Mit is írhatnék?! Miről is írhatnék?!

Eljött az, amire már tavaly szeptember óta vártam. Egy hét home office ezen a munkahelyen is.

Hát, üröm az örömben, hogy nem tudom úgy lógázni a lábamat, mintha bennülnék a nagy, közös irodában. Hirtelen a nagy semmiből előjött egy véleményezendő rendelettervezet, amivel kapcsolatosan tavaly november óta nem olvastam semmit, és nem is tudtam, hogy foglalkoznom kellene vele. Valahogy kimaradtam az információ szórásból, de akkor bezzeg eszükbe jutok, mikor véleményezni kell. Köszi!

Hétfőn csak néztem ki a fejemből, és írtam hülyeséget, de máig már bejött annyi info, hogy azért még sem sült halként bámultam magam elé. Igaz, még most sem vagyok szakértője a témának, de legalább írtam kommentet. Egyet. Mert azzal nem értettem egyet.

Nos, perpill úgy érzem a helyzetet ezzel kapcsolatosan, mint mikor irodalom érettségin elemeztem egy verset a költő politikai nézőpontját illetően (vagy valami ilyesmi), és a vizsgáztató irodalom tanárnőm egy laza megsemmisítő mondattal, aminek nagyjából az volt az értelme, hogy hülyeséget mondtam, megsemmisített, és beírta a hármast. Ennek tanúja nem volt, mert a bizottságból nem volt rajta kívül ott senki, ergo azt állított, amit akart, és úgy tolhatott ki velem, ahogy akart.

Na, de ilyen kitolás most nincs, csak az a rész, hogy amit én gondolok, vélek és látok, nem biztos, hogy tényleg megállja a helyét. Még kaphatok megsemmisítő mondatot….

Egyébként pedig frusztráló ez az egész. 13-14 évig úgy dolgoztam, hogy tudom, mit csinálok, volt látható eredménye, még ha főnöki elismerés nem is járult hozzá. De tudtam: dolgozom. Voltak hibáim, nagyok is, kicsik is, de egy biztos pont volt számomra a munka.

Most minden biztos pont eltűnt az életemből. Egyedül a család maradt. Írhatom a páromat is, de ugye a párkapcsolatok addig biztosak, míg mindkettő úgy akarja.

A munkámban eddig látható sikert nem értem el. Amikor készítettem végre egy nagyobb elemzést (ilyet is már rég), akkor nem is foglalkoztak vele, csak hetekkel később mondta úgy mellékesen a főnököm, hogy köszöni, és ugyan éppen nincs ideje belemélyedni, de úgy látja, rendben van.

Eddig bármit csináltam, előbb egy nagy maflás (képletesen) röpült, hogy a csekély önbizalmam még kisebbre zsugorodjon, aztán ha valahogy ki is keveredtem az egészből, úgy éreztem, egy nagy szerencsétlenség vagyok.

Asszem, innen szép nyerni. De végre legyen már valami sikerélményem, kérem!

UI: miért nyekegek a véleményezés miatt? Hát, soha nem csináltam ilyet, vagy ha igen, akkor igen régen. A jogszabályok, rendeletek eddig csak a púpot jelentették a hátamon, most ezek vesznek körül. Sokszor azt sem értem, mi van leírva, nem még hogy legyen is valami meglátásom, hozzáfűzivalóm vagy véleményem. Világéletemben konyhanyelven tudtam bármit is elmondani, a hivatalos megfogalmazások (még sulis tantárgyak esetében is) csak minimális szinten mentek nekem. Mindez lassan 49 éves fejjel (és úgy, hogy friss, rugalmas gondolkozásom van) nem éppen a legkönnyebb számomra. Igyekszem, hogy gyakorlati emberként valahogy helytálljak elméleti területen.