Vasárnap, miközben a Hárs-hegyen szaladgáltam, azon gondolkodtam, mi a tökömnek is szeretek terepen, azaz a természetben futni.

Akár azt is megkérdezhetném, miért futok.

No, de vissza a természetbe! Ott, akkor két lihegés között nem tudtam értelmes választ adni magamnak. Most persze fel tudom sorolni, hogy imádom, hogy a természet körül vesz. A fák, a bokrok, a szedett-vedett aljnövényzet, a madarak, a bogarak (ha békén hagyják a fejemet), az egyéb állatok (pl. őzek). Nem mindig van csodás kilátás, viszont van futható vagy éppen bokakifordító ösvény, turistaút, meredek emelkedő lejtővel, ami persze csak gyalogolható, vagy éppen kellemes szinttel kígyózó földút az erdőben, tisztáson.

Télen az fagyott talaj előny (kivéve ha jeges), nyáron pedig a fák adata árnyék és viszonylagos hűs környezet.

Hülye módon bele tudok szerelmesedni egy, számomra kalandos, lenyűgöző vagy vadromantikus útszakaszba. Olyankor jön a Wow!, a Hűűű! és a Ez de szép! felkiálltás, és ha úgy van, kapom is elő a mobilt fotózásra. Vagy csak boldogságos vigyorral az arcomon és a lelkemben futok rajta végig.

És végül szeretek egyedül futni. A természetben, az erdőben, dombokon ez pedig lehetséges. Persze, vannak sűrűbben látogatott területek, de még akkor is tud élvezetes lenni a terepfutás.