6 órásom

Még rázódom helyre a vasárnapi futásom után. A gyomrom már oké, az étvágyam még nagy lenne, ha hagynám, és még nem aludtam ki magamat. Az majd kiderül, lett-e valami hosszabb sérülés belőle. Egyelőre a jobb bokám fáj a belső oldalán.

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy péntek délután még főztem, pakoltam másnapra, meg ilyesmi. Aztán igyekeztem korán, a szokott időben elaludni. Szombaton korán keltem, időben indultam, mert még autót szerettem volna mosni, meg az Aldiba beugorni vízért. Így is lett. A boltban még egy vízforralót is vettem, mert a nagyobbik gyermek ezt hiányolta az albérletében, hát legyen neki.

Már majdnem az autópályán jártam, mikor felkapcsolták odabenn a villanyt: pályamatricád nincs, venned kéne! Az utolsó lehajtónál lefordultam, pár km-rel később sikerült egy mellékútra befordulnom, hogy leparkolva vegyek neten egy havis matricát. Innen már simán mentem tovább Bp felé. A gyerekhez is az előrejelzett időben érkeztem, leadtam a vitt ételt, vízforralót, beszélgettünk egy kicsit, majd folytattam az utamat Hozzá. Kaptam meleg, szeretett teli ölelést, csókot, finom ebédet, egy rövid pihenést egymást átölelve, aztán utamra engedett.

Balatonfüredre simán leértem. Becuccoltam a szobámba, ami akkora volt, hogy elvesztem benne. Megnéztem, merre találom a versenyközpontot, majd szépen elgyalogoltam arra.

A versenypálya mellett sétáltam el a központig. Néztem, ahogy a már pályán levő 48, 24 és 12 órások futottak. Tudtam, hogy a leghosszabban körözők már bő napja az aszfaltot róják, a többiek csak szombaton lettek indítva. Így is csodálattal néztem őket. Fel-felfedeztem egy-egy, a netről vagy korábbi versenyről ismerős arcot.

Átvettem a rajtszámomat (ami a születési hónap és napom volt), a csipet és a pólót, majd baktattam is vissza a hotelba. Vagyis először csak a mellette levő üzletházba. Vettem egy plüsspapucsot, a Tescoban pedig enni- és innivalót. Este még átgondoltam az ágyon hason fekve, hogyan is legyen a másnapi frissítésemet, bekevertem a szénhidrátos lötyit, aztán olvastam egy kicsit, majd beájultam. Szerintem elég jól aludtam.

Korán keltem, mert szeretem komótosan kezdeni a napot. Összekészültem, lecuccoltam a kocsihoz, és mentem is először tankolni. Aztán jöhetett a versenyközpont. Igyekeztem, hogy még olyan helyre ki tudjam tenni a kisasztalkámat, ahol nekem megfelelő. Jó helyre tettem. Végig árnyékban volt, senki sem zavart, nekem is kézre esett.

A rajtig még lementem a partra napfelkeltét fotózni. Sokáig nem álldogáltam ott, mert verseny előtt másra már nem igen tudok gondolni. Még pisiltem, mozogtam, aztán megint pisiltem. 8 órakor pedig elrajtoltatták a 6 órásokat az 50 km-esekkel együtt.

Hallgattam a zenét, futottam, igyekeztem az elején betartani a max. 6 perc/km-es tempót, ahogy az edző kérte. Aztán két kör után már 151 bpm-mel haladtam, ahogy elő volt írva. Bemelegettem, s a nap is kezdte lassan megmutatni őszi erejét. Szerencsére nagyjából egy órát volt ez érezhető a pulzusomon, aztán a szél csatlakozott hozzánk, így folyamatos volt a hűtés.

Sokkal unalmasabbnak gondoltam ezt a körözős futást. Tény, hogy ez egy hosszabb, 2 km-es pálya volt. Ugyan volt benne egy csúnya fordító, mégis gyorsan teltek rajta a percek, órák. Min járt az agyam? A frissítésen, azon, hogy mikor menjek el pisilni, vajon kit mikor előztem meg, vagy az a futótárs mikor mellőzött el. A fordítónál mindig egy új motiváló üzenet várt minket az egyik szervező által felemelt táblán. Újra és újra láttam 48 órások a legidősebb (80 év) és a legfiatalabb (20 év) futóját sétálni (sajnos, már csak így ment nekik, de kitartóan rótták a köröket), illetve egy rendületlenül kocogó hölgyet, akit az én 6 órám alatt egyszer sem láttam sétálni. Mindhármuk (és a többiek) előtt megemeltem a képzeletbeli kalapomat. S mikor pittyeget a mobilom az utolsó három órában többször is, akkor gondoltam arra, hogy valaki, akit szeretek, most rám gondol, nekem szurkol onnan, távolból.

Már vártam, hogy elérjem a maratoni távot, majd utána azt számolgattam, mennyi kört fussak még. Jó lesz nekem az 55 km is, alkudoztam magammal. Akkor már éreztem a lábaimat.

Az előírt frissítésemmel az első 4 órában jól haladtam. Az ötödik órában még megitattam magammal egy BCAA-Glutamin Xpresst, de már annak a végét már annyira nem kívántam, hogy öntöttem is ki a ráhigított vízzel együtt. Maradt az utolsó egy órára a víz, a kóla és a banán.

Egyre inkább beszűkült a tudatom, a figyelmem. Már leginkább magam elé meredve futottam, egyre ritkábban vettem észre a külvilágot, a körülöttem futókat. Csak frissítőponttól frissítőpontig szólt a futásom. Egyszerűen kellett az az egy-két perc, míg vizet öntök magamba és magamra, illetve a kulacsba. Iszok pár korty kólát, és ujjaim közé ragadok egy darab banánt.

Az utolsó félórában éledtem fel. Elkezdtem a Rocky-zenét keresni a spotify-on, valami ilyesmi albumot el is indítottam, de negyedóra múlva már kellett a befutásra használt zene, ami felpörget, adrenalinlöketet ad. Még a versenyközpontban magamhoz vettem a krétát, aztán a számot is sikerült megtalálnom. Gonnya Fly Now. Nos, valóban repültem az utolsó kilométereket. Lehet, giccsesen hangzik, de vigyorogva, boldogan, feledve minden lábfájdalmat tempóztam végig, közben pedig azt hajtogattam: köszönöm. Párszor vissza kellett nyelnem a könnyeimet, és a zenén át alig hallottam a más futók hozzátartozóitól, szervezőktől elhangzó gratuláló szavakat. Már csak arra fókuszáltam, hogy megcsináltam. És egyedül.

Aztán elhangzott a dudaszó. Könnyezve guggoltam le, hogy felvéssem az aszfaltra a rajtszámomat egy vonal felé jelezvén, odáig futottam. Aztán még kértem a nem messze levő futótárstól krétát, mert az enyém gyorsan elkopott, majd gratuláltam neki. Talán ezzel magamnak is.

Visszaballagtam a versenyközpontba. S bár megosztottam rögvest a szívemnek kedvessel a célbaérés örömét írásban, de valahogy hiányzott személyesen is megtehessem.

Folyt. köv.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..