Mire gondolok közben?

Mikor korábban felmerült az a kérdés (másnál olvasva), hogy egy hosszútáv futása alatt mire is gondol a futó, akkor magam sem tudtam, esetemben mi a válasz.

Aztán a múlt szombaton rájöttem. Vagyis egyébként is tudhattam volna, de x km lefutása után a búbánat sem foglalkozik azzal, mik is jutottak az eszébe, míg az erdőben vagy az aszfalton futkosott. És itt jegyezném meg, hogy szerintem külön is választhatom a terepes és az aszfaltos futást. Egy szóval, miközben izzadtam, kocogtam, gyalogoltam, bukdácsoltam vagy éppen gyönyörködtem a tájban, a körülöttem levő erdőségben, mezőben, bevillant, basszus, megvan mire, mikre szoktam gondolni. Úgy általában.

Először is azon kaptam magamat, hogy fogalmazom magamban a megélt élményeket, azaz blogot írtam fejben. Ezt rendszeresen megteszem egy-egy különleges helyzetben aszfalton is. És ezen meg sem lepődöm, hiszen régen, még a futás előtti időszakban is sokszor előfordult, hogy magamban egy-egy bejegyzést “írogattam” előre (és persze, vagy lett belőle valami, vagy nem).

Aztán tudom, hogy a körülményeken is szoktam gondolkozni: milyen könnyen vagy nehezen futható az út, vagy meleg van, vagy éppen esik az eső. Vagy éppen anyázok, vagy élvezem a futást, mert elkap a “flow”.

Ha nincs kijelölt útvonal, mert egyedül futok, azon is szoktam gondolkodni, merre menjen, vagy győzködöm magamat, hogy még fussak tovább, vagy azon gondolkodom, hol forduljak vissza.

És van az is, amikor az aktuális dolgaim foglalkoztatnak. Ez különösen aszfalton, a nyugis (nem lihegtetős, erőt kifejtős) szakaszokon fordul elő.

De teljesítménytúrán számba kell venni azt is, hogy emberekkel akadok össze, és beszélgetés lesz belőle. Érdekes módon, általában pasikkal dumálok, futok, gyalogolok egy darabon együtt. De őszintén megvallva leginkább egyedül szeretek futni. Mikor közel és távol nincsen rajtam kívül senki.

Ezért is igyekszem egy idő után vagy lemaradni, vagy továbbhaladni.

Szerintem csodás megtapasztalni ilyenkor a teljes egyedüllétet: csak a természet és én. Egyfajta megtisztulás, kisimulás, feltöltődés. Az aurám végre szabadon kitágulhat, és nincs senki, aki belemásszon, nem kell senkit a körön belül engednem.

És van az az állapot, különösen aszfalton, amikor már erősen jelentkezik a fáradtság, itt-ott már fáj, és mindezt el kell viselnem. Ezt csak befeléfordulással lehet megtenni. Ezt a fájdalmat, ezt a megterhelést úgy sem tudja rajtam kívül átélni, különösen olyas valaki nem, aki nem tapasztalta meg. Olyan ez, mint a szülés. Nyíghatok, panaszkodhatok, szenvedhetek látványosan, de magamnak kell megoldanom, megcsinálnom, mert más nem fogja helyettem. Úgyhogy inkább jobb csöndben lenni. Vagy ha nincs közelben senki, akkor anyázni. Vagy drukkolni hangosan magamnak: meg tudom csinálni.

Hát, valami ilyesmi.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..