy helyezés, azt magamnak köszönhetem. Annak, hogy heti ötször futok az edzői utasítás szerint hóban, fagyban, esőben, melegben, hegyen-völgyön, aszfalton vagy akár futógépen. Annak, hogy a hét maradék két napján sem a hátsómat vakargatom, hanem ugyanúgy felkelek 4 órakor, és erősítek, jógázom, nyújtok. Esténként még ráveszem magam a hengerezésre vagy extra nyújtásra.

És ha elindulok futni bármilyen távon, még akkor is, ha van bennem némi kétség, kishitűség, buldog módjára csinálom a dolgom. Futok, mászok, küzdök. És hessegetem el az esetleges olyan gondolatot, ami a feladásra csábítana, és inkább azt hajtogatom magamban: meg tudom csinálni.

Jó lenne másban is ennyire kitartó lenni… Úgy megjegyzem.

Egy szóval, magamnak magamért teszek bármit is. Senki másnak. Úgyhogy köszönöm magamnak ezt az aranyérmet.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..