Gyász

Szomorú hírt soha nem jó kapni, de ez is az élet része.

Mert az élet egy ponton elkezdődik, és akár mit csinálunk, egy másik, lehetőleg távolabbi ponton véget ér.

Ha egy régi ismerős eltávozik, fájdalmas, mindegy, mi volt az oka. Nincs olyan, mi lett volna, ha.

Eljött az ideje, mennie kellett.

S nekünk, itt maradóknak pedig az emlékével, az esetleges hiányával kell megbékélnünk.

drc-t 14 éve ismertem meg a blogom révén. Hogy ki kezdte a másikét előbb olvasni, nem tudom. MSN-en beszélgettünk jó pár estén, éjszakán. Személyesen soha nem találkoztunk.

Az utóbbi években az egymás életének viszonylagos, érintőleges követése maradt az FB-n keretein belül. Nem igazán voltunk egymás világai, szerintem. De ez engem ilyen soha nem szokott zavarni. Ha valakit egyszer megkedvelek, akkor az úgy is marad.

Nem ő az első, aki a blogos világomból eltávozott. Abbe. (Fura módon mindkettőjüknek a tüdeje adta fel. – Persze más okból.) Egy kicsit deja vu érzésem van.

Néha elgondolkozom, milyen kiszámíthatatlan az élet. Még itt írok a gondolataimat a munkahelyemen, és aztán jön egy perc, egy pillanat, ami az életem végét jelentheti. Persze, nem áll szándékomban meghalni a közeljövőben, de ezek azok a gondolatok, amik – sajnos csak egy rövid időre – ráeszméltetnek, mennyire fontos a “most”, az, hogy szeressem, akik az életem pillanatnyi részesei, és azokkal legyek, akik a szívemnek kedvesek.

Aztán, amilyen majom vagyok, minderről elfelejtkezek, és ugyanúgy játszom a hülye játszmáimat, ahelyett, hogy szeretnék.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..