Olyan hétvége van mögöttem, amire mondhatom azt, hogy kerek volt.
Remélem, sikerült annyira kisimulnom, hogy a következő hasonló hétvégéig kitart, azaz négy hét múlva újra ugyan itt.

Rájöttem, hogy felesleges anyáznom egy-egy kiképzés jellegű edzésen. Lehet, hogy az edző koncepciójával sincs minden rendben, de a kondíciómra is ráfér némi javítás, ahogy ezt már egy-két poszttal lentebb említettem is. Szóval, nyafogás helyett fekvőtámaszokat és haspréseket nyomok.

Fejembe vettem pár hete, hogy nekem milyen hasznos a fejenállás, így kiegészítő ászanaként bevettem a napi nyújtó-ászana gyakorlataim közé. Jelenleg ott tartok, hogy másfél-két percig fejjel lefele vagyok. Remélem, hamarosan a hasznát is élvezni fogom.

Persze, öröm és boldogság egy-egy ilyen hétvége, csak arról feledkezem meg, hogy utána vissza kell jönni a hétköznapokba, ami olykor megzuhanással járhat.
But never mind! Ez is elmúlik.

Szóval, tegnap este azon élcelődtünk, milyen hatással lennénk, ha a hétvégi szülő-tanár farsangra kék halálként (én) és halál faszaként (ő) mennénk. Szeretem az ilyet, még gondolatban is. Csak egy dolog tart vissza, hogy legalább én a kék halálos jelmezzel bepróbálkozzam, hogy végre most egy itthon levős hétvégém lesz: nem kell sehova mennem. Még bálba sem.
De majd egyszer. A jelmez meg van, nem vész el, a kisebbik gyermekem is még négy osztályt fog járni az általánosban.
Erről jut eszembe: anyutól kapott a nagyobbik egy könyvet, ami tinézsereknek szól. Tegnap lelkendezve fogadott a gyermek, milyen klassz a könyv, milyen jó tanácsokat ír az író. Csekkolni fogom, mert a beszámoló alapján kész ´vonzás törvenye´ az írás. Ami persze jó. Hátha ragad valami bölcsesség a gyerekre.

A péntek estére tervezett sport elmaradt, de nem bántam. Valamikor pihenni is kell.

Szóval, az ilyen kinezes hosszú hétvégék tartogatnak ajándékokat nekem (még jó, hogy, pont erről szólnak), csak szívesen érdemes fogadnom őket (ha megadom magamat, kevésbé “fáj”). S még nagyon molyolnom sem kell utánna, hiszen ha az oldásban lerendezem magamban az adott témát, akkor az addig tartott.

Most az jutott az eszembe, hogy soha ne ítéljük el a másikat, mert kerülhetünk ugyanolyan helyzetbe… Vagy csak akkor tudjuk a másikat megérteni, ha mi magunk is keresztül mentünk azon, amit ő átél.
Válaszd az elfogadást és a megértést.

Este edzeni mentem. A kiírás szerint box aerobik lett volna. Helyette cross training volt. Atya-gatya! Csak lájtosan, gondoltam, holnap szükségem lesz a karjaimra: az izomteszteléshez így vagy úgy mindenképpen. Edzés közben kijött az erősségem. Meglátszott, hogy az elmúlt években a lábszáraimat mennyit edzettem. A karok, hát és has az, mikre jobban oda kell figyelnem, de ezt eddig is tudtam.
Na, holnap, ha bírom, capoiera aerobik (ha tényleg az lesz…).

Azt hiszem, az emberiségnek az a legnagyobb fájdalma, hogy nem emlékszik a Kezdetekre. Amikor még éppen ember lett belőle. Vagy egyáltalán hogyan is keletkezett maga az ember? (Most nem említem a megvilágosodottakat, akik – úgy tudom -, mindezen tudás birtokában vannak, de tudják, hogy az egyes embernek el kell jutnia a maga felismeréséhez, és ezt ők nem vehetik el tőlük. Vagy valami ilyesmi.)

Szóval, nem tudjuk. Csak a saját életünk emlékeivel dicsekedhetünk, meg azokkal a történelmi emlékekkel, melyek talán még objektívnak sem mondhatóak.

Mostanában egyébként is foglalkoztat (már amennyire van időm ezzel molyolni, de belém-belém nyilall) a múlandóság. Az, hogy ma (MOST) még vagyok, de még ki tudja meddig.
A múltam csak egy-egy belém égett pillanat és történés kép. A jövő pedig rejtély. Úgy, ahogy van.
Azt hiszem, tényleg csak a jelen számít, amibe mostanság néha oly erősen bele-belekapaszkodom. Máskor pedig elherdálom.

Na, elmúlt este sikerült elég hamar elaludnom. Kb. 30 perc elég volt hozzá, illetve a citromfű tea, a magnézium tabletta, és legutolsó segítségként a gyógynövényes nyugtató tabletta. Az álmok nem kerültek el. Egy űrlényeset is beszereztem hajnal tájt. Jöttek a pici szürke figurák az űrhakóikkal. Nem volt bennem félelem, legfeljebb kíváncsiság, illetve azon érzés, hogy na, már megint egy macera az életemben.

No comment, ahogy angolul mondják.

Szinte minden nap lelki ismeretfurdalással gondolok a blogra, hogy aznap sem kerül bele semmi. A múlt héten tanultam, illetve a nehezen való elalvással (múlt éjjel volt a csúcs) töltöttem az éjjeleimet.
A tanulás folytatódik más témában, de ugyanazon tanfolyam esetében, azonban remélem, az alvás ügyem rendeződik. Persze, messze a hétköznapi nyűgöktől, a hétvégén a szálláson pikk-pakk elaludtam, pedig nem voltam extrán fáradtabb. (Kérném az égieket, segítsenek a megoldáshoz, hogy újra jól tudjak aludni. Köszönöm!)

Végtörlesztettem. Így elsősorban a szüleimnek mondhatok köszönetet, hogy ajándékba adták az összeg háromnegyedét, a többit meg kamat mentesen visszafizetem nekik. Másodsorban a kormánynak, hogy a lehetőséget megadták a bankok megerőszakolásával. (Történelmi pillanat, hogy a fidesznek én valamit megköszönök…) Ja, és magamnak, hogy hittem abban, hogy pá-pát mondhatok majd a hitelemnek minél hamarabb.

Mivel egyéb teendőim lefoglalnak, még nem igazán tudatosult bennem, hogy már „hiteltelen” emberke vagyok, így ma is megnéztem az árfolyamot – rutinból.

Más egyéb örvendetes dolog: ha így folytatom tovább, egész jó aerobikedző leszek. Csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, …

Tökéletes ébresztőnek hatott egy akcióm tegnap reggel. Óracsörgés után a tök sötét szobában lehajolva összetalálkoztam a komóddal. Úgy orrtő tájékán. Először vinnyogva borultam be a pár centire levő ágyba, majd csekkoltam a fogaimat, hogy egyben vannak-e. Ezen megnyugodva átadtam magamat a könnyezésnek. A nap kezdés szokásos teendőit némi fájdalom kísérte, és inkább arra koncentráltam, mekkora mázlim volt, hogy a fogaim épek maradtak a nagy találkozás után.

Ami a tegnapi esetre emlékeztet, hogy az orrfújás kissé óvatosa n megy. Eleinte azt hittem, hogy a két első fogam tőből óhajt távozni egy-egy gyengébb fújáskor, most már csak szimplán macerás az orrom tisztítása. Na, de ez is elmúlik, és csak a tanulság marad a történtekből: félálomban ne hajolgassak semerre se, főleg feleslegesen ne, ahogy később ki is derült.

Hm, ami elmaradt a múlt év végéről, a “szokásos” évértékelés. Nos, tulajdonképpen elégedett lehetek a tavalyi évvel. Majd’ minden sikerült, amit elterveztem, beterveztem, legyen az tanfolyam vagy egyéb.

Viszont egy-két dolog vagy nehezedett vagy stagnált. Az előbbi a munkahely, az utóbbi az egészségem. Végülis egyikre se lehet panaszom, de mindkét helyen van bibi.

Szóval, mondhatom, hogy egyenesbe terelgetem az életemet és magamat.

– Micsoda ételszag van még mindig a lakásban! – jegyzem meg. Délután ugyanis mogyorós, zöldséges, csirkés tésztát főztem.

– En nem érzem – csodálkozik, majd nagyot szipog – igaz, mást sem.