Autózunk az egyik főúton, ő vezet, én mellette üldögélek, s magam is nézem az utat előttünk, miközben rágózom. Rám néz, s én meg látom, hogy az autó enyhe szögben az árok felé tart. Rutinosan figyelmeztetni akarom, de a rágózás és a beszéd nem igazán megy egyszerre. Csak szólok neki:

– Vízágy! – közben megbököm.
– Hol? – és szétnéz, miután igazított a kormánnyal az irányon.

Hát így vagyunk mi.

Amikor már azt hiszem, hogy végre a jövőben minden altató (gyógytea, magnézium vagy gyógynövényes tabletta) nélkül menni fog az elalvás, mert kb egy-másfél hétig sikerült, akkor jön a fityisz az orrom alá. Naná, hogy két kinlódós éjjel van mögöttem. A szombati még hagyján, de a múlt éjjel a nehezen elért alvásomból is felébredtem, hol erre, hol arra. Emellé még egy idétlen álommal zártam az éjjelt. (Még mindig keresem az alhasamon az álmomban ránőtt péniszszerű kinövéseket, annyira valóságosnak tűnt a sztori).

Ez a macera arra az időszakra emlékeztet, amikor a csecsemő kisebbikemet próbáltam egy féle rendszerre szoktatni, ami persze az én elképzelésemnek jobban megfelelt, mint az övének, így tett is róla, hogy a két hét alatt elért rend két-három nap múlva felboruljon, s jöjjön megint az össze-visszaság (persze, ez csak nekem volt az).

Hm. Gondolkodik, gondolkodik…

Vagy két hete várok egy válaszlevelet. Közben két nap külföld, két nap hétvége, amikor is nem igen foglalkoztam az érkezett levelekkel, bár az outlook majd’ minden nap leszedi a ráirányított postaládákból a napi postát, én pedig átnézem, mi fontos, mi nem.

Lassan eljutottam odáig, hogy nyugtáztam, ezek sem foglalkoznak velem, szóval magasról le vagyok tojva.

És ma, csak úgy, csak a semmiből ott termett a levelek közt március 7-i érkezéssel olvasott állapotban A Levél. Még jó, hogy nem tüntettem el a törlésre váró levelek közé anno a szokásos szelektálásomkor.

Ennyit erről. Most én tűnhetek bunkónak más szemében, hogy egy hét telik el, mire az ő kérdéseire válaszolok.

Az meg megint más kérdés, hogy a túróban nem vettem észre a levelet…

Anna helyett már Belle van a mobilomon. Kicsit sajnálom, hogy az egyik app nem kompatibilis vele, így újra sem tölthetem le, és nincs is a gépen. Ezen kívül elégedett vagyok az új módival.

Még Brüsszelben vagyok. Sört nem ittam, s szerintem nem is fogok most, hacsak nem a reptéren…
Tegnap a repcsi emelkedése közben rájöttem, igenis csípem a repülést, nem tudom, mi a túróért hajtogatom az ellenkezőjét. Szinte már sajnáltam, hogy landol a gép. No, persze az igazsághoz tartozik, hogy szeretek nézekődni, s ha ezt fentről tehetem meg, ám legyen, s akkor el is dől a szeretem-nem szeretem kérdés is.

Szóval, tegnap este esett az eső, így a kóborlásom a városban elég rövid volt. Egy boltot kerestem, ahol vehetek némi csokit az otthoniaknak. Vettem vizet is, de persze a sörről elfelejtkeztem. Naná…
Hamar elaludtam, és kilenc óra alvás után ébredtem. El kell jönnöm ide, hogy pihenjek? Tudom, rám férne egy hosszabb pihenő, de majd nyáron….

Ma reggel sütött a nap, én meg gyalogoltam egy jó órát az irodáig, mert többet szerettem volna látni a városból, mint a hotelt, a repteret és az irodát. Egy kicsit blinkre jöttem, de csak sikerült a célt elérni.

Amitől ódzkodunk, azt megkapjuk.

Múltkoriban nagy elánnal kijelentettem (és most is tartom), hogy szívesen megyek bárhova, ha a repülőgépen való utazást kihagyhatom. Így nálam egy kínai kiruccanás is nagyon kétséges.

Erre ma bejelentette a főnök, hogy akkor Belgiumot legyek szíves meglátogatni két nap erejéig. Persze, repcsivel. Megyek, munkakör egy részét átveszem és aztán jövök is haza.

Hát, ez van.

Viszont kíváncsi vagyok, Brüsszelből mennyit fogok látni egy este alkalmával.

Azt hiszem, anatómitiszben vagy sportitiszbe (*Lustanyu után szabadon) szenvedhetek, mert már ott tartok, ha izomlázat érzek bárhol a testemben, akkor rögtön nevén is nevezem az izmot – magamban persze -, vagy azon morfondírozom – egy példát elővéve -, hogy a haránt hasizmom fáj-e vagy a belső ferde.

Szerintem nem árt, ha továbbra is ezzel szórakoztatom magamat, mert még előttem van egy ZH-sorozat, egy írásbeli és egy szóbeli záróvizsga, az életről nem is beszélve…

Gyerekkoromban izgalommal töltött el az a lehetőség, hogy walkie-talkie segítségével megoldható a ˝távbeszélgetés˝. Erről a valós lehetőségről csak álmodoztam akkoriban, mert ilyen műszereket nem kaptunk a szülőktől. Az otthoni tárcsázós telefon mellé párhuzamosított be egy másikat apu, s maximum ezen oldhattuk meg a tesómmal a ˝távbeszélgetést˝ – zúgás mellett.
Öt-hat éve is csak álmodoztam arról a lehetőségről, hogy hordozható cset legyen kéznél, ha nincs lehetőség a telefonálásra és a netes társalgásra.
Most már jó ideje van net a telómhoz, a skype alap app, és újabb ´hülyeségem´, a nimbuzz. És csak azért használom az előbbit is, mert olykor távol vagyok a családtól hétvégén.

Néha úgy érzem, az igényeimmel előrébb járok pár sarokkal.

A hétvégét a fővárosban töltjük. Nekem két nap gyakorlat, neki egy nap továbbképző tanfolyam. Pár napja fel-felmerül, mivel is menjünk: autóval vagy vonattal (Start Klub kártyám van). S ma reggel jutottunk el oda, hogy komolyan belemélyedjünk a számok világába, melyik éri meg jobban. Közel hasonló összeg jön ki, bár a tömegközlekedés javára dől kicsit a mérleg. Már majdnem egyéb tényezőket is elővettünk volna a mérlegeléshez, mikor hatalmas csörömpöléssel leesett nekem a húszfilléres. Felvisítottam, hogy egyértelmű, mivel megyünk, hiszen színházjegyünk van vasárnap estére.
Jót nevettünk saját magunkon, majd belibegtem a munkahelyem kapuján, ő pedig gázt adva elgurult a város felé.

Ide még nem érkezett a tavasz, csak az olvadással.

Talán a melegfrontnak köszönhetem az újbóli négy órás alvásomat, meg annak, hogy rosszul állítottam be az ébresztőt, és hajnal negyed ötkor úgy pattantam ki az ágyból, mint aki 5 órát aludt (az is kevés). Szóval, kb. 40 perc múlva esett le, hogy bizony nem 6 óra lesz nem sokára, hanem még csak öt. Jól van, gondoltam, akkor edzek egyet, ahogy szoktam hajnalonként.

Az utóbbi hetekben morzsolgatom magamban a vágyaimat, álmait. Valóban ezt szeretném csinálni? S ha igen, akkor tényleg alkalmas vagyok-e arra? Vajon mennyire találkozik a valóság és az álmaim?

Azon vagyok, hogy az összes akadályt, amit valaha építettem magamban, azt eltüntessem, és nyitott út legyen bármihez is, aminek megvalósítása mellett döntök. Egy a lényeg, úgy éljem az életemet, hogy annak értelme legyen.

A gyerek-“nevelés” olykor erőpróbáló. Az édes, cuki-pofa, okos és bölcs gyerek egy megátalkodott ördögfiókává válik, én pedig … Ja, valami hasonlóvá.

Nincs nyertes, csak vesztes.

Ezek a nehéz pontok.

Szerencsére a könnyebbekből van a több.