Egy szombati hatvanas

Valamiféle beszámolót akarnék írni, ahogy szoktam nagyobb, jelentősebb futásaimról, a múlt szombati 60 km-es távról is, de közben rájöttem, nem lesz egyszerű. Vannak érzéseim, képeim, benyomásaim, történeteim, de szinte azt sem tudom, mikor merre jártam, vagy hogy kerültem oda.

Nagyon készültem erre a terepes 60 km-re. Nem a hossza, inkább az össz-szintemelkedés és a lejtők miatt. Még mélyen élt bennem a tavalyi 50 km, mikor az utolsó, erősen lejtő 4-5 km-es szakaszt megszenvedtem. És tulajdonképpen már a fele távtól minden lejtőn fájtak a combjaim.

Nos, készültem, és közben összeszedtem egy kisebb sérülést, amit nem tudtam szombatig kikezelni. Sőt! Úgy indultam neki a távnak, hogy a jobb combom belső izmai be voltak tapaszolva, illetve itt-ott fájt valami az egész combomban elöl. Szép kezdet, gondoltam. Végig úgy voltam vele, hogy erősen lazán veszem (nem is tudtam volna tempósabban futni a sérülés miatt) az egészet, és ha eljutok 30 km-ig, akkor már klassz csaj vagyok, jöhet a gyaloglás. Hö-hö-hö!

Ugyan hamarabb szerettem volna rajtolni, aztán még is csak negyed hét után nem sokkal érkeztem meg, és parkoltam le a tó melletti úton. Felvettem a Speedgoatot, a hátamra a zöld hátizsákot megpakolva vízzel, szénhidrátos frissítőkkel (számomra ehető két vegán csoki szelet, egy laktózmentes kókuszos csoki, két banán – egy reggelire, egy későbbre -, egy Hell Focus, egy kis zacskó mogyoró-napraforgó keverék – ez nem fogyott útközben -, másfél liter víz a tartályban, 2,5 dl BCAA-Glutamin kombó, és egy fél liter lassú-gyors felszívódású CH-kombó, és még egyéb szükséges dolgok – éppen menzesz 3. napja volt), majd elbaktattam wc-re. Csak ez után vettem az utamat a regisztráció felé, illetve rajtoltam el. Mindezt elég komótosan, de céltudatosan.

Miután a rajtnál beolvasták a QR-kódot a lapomról, nem volt, mit tennem, mint elindulni. Kocogásra fogtam magamat, majd mielőtt elhagytam volna a tó környékét, még jeleztem a számomra oly kedves és fontos férfinek egy fotóval, hogy útra keltem.

Arra még emlékszem, hogy mászással kezdtük. De szerintem az agyam még ekkor aludt, mert semmi kép nem maradt meg a Cseres-tetőig vezető útból. Igaz, ez csak 4,7 km volt 305 m plusz szinttel. Viszont a tetőn hirtelen feleszméltem, felébredtem. Gyönyörű kilátás a tetőn, majd egy elragadóan szépséges, számomra mesébe illő single track-es szakasz következett. Imádtam.

A szintrajzra már nem emlékeztem, csak az maradt meg bennem, hogy 40 km-től 50-ig tart a Bél-kői folyamatosan emelkedő szakasz, és igazából arra voltam kíváncsi. Így tulajdonképpen az első 35 km-t úgy tettem meg, hogy haladtam az árral. Ha mászni kellett, tettem, ha lejtőzni, akkor ereszkedtem, és ha közel vízszintes, azaz futható szakaszok voltak, kocogtam.

Így nagyon nem vettem zokon az emelkedőket, sem a lejtőket. Még akkor sem anyáztam, mikor szinte függőlegesen kellett kapaszkodni felfelé a Várkút felé. Itt még több túratárssal kerülgettük egymást, aztán leginkább én hagytam el őket. (Jut eszembe: volt egy férfi túratárs, aki többször lehagyott, aztán valami oknál fogva láthatatlan módon mögém került, és újra előzött. ???)

A Várkúti turistaházban elintéztem a folyóügyemet, illetve az egyéb szükségest, majd egy nagy pohár víz elfogyasztása után mentem a két kis hurok lefutására, ami a Vár-hegy környékén, alatt van. Ezen a szakaszon értem be egy srácot, aki még időben szólt, hogy le kell kanyarodni majd jobbra az Arnót-kői sziklaodúhoz, mert ott van egy szúrókás EP. Ha ő nincs, szépen elfutok mellett, mert az ilyen oda-visszaleágazásokat a Polar (még a Vantage V sem) nem mutatja a feltöltött track-ek esetén. Szépen levágja.

Hálás voltam a srácnak, akivel utána egy pár km-en keresztül együtt másztunk, futottunk, és vissza is tudtam adni a segítséget: én is szóltam neki, mikor a “titkos EP” mellé értünk, hogy itt kell matricázni.

Vissza a Várkútig azon az úton kellett felmászni, ahol tavaly lefele szenvedtem a cél felé. A köves, göröngyös út felfelé sem volt leányálom.

A Várkúti 2-es EP-nél még együtt szúrtunk az ideiglenes futótársammal, majd nem sokára magam mögött hagytam a Nagy-Eged felé vezető, hullámzó úton. Itt sokszor futottam, mert tényleg kényelmes volt ez a szakasz. Itt előztem be egy alföldi, kedves ismerős hölgyet, akivel már sok terepfutáson, TT-n találkoztunk. Ők még lazábbra vették, inkább túráztak, mint futottak. Nagy-Egeden még találkoztam velük, aztán már nem.

Innen már jó részt lefele vezetett az út, egy kis emelkedővel megbolondítva. Beértem egy faluba. Mint később kiderült számomra, Felsőtárkányba, ahol a rajt és a cél is volt. Ennyit arról, mennyire készültem fel a távból….

Eddig megtettem a kiírás szerint 24,2 km-t és a szintemelkedés felét. Intéztem a WC-t és egyéb ügyemet, majd ittam egy kis kólát, és feltankoltam vízzel. Egy szűk marék mogyorót magamba tömtem, és indultam tovább. Az EP-n levő túratársak emlegettek valami emelkedőt, meg hogy számos napsütötte rész lesz ezután, de szerencsére csak meghallgattam őket, és nem paráztam rá.

A Les-mezőt és a Les-házat kb. 10 km múlva értem el. Addig leelőztem pár túratársat és két társnőt is. Nem mintha annyira friss és üde lettem volna már, de magamat idézve, vagyok olyan hülye, hogy fáradtan is futok, ha vízszintes vagy lejt az út előttem, vagy a környezetem arra csábít a gyaloglásával, hogy én is azt tegyem. Nem, én kocogok inkább.

A Les-mezőn (hol itt a kijárt út???) átvágva valahogy eljutottam a házig. Ott kedvesen fogadtak a pontőrök, és levessel kínáltak. Egyáltalán nem kívántam meleg ételt (hideg kóla jöhetett volna). Inkább bekevertem a BCAA-s poromat, amiben elvileg mindenféle hasznos, erőt adó cucc volt, illetve vételeztem megint vizet. És továbbálltam.

Ja, még a ponton találkoztam két sráccal, akikkel később még megmásztuk a Szarvakői várat, és a Bél-kőre vezető úton is haladtunk egy kicsit együtt.

Itt megint van egy kisebb filmszakadás, azaz nem emlékszem a megtett útra, ami főleg lejtett.

Az agyam kezdett rögzíteni megint, mikor elértük Szarvaskőt. Csevegés közben felmásztunk a várba (a maradékába), megcsodáltuk a kilátást (a falut), majd leereszkedtünk. A büfé előtti parkolóban levő közkútnál megmosdottam, vizet vettem, ittam a többiekkel együtt, és elcsevegtünk egy koca túrázó párral, hogyan lehet elkezdeni túrázni témában. Aztán csak elindultunk Bél-kő felé.

Itt megint majdnem eltévedtünk, de szerencsére az órám, óránk jelzett, hogy nem arra az arra, szóval, csak sikerült megtalálnunk a zöld sáv single track-jének bejáratát a susnyásban.

Itt lemaradtam. Ugyan is a vadi új órám úgy döntött, hogy leállítja a futásom rögzítését, és még el sem mentette. Kicsit anyáztam, de már fáradt voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. Inkább indítottam egy újabb track-követéses programot, és folytattam az utamat. Felfelé. Na, itt kb. 3 km-en keresztül szívás volt. Az egy személyes út felett alig volt árnyék, és ráadásul mászós szakasz volt. Hát, mondom, ez így lesz 10 km-en keresztül? Szerencsére nem. Lassan mérséklődött a dőlésszög, és kocoghatóvá vált a pálya. Itt beértem egy, mint pár perc múlva kiderült, velem egy korú túratársat, akivel pár száz méteren együtt haladtunk, beszélgettünk (beszélt), aztán elléptem. Be is értem megint a két srácot. Majd szépen otthagytam őket. Haladtam a most már kocoghatóan emelkedő úton Bél-kő felé.

Csend, béke, nyugalom vett körül. Ezt törte meg a messzi távolból odaszűrődő dörgés hangja. A fák között láttam is a feketéllő, távoli eget. Jaj, gondoltam, ha nem is esik, de legalább eltakarhatná a felhő a napot. Egy darabig úgy is tűnt, hogy ebből eső nem lesz, aztán csak lett. De ekkor már fás részeken mentem, így a nyakamba sok vizet nem kaptam. Pont annyit, hogy lehűtött, mert bizony, előtte már többször éreztem nyomást a fejemben, ami a túlmelegedésre utal nálam.

A Bél-kő-nyakat csak a táblák miatt találtam meg. Ha azok nincsenek, meg kellett volna várnom az utánam jövőket segítségért. De szerencsére hittem a tábláknak, és végül elértem – kicsit árkon-bokron – a Bél-kő kilátó alatti frissítő pontot. Először a kilátóba mentem fotózni, és szurkálni, majd visszaereszkedtem frissíteni. Feltöltöttem a soft kulacsaimat félig buborékos vízzel, előhalásztam a Hell energiaitalt, hogy az abban levő kraft elég lesz az utolsó 10 km-re, majd visszakocogtam a korábbi kérdésekkel teli kereszteződésig, ahol betájoltam a sárga sávos turistautat.

Nos, a sárga sávos utakról megvan a véleményem. Eddig sem nagyon rajongtam értük, de a következő 5 km tett róla, hogy továbbra se szeressem őket. Volt itt minden, kérem. Akadályfutás, rózsa- és egyéb bokron keresztül való áthaladás, az úton való bukdácsolás, szépen lefele kocogás, majd erősen láb elé figyelés, amíg el nem értem azt a kereszteződést, ahol rátérhettem a piros keresztre.

De a Kopasz-Galya által kínált panoráma némileg ellensúlyozta a lábaimon szerzett, tüskék okozta sérüléseket.

A piros kereszt úgy vártam, mintha onnantól kezdve megszűnne minden gondom, bajom. Pedig nem. De legalább az út nem szívatott innentől kezdve. Már csak 5 km volt. Tudtam, hamarosan elérem a Varróházat, ahol már szinte a befutó van. Ja, úgy 1,5-2 km aszfalt képében leginkább tűző napon. Tudtátok, hogy mindig az utolsó 2-3 km a leghosszabb? Időben és távban is. Úgy együtt.

Most is így volt. Összeszorított foggal nyomtam a közel 6 perc/km-es sebességgel (ennyire futotta), és vártam, mikor pillantom végre meg Tárkány első házait. Beérve a faluba először anyáztam, utána csak azt hajtogattam: megcsinálom, megcsinálom, mert ügyes vagyok.

A tópartra érve már sírásra görbült a szám, és csak annak köszönhető, hogy nem bőgtem el magamat, mert túl sok ember volt a tó partján, akik nem érthették volna meg, mi szakad ilyenkor fel egy futóból.

Odafutottam a szervezőkhöz, akik a célt jelentették. Leolvasták a QR-kódot a papíromról, így már hivatalosan is célba értem.

Hirtelen eltűnt minden érzelem és gondolat belőlem. Szinte fáradtnak sem éreztem magamat. Csak az járt a fejemben, hogy valahogy megmosakodjak, rendbe szedjem magamat, igyak egy hideg zéró kólát, aztán hazavezessek.

Így is lett.

Otthon meg elfogyasztottam a hetek óta hűtőben őrzött gluténmentes sörömet. Végre! Mert ugye megérdemeltem.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..