Ennek a no voice helyzetnek egy hátránya van. Telefonon nem tudok kommunikálni.

Ma már jobb a helyzet, már pincehangot (én így hallom) elő tudok varázsolni a torkomból, de erre egyelőre csak sajnálkozó tekinteteket és mondatokat kapok reagálásként.

Tegnap kaptam a suttogásomra lebaszást is, hogy miért nem megyek orvoshoz, miért nem maradok otthon, mert így terjesztem a kórt a munkahelyen (maszk mögül). Bocs, de a múlt héten, amikor csak a torkom fájdogált (az nem volt ilyen nyilvánvaló), amikor tette éppen, vajon akkor kisebb volt a fertőzésveszély?

Ha ezzel elmennék a dokihoz, csak nézne rám bután, ha ki akarnám íratni magamat. Nem vagyok lázas, még nem köhögök (gyanítom, ez hétvégére fog esni), és állandóan maszkot viselek emberek között. Ha a párom nem kapta el, akivel nyált is cseréltem a hétvégén – hogy ilyen profán legyek -, akkor majd a kollégák fognak hullani körülöttem, akikkel éppen hogy másfél-egy méterre beszélgetek maszkkal az arcomon.

Szóval, lelkemre vettem ezt a kérdőre vonást. Pedig tudhatnám, hogy rá se kellene hederítenem. De még új vagyok itt a majd’ két hónapos alkalmazásommal, így nem ismerem az erőviszonyokat, szokásokat.

Amúgy nem vagyok egy beteges típus. Valószínűleg a lassan két hetes elhajlásom eredménye ez. Vagyis hogy az erősen fázó lábamra nem vettem zoknit (voltam olyan állapotban, hogy ez nem jutott eszembe), s inkább lógattam a hideg szobában a padlóra, hogy kevésbé szédüljek félig fekve az ágyban. Így ezzel beszereztem egy gégegyulladást.

Na mindegy! Ez is elmúlik egyszer. Lényeg, hogy jön egy három napos hétvége, amibe minden is bele fog férni. Értem én a takarítást mint legfőbb projekt (?), egy próbafutást (hát erre kíváncsi leszek!), kálium-beszerzőút a Pólusba (egyelőre ez a terv szombat délelőttre), kerékpár-versenynézés (Giro / Vuelta), séta, pihenés, meg főzés (ja, mert enni is kell néha).

Szóval, csak a szokásos.