Tegnap este fél kilenckor úgy estem be az ágyba – lezuhanyozva, hogy megszabaduljak a pakolásból innen-onnan összeszedett portól -, hogy testileg-lelkileg szétzúzva éreztem magamat. Egy óra múlva az elalváskor igyekeztem nem arra gondolni , mi minden vár rám még másnap és szombaton.

Ma ugye még be kell fejeznem a csomagolást. Már nem sok van, de van.

Még este szét kell szedni a gyerekeim ágyait elemekre, illetve a kisebbik és rozogább íróasztalt, hogy a szemetes mellé odacsempészhessük a sötétben. Sajnos, nem sikerült sem eladni, sem odaadni őket. Marad még pár felesleges szivacs és matrac. Valószínűleg ők is csempészáruk lesznek. Tudom, tilos így kitenni a cuccot, és akár büntethetnek is, de ha nem kapnak rajta minket, akkor …

Egyszerűen nem tudom hova tenni ezeket. Az albérletben a hely is véges, még akkor is, ha most perpil a minimális bútorzattal van ellátva.

Még pár hónapig dobozokkal és zacskókkal leszünk körül véve. És bútorokkal. Muszáj. Béreltem volna raktárat, de kicsit egy elfogadható áron lehetetlennek tűnik.

Fáradt vagyok. És nem érdekelne a fizikai fáradtság, ha nem jönne mellé a kilátástalan, fejet fogó, most mi a fészkes fene lesz érzés.

Valahol tudom és érzem, hogy meg fogom végül oldani, de most még a lelki szemeimmel sem látom, hogyan.

Elfáradtam lelkileg is. És pihenés majd csak vasárnap jöhet, ha már mindent elrendeztem.

Még addig sok-sok teendőm van. Néha nehéz egyedül mindent megoldani.