Valami véget ért

Túl vagyok a nagy napon.

Szombat reggelre nagyjából rendeződtek a kétséges dolgok (a szüleim segítsége is kellett részben). Én már fél hétkor rendezkedtem, elkezdtem lehordani a félretett ágyak dögnehéz elemeit a lépcsőház aljába. 7 után csatlakozott ehhez a nagyobbik gyermekem.

Innentől nem volt megállás. Fél kilencre jöttek a segítők, a teherautó, és mint a szorgos hangyák, hordtak lefele mindent, ami doboz, csomag, bútor és ruha volt. Néha, a vége felé egyre gyakrabban kérdeztek meg erről-arról. A szüleim is jelentős részt vállaltak a költözésemben. Apu szintén cipekedett (féltettem), Anyu pedig a rosszul léte ellenére, ami tegnap reggel tört rá hirtelen, megsütötte a megígért fasírozottakat.

10 órára értek oda a vevők. Kb. egy háromnegyed óra alatt elintéztük a birtokba adást (online beküldhető papírok aláírásával, fotózással, stb.), majd tényleg egy rapid búcsúval elhagytuk a lakást. Végleg.

Szűk 15 év. Szerettem ott lakni. Azon a környéken. Hiszen ott nőttem fel. A szomszédban. A város is a szívemhez nőt, hiszen 48 évet (mínusz 1+2 év) ott töltöttem. Visszajárok még, hiszen a szüleim ott élnek. Remélem, sokáig.

Nos, az albérlet megtömése a költöztetett cuccokkal nem volt egyszerű. A félelmem beigazolódott. Nem tudott a teherautó megállni a lépcsőház előtt.

Még a mi kis autónkkal se lehet, úgy le van foglalva az összes parkolható hely. Így legalább 100-150 méterről kellett hordaniuk a gyerekeimnek, a jó ismerős sofőrnek dolgainkat. Egy jó félóra múlva jött egy segítség is a nagyobbik gyermekem jóvoltából. Én, mint a mérgezett egér szaladgáltam a lakásban, ide-oda elpakolva, begyömöszkölve, arrébb téve, áthelyezve, rendezkedve a felhordott dolgokat. A gyerekeim csúnyán néztek rám egy idő után, és fogadkoztak, soha többet nem költöznek – velem. Csak akkor, ha fogadok költöztető embereket. Megértettem az érzéseiket.

Ezért sem akarok most nagyon kipakolni. Inkább dobozok és zsacskók között élek, minthogy még egyszer, pár hónap múlva kezdjem újra a csomagolást, pakolást.

Én ma még észszerűsítek. Élhetővé teszem a szobámat, az előteret. Szerencsére van logisztikai érzékem. Bár lehet, hogy a volt férjemet kellene most idehívni. Ő ebben a csúcs. Legalábbis anno az volt.

Aztán jöhet a takarítás. Majd a pihenés. Bár van a csütörtöki könyvviteli óráról egy videófelvételem, még azt is fel kell dolgoznom még ma, mert utána már nem lesz időm.

Talán akad majd egy órám, hogy el tudjak búcsúzni ténylegesen a régi otthonomtól.


Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..