– Ez meg minek a rövidítése? – kérdezem. Egy naptári bejegyzés betüit nézem a telóján, amit a kezembe adott, hogy állítsam be úgy, hogy láthassa a naptárba írtakat. – Ism.évf? Ismeretlen évfolyam?

Rám néz, hogy komolyan kérdezem-e, majd látva, hogy teljes tudatlanságban leledzek, felvilágosít:

– Ismerkedési évfordulónk.

Mostanában legszívesebben tökfőzeléket tökfőzelékkel ennék. Úgy, ahogy a párom csinálja, laktózmentes tejfölből. (Igaz, a készítésének alapjait én mondtam el neki. Ő csak ezzel-azzal felturbózza.)

Ma is az volt vacsorára. Hmmm.

Rég ettem tele magamat.

Gondoltam, viszek a szállásra főtt ételt vacsora gyanánt, de előtte elcsábultam egy meggyes és egy mákos rétes erejéig, így jöttek velem, hogy aztán egy adag bolognai (sajt nélkül) csatlakozzon hozzájuk.

Megágyaztam, megfürödtem, beültem az ágyba, és csak egy fél mákos rétes maradt.

Tele vagyok.

Holnap végre megint szabin leszek, de legszívesebben januárig otthon maradnék. Rám férne.

Gyorsan eltelt a hétvége. Persze tanulni kb. 1 vagy másfél órát sikerült. Tegnap délelőtt vásárolgattam ajándékokat, szinte délután volt, mire hazaértünk. Mai program: ebédnek való vásárlása, takarítás, méz felcipelés kérésre, ebéd, némi szundi, majd muffin- és linzergyártó akcióba kezdtem. Most egy félórája lettem kész. De sikerült 3-szor 12 db muffint és egy adag linzercsigát megsütni.

És nem hiszem, hogy fogok tanulni még ma. Pedig … kéne.

Azért az kedves az élettől, hogy míg az egyik kezével kapom a pofont, a másikkal meg nyújtja az ajándékot. Ilyenkor hiszem azt, hogy tényleg léteznek angyalok, és az ajándékkal szándékoznak bebizonyítani nekem, hogy érdemes hinnem bennük, illetve az élet szépségében.

Na, persze, magamnak köszönhetem, hogy rám járt a rúd. A stresszes hetek meghozták az eredményüket: hiba-halmozás. Én pedig a maximalizmusommal nehezebben veszem a völgymenetet.

Az angyalok pedig piciny kedvességekkel* csalják vissza és ki belőlem a hitet és mosolyt.

* tesómtól érkezett egy apró adventi naptár piciny csoki pirulákkal, nyertem egy nlcafés bögrét, a Greenpeace küldött nekem egy jövő évi fali naptárt, így már ezt sem kell beszereznem.

Atya-gatya! Ma reggel tudatosult, hogy bő két hét és itt a karácsony. Őőő… Annyira lefoglal az, hogy lépést tudjak tartani a feladataimmal (melyek között eddig utolsó sorban kullogott a karácsonyi készülődés), hogy bizony teljesen kikapcsolt az időérzékelésem e téren. Mivel azonban jövő szombatra némi anatómiai ismereteket kell – újra – a kobakomba gyömöszölni, és e mellett még a házi feladatra is koncentrálni (hogy a családot és a munkahelyet ne is említsem!), még továbbfolytatódik a sajátos időérzékelésem.

Vasárnap este fizikailag nagyon fáradtan ülve a vonaton azt éreztem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, azonban reggelre sokkal lelkesebb voltam, és ez még mindig tart. Már az megéri, hogy kitanulom ezt a szakmát, s még ha csinálni is fogom, az az i-n lesz a pont.

Majdnem visszafeküdtem azzal a gondolattal, hogy talán jobb lenne aludni még egy órát, de aztán még is összekapkodtam az ébredezős holmimat (otthon nyúzós meleg kardigán, kötött, mamusz zokni) az ágy mellől, és elkezdtem a reggeli rutint. Majd réka-torna. Istenem, hogy ez nekem mennyire hiányzott az elmúlt hetekben! Nem a mozgás, hiszen szinte minden nap mentem valamilyen aerobic jellegű órára, amelyek mind megmozgattak, de már nagyon ráálltam erre az erősítő tornára.
Most úgy érzem magamat, mintha tíz évet fiatalodtam volna. Na, jó. Huszat.

Ilyet és még jobbat szeretnék minden reggel és … egész nap.

Hétvégén az arcomba kaptam a megjegyzést, hogy én is jobban tenném, ha nyúzott napjaimon kennék magamra legalább szempillafestéket. Nőtől érkezett a kriltika, így nem vettem zokon. S továbbra is maradok így, ahogy vagyok. És igyekszem pihenni.
Aha….