Szombaton még nagyon elememben voltam, így simán bevállaltam az esti sétát, hiszen aznap még túl sokat nem mozogtam. Megérzésünkre hallgatva vittünk magunkkal egy fejlámpát.

Az odafele vezető út végén bementünk a boltba, bevásároltunk, és már odaértünkkor mondtam, hogy ebből visszafelé lámpázás lesz.

Így is történt. Persze, egyből lenyúltam az eszközt, és a fejemre tettem. A móka kedvéért a még kivilágított részeken a villogó piros fényt állítottam be. S ennek örültem (“villog a tábla!”). Az erdős részre érve már a legerősebb fény világította meg úgy-ahogy az előttünk levő utat.

Egyszer csak két árny futott át a gyalogúton pár méterrel előrébb. A párom “lelkesen” állította, hogy vaddisznók voltak. Én kételkedtem ebben. Elkezdett hangosan énekelni, hogy elijessze a többit, amelyek esetleg még az út környékén túrnák a földet. Hát, inkább meggyőztem arról, hogy elég, ha tapsolunk. Jelesül, én. Így, a megnyugtatására végigtapsoltam az erdei szakaszt. …. Nem volt rövid az út….

Utána jöhetett a városi részen, újra, a villogó piros.