Bárhol bármikor

Az nem semmi, mikor gondolataimban elmerülve igyekszem a parkoló felé, hogy aztán munkába autózzam, mikor egy régi ismerősbe akadok.

Éppen elmerengtem a járda szélén várakozó nőn, hogy vajon ő szereti-e a munkáját, biztosan örömmel megy, majd gyors gondolatváltással már azon járt az eszem, hogy már nyárias napra készült, mert mezítláb van a szandáljában, és a körmei feketére vannak festve.

Miközben ezen gondolatok jártak a fejemben, a nő rám nézet, és rám köszönt. Lepadlóztam, hogy engem most itt ki ismerhet. Hónapok óta azzal a nyugodt lélekkel jövök-megyek, hogy ebben a nagyvárosban nem találkozok olyannal, aki ismer. Jó sokszor láthatatlannak lenni. Különösen úgy, hogy sok-sok évig olyan városban éltem, ahol nagy valószínűséggel fogok köszönni legalább egyszer, ha leugrok a boltba.

Szóval, meglepődve nézek a hölgyre, majd lassan leesik, hogy egy régi, általános iskolai osztálytársnőmmel akadtam össze hétfő reggel az ideiglenes lakóhelyemtől 100-200 méterre.

Talán azért is ismert meg, mert a Fb-on pár éve már ismerősöm. Meg hát, elmondása szerint nem változtam semmit. Persze én is megláttam benne a 8-10 éves kislányt, de rögtön nem ment volna.

Csak néhány mondatot váltottunk, és leginkább azon csodálkoztunk, hogy eddig nem találkoztunk, pedig tavaly szeptembertől ott lakok.

És még az autójukra ragasztott futós matricát is meg-megnézem hetek óta, mikor elhaladok mellette a járdán hazafelé.

Kicsi a világ, ez az igazság. Még sem vagyok láthatatlan.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..