Ma eddig kétszer gurult el a piros pöttyös. (Ugye így mondják?) Még egy harmadikat bevállalok mára a három igazság miatt, de aztán el lehet felejtkezni rólam. (Tudom, ez is csak rajtam múlik, de néha rákenhetem én is másra….)

Szóval, süt a nap, a madarak csiripelnek, én meg … hm, hm, hm… kicsit úgy éreztem, tele van a hócipőm: néhány dologban előre lépést továbbra sem észlelek, és ha nem tennék meg annyi mindent az eredményért, akkor mondhatnám magamnak, hogy kussoljak, meg vessek magamra, de így…, egyszerűen gőzöm sincs, mit tehetnék még.
De tudom, felállok, és megyek tovább és csinálom a dolgomat.

(De jó, hogy a bejegyzés vége lemaradt és a cím is a megszületésekor. Mobilon való blogolás már csak ilyen. De pótoltam.)

Onnan indultunk, hogy elmeséltem, a kidebbik gyermekem nem szereti a lyukas sajtot, és volt olyan eset, hogy nem kérte a lyukat belőle (konkrétan kivágatta velem).

A kolléga pedig azt mondta, hogy ő meg pont a lyukat szereti a sajtból. Így meg is egyeztünk: ha legközelebb a gyerek nem kéri a lyukat, elhozom neki.

Mindennek megvan az értelme. Már ha hagyjuk, hogy a maguk útján haladjanak a dolgok, illetve a megérzéseinket követjük.

Szóval, tegnap este, délután így történtek az események. Tuti biztos. Beutaztam a nagyvárosba a nyugdíjamat megtartani, és míg a táncra vártam, ami aztán számomra ott elmaradt, jégkorit vettem a Hervisben, az utolsó felelőhelyen. Már a feladás szélén voltam a tekintetben, hogy nekem még e szezonban lesz új korim a régi huszon-sok éves helyett, aztán a pislákoló remény újult erővel dobta be magát, mikor a polcon megláttam az egyetlen esélyest az inci-fincin kevés választék között. És méretemben is volt….

Aztán a sors csavart egyet az esti terveimen, majd újra a városomban találtam magamat, s ráadásul ott, ahol szerintem aznap este én valójában szerettem volna lenni, mert úgy repültem oda, mintha szárnyaim lettek volna. Táncoltam, mert azért mentem, és mosolyogtam, mert jól éreztem magamat.
Egyéb, számomra izgalmas és fontos pillanatok, fordulatok is történtek, de ez az, amiről úgy sem fogok írni. Lényeg az, hogy megint gyakoroltatva lett velem a ´ha elengeded, akkor megkapod´-törvény.

Nem akartam bent maradni lakásban, így kissé beöltöztem turistába, és elindultam világgá.

Na jó! Csak ide a környékre, sétálni. A város körül tettem egy negyed kört.

Beérve a kertes házak közé elvarázsolódtam. Már éreztem a tavasz illatát, élveztem a falusinak ható környezet hangulatát. Megint megállapítottam, hogy én ilyen környezetben szeretnék élni, mert imádom.

Elcsatangoltam arra, ahol gyerekkoromban minden hétvégém legalább egyik napját töltöttem. Caplattam a nedves, saras úton kerülgetve az elsüllyedés lehetőségét.

A ´hegytetőre´ érve lebámultam a völgyre. A folyót – aminek ott kellett lennie – ugyan nem láttam, de sok-sok tavat igen, ami egy éve még csak termőföld volt. A belvíz tavasz óta itt is tombol, és a télen csak gyarapodott.

De jó volt újra arra járni, ahol már öt-hat éve nem. S üdítő érzés volt a friss levegőn létezni.

“Élj úgy, hogy soha ne szégyelld, ha a világ megtudja, mit teszel, mit mondasz, még akkor is, ha nem igaz, amit a világ megtudott.”
(Richard Bach)

Éjjel ezt a mondatot elemeztük, értelmeztük. Hm. Ki mit ért bele, de egy biztos, ez a mondat úgy jó, ahogy van, és nincs elrontva.

S az is kiderült, az egyik megérzésem perfecto volt. Bárcsak a lottó ötöst is így tudnám telibe találni.

Továbbá fecsegtem a blogról (lásd első bekezdés!), persze nem elárulva a nevét, fellelhetőségi helyét. Viszont jeleztem, hogy aki ismer, nagy valószínűséggel ráakad. Most már csak az a kérdés, ki emlékszik még rá, hogy beszéltünk róla, és kit érdekel annyira, hogy neki is veselkedjen megkeresni. Az eredményt a korábbi tapasztalatok alapján nullára saccolnám. Bár vannak irtó kíváncsi emberek, akik a lakásomba belépve pillanatok alatt lecsekkoltak mindent. (na, ekkor már bántam, hogy az egérlyukban nem porszívóztam és törölgettem le, azt gondolva, hogy oda nem néz be senki.) Szóval, úgy éreztem magam, mint akit átvilágítanak. De jólesett. Mert számomra ez kíváncsiskodás arról szólt: ez az ember tényleg meg akar engem ismerni.
De azért legközelebb a legtitkosabb dolgaimat a szekrény mélyére rejtem, és nem engedem, hogy a közelébe menjen….

Úgy tűnik, meg kell várnom a javított kiadását ennek az appnak, mert eléggé nem működik. Egyébként praktikus lenne, egyszerű, jól kezelhető, a célnak megfelelő. Addig is, blogolok úgy, ahogy eddig.

Helyzetjelentés: jól vagyok. Most éppen azon vagyok, hogy a társasági életemen lendítsek. Azt hiszem, a remete korszakot egy időre megint felváltja a nyüzsgős, barátkozós. Nálam ez már csak így megy.

Az első olyan bejegyzés, ami wp-nokia alkalmazáson történik. Lehet próbának is tekinteni.
´hallo…hallo…1…2…3……10′

Ja, és egy fotó beillesztés is. (Remélem, a poén meglesz mindenkinek….)

Két barátnőm is babát vár. Hasonló idős kismamák.
Csak azt tudnám, miért érzek egy kis irigységet?

Vagy nem vagyok menő, vagy nem vagyok átlagos, de egy tuti biztos, miket nem csinálok:
– nem nézek népszerű amerikai (és nem amerikai) sorozatokat, így gőzöm sincs, mi pl. a Californication, vagy valami ilyesmi, meg a többi. Én leragadtam a Jóbarátoknál, a Dadusnál és a MacLeod lányainál, House-nál és a Mentalistánál.
– nem nézek valóvilágot és a gyerekeimnek sem engedem, hogy bámulják.
– nem csetelek (már elég régóta) agyba-főbe egyik közösségin és egyéb cset-programokon sem.
– nem az az első, hogy feltöltsek egy fb (régen iwiw) gyanús képet akármelyik közösségire.
– próbáltam a twittert is, de csak egy helyen tudom kiélni grafománságomat: itt a blogon.
– nem vagyok hanyatt esve Lady Gagától, sem Rihannától (nekem piranja jut eszembe), akkor inkább Madonna
– bár megtehetném, nem vágyom arra, hogy testhez álló, nőcis ruhákba járjak-keljek, feküdjek, aludjak. Hiába célozgatott a sógorom arra, hogy szerinte kissé “slamposan” öltözködöm, de csak neki van fura ízlése.
– nem akarok mindenáron pasit magamnak

S leginkább mit csinálok:
– esténként, hétvégenként olvasok
– hajnalban kelek (testedzés miatt) és korán fekszem, hogy kipihent legyek
– sok minden érdekel (még ciki dolgok is), de szeretem, ha a dolgok mögött minőség és szív van.
– talán pont ezért sincs még pasim, mert szeretném, ha ‘szív lenne és minőség’. No, meg kezdetnek az a bizonyos szikra.
– s tudom, hogy arcfesték, hajfestés és miniszoknya-tűsarkú kombó nélkül is tetszek a férfiak egy részének. Akinek meg nem, az nekem sem jön be.
– az a fixa ideám, hogy ez a világ lehet jobb, ha magunkat formáljuk
– és bár tudom, hogy az embereket nem tudom megmenteni saját maguktól, de néha nehéz ezt elfogadnom. És a megmentést legelőször is magammal kezdem…

És még sok minden van, ami nem, és ami igen, de ez a blog folyamatos követéséből kiderül annak, aki kíváncsi rá.