Mit is írhatnék?!
Csakis az igazat, kérem, csakis az igazat.
Megcsináltam. Így egyszerűen.
Persze ezt csak kívülről és így utólag tűnik, hogy egyszerű volt.
Akkor ott, és futva, már kevésbé volt az.
Lehagyva az előzményeket, ami szinte a szokásos felkészülésről szólna, kezdjem ott, hogy fél kilenckor volt a 3 fős csapatok egyszerre történő elindítása. A rajt. A két társamat 21,5 km múlva, Dörgicsén szerettem volna látni, addig mentem, a nálam levő 3 gélből kettőt elfogyasztottam, a közben levő frissítő pontokon kólát (?) és vizet ittam, pár falat banánt ettem. És haladtam.
Nagyon nem éreztem magamat toppon. Már lassan kétségbe is vontam, hogy menni fog a vállalt táv, ha ilyen pocsék formában érzem magamat. Valószínűleg a futómellényben levő plusz súly és a emelkedős részek miatt volt ez a nyűgösség.
Nem is tudom, hol kezdtem el látni – újra – a élet napos oldalát is, azaz vált a futás élménnyé a kezdődő fájdalmak ellenére, egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy mosolygok a világra. Onnantól kezdve egy pillanatnyi kétségem se volt afelől, hogy megcsinálom a 74,5 km-t. Csak azt nem tudtam, hogy mennyire fog ez fájni nekem: nagyon vagy csak egy kicsit.
Kb. 40 km-ig a pulzusom inkább magasabb volt a kért 152 bpm-nél, onnantól pedig inkább alatta volt, mindegy hogy emelkedőn mentem-e vagy éppen gyorsabban kapkodtam a lábaimat.
Igyekeztem minden órában egy hydrogélt (nekem a scitec-es vált be) lenyelni. Kb. 56 km-nél egy koffeinnel felturbózottat toltam le. Hatott is, a kedvemre mindenképpen. Újabb vigyorgós, “minden szép” szakasz jött. Úgy Szigliget utánig.
Badacsonytördemic után már csak egy 11 km-em volt, ami két 3 km-es, és egy 5 km-es szakaszra volt bontva frissítőpontokkal. Az első 3 km simán eltelt, mert el voltam foglalva a szigligeti domb megmászásával, aztán már jött is a frissítőpont. Ó, innen már piti ügy elérni a következő kóla-forrást.
Aha! Persze! Egy szép egyenes szakasz nulla szintkülönbséggel következett. Az életemet is meguntam futás közben. Folyton a látóhatárt kémleltem, reménykedve, hogy végre meglátom a frissítőpontot. Már kezdtem gyanakodni, hogy ezt a pontot megszüntették, eltolták távolabb, stb.
Aztán csak odaértem. Megittam a szokásos fél-egy deci kólámat, némi vizet, közben panaszkodtam, milyen hosszú is volt ez a 3 km. És még 5 km jön. Az milyen lesz ezek után?!
A staffos lány biztatott, hogy meglesz, megcsinálom. Bár tudtam, hogy így lesz, mégis jólestek a pozitív szavak. Nekiiramodtam az utolsó szakaszomnak.
Pár száz méter után rápillantottam az órámra. 8 óra és néhány perce voltam úton. Hopp, villant be, iparkodnom kell, ha 8:30 alatt meg akarom csinálni a vállalt távot. Úgyhogy rockzenére váltottam, bekapcsoltam a gyújtórakétákat, és a folyamatos emelkedő ellenére extrán kapkodni kezdtem a lábaimat. Pedig fájtak már. Sőt, a bal lábfejem cipőnyelv alatti része egy ponton már 10-15 km-e fájt, különösen, ha lejtőn trappoltam lefele. De emelkedőn alig.
Szóval, úgy éreztem, nagyon futok. Ha sík lett volna ez a rész, akkor valóban 6 perc/km alatti km-eket mentem volna. Az utolsó 500 méterre pedig a befutó zenémet kezdtem el játszani. Szokás szerint megadta a plusz adrenalin löketet, Endorfin úrfi újra meglátogatott, és így beszáguldottam a váltópontra, ahol már tűkön állva várt az engem váltó csapattársnőm. És persze a harmadig futótársunk.
Sírni akartam, persze örömömben, de elfelejtettem. Inkább csak végre élveztem, hogy hivatalosan is megállhatok inni, sétálni, ténferegni – és nincs már bennem az az érzés, futni vagyok itt, ne ácsorogj, gyalogolj, stb.
Arra számítottam, hogy írtó fáradt leszek, de nem. Nem éreztem szükségét, hogy leüljek. A lábaim csak mérsékelten fájtak. Persze volt némi koordinációs problémám (néha úgy mentem, mint az ökörpisilés), de ennyi.
Meg annyi, hogy kezdtek egyes izmaim egy-egy mozdulatnál begörcsölni. Tudtam, magnéziumot sürgősen pótolnom kell.
Akkor vált nagyon időszerűvé, mikor az autó anyós ülésén az alsónemű csere közben a jobb bordaívem alatt egy hasizomrészem begörcsölt. Nem győztem a levegőt kifújni magamból, és tudatosan lazítani, mert tényleg olyan érzetem volt, hogy ott maradok, ha a görcs nem szűnik. Piszok rossz érzés, na! Meg az is furcsa lett volna, ha félig felhúzott bugyiban kérek segítséget….
De szinte csak ennyi gondom és bajom volt a futás után. Ezt 5-6 szem magnézium tabletta bevétele megoldotta.
Igyekeztem mozogni, amikor csak lehetett, illetve lenyújtani, így ezzel elkerültem, hogy lemerevedjenek az izmaim. Pár óra múlva azonban kénytelen voltam egy adag fájdalomcsillapítót bevenni, mert hirtelen elkezdett fájni mindenem deréktól lefele.
Innentől kezdve végképp semmi bajom nem volt. Néha nem volt stabil a mozgásom, főleg hosszabb autóban ülés után, de egyébként fájdalmam semmi. A 4 óra eltelte után sem, mikor már elvileg nem hat a fájdalomcsillapító. Csak némi túlterhelésből adódó izomfájdalom a vádliban, combom egy részében.
Nekem ez a viszonylagos jó állapotom mutatja, hogy jó volt a felkészülésem. A megfelelő terhelést kaptam az elmúlt fél-háromnegyed évben. Ezért is van edzőm.
A futást követő két nap minden robotos mozgás és egyéb nyűglődés nélkül telt. Amikor már lehetett, aludtam 10 órát, ettem finomakat, és igyekeztem annyit pihenni és mozogni (2-3 órás séta), ami a regenerálódásomhoz kell.
Az új csapattársak is beváltak. Velük is működött az egész. Hála a jó égnek!
Úgyhogy csupa jó érzéssel búcsúzom ettől az UB-tól. És várom a következőt. Már az a kérdés, hogy ketten vagy még mindig hárman fogjuk ezt a kicsiny tavat körbefutni….