Gyerekként nehezen viseltem volna, ha a szüleim elválnak. Bár veszekedtek eleget, mégis azt éreztem, szeretik egymást.
Mára már ezt egyáltalán nem érzem. Olykor hol az egyik pasznaszkodik nekem, hol a másik, s tegnap pedig egy idő után menekültem a társaságukból.
Egyszerűen sajnálom, hogy így mérgezik egymást és a saját életüket. Gőzöm nincs, mi tartja össze őket, a szeretet biztosan nem, s pénz miatt sem kell aggódniuk.
Tudom, az ő dolguk, és már egy ideje beláttam, mindenki saját magának és saját felelősségére teremti meg a poklát vagy a paradicsomát az életében. Nekem csak az a dolgom, hogy a magaméval foglalkozzam, és az övéket pedig elfogadjam.

Van ez hagyomány vagy népi jóslási mód (most olvastam) arra vonatkozóan, hogy az eladó sorban levő lány, fiú hogyan jósolhatja meg, ki lesz a párja.

András napkor (holnap) vízbe kell tenni virágos bokrok ágait, felszalagozni, cetlizni pasik/csajok neveivel, és amelyik ág hamarabb kirügyezik, -virágzik, az ahhoz tartozó illető lesz a jövendőbeli.

Azon morfondíroztam, mi van akkor, ha csak egy válaszottja van az ember lányának, fiának. Majd kilyukadtam oda, hogy viszonyítási alapként egy kontroll ágat kell az egyetlen mellé állítani.

A nap egyik meglepetése, hogy kiderült, az elmúlt év(ek)ben nőttem magasságilag.

Pedig egy hete még azt kaptam az egyik ebédelős társnőtől, aki 18 éves korom óta ismer, hogy kisebb lettem. Most meg tudom cáfolni, hogy ugyan nagyobb darab voltam, és meglehet, hogy a hajam is hosszabb volt, de a magasságom most érte el – vélhetően – a csúcsát. És ezt a jógaászanáknak tulajdonítom.

S ahogy a saját példám is bizonyítja – ugorva egy elég nagyot a logikai menetben -, elég sok minden múlik azon, hogy egy ember mennyire érzi magát önbizalommal telinek, mennyire van egyben. Már egy másfél centit kaphat pluszba a természettől csak azért, mert a gerince kinyúlik nem csak az ászanák hatására.

Tegnap az jutott eszembe, apám mérgelődését hallgatva, hogy mit nem adnék, ha egy jót veszekedhetnék.
Tudom, hülye perverzió….

Ma pedig az, hogyan lehet úgy nap mint nap együttélni valakivel, akihez a múlton kívül csak az köt, hogy naponta összevesznek, és kb. nulla szeretet érződik közöttük és egymás felé.

Sokáig azért nyüszögtem magamban, hogy bezzeg, engem olvas egy-két ismerős, de én miért nem olvashatom egy olyan emberke blogját, akit személyesen is ismerek.
Aztán megadatott ez is. Igaz, a srác szüleivel voltam barátságban, de végül is elmondhatom, tudom, ki fia-borja.
Hm. Örülök, hogy a blogján keresztül megtudhatom, milyen ember is ő. És le a kalappal előtte. Engem megnyert azzal, amilyen az életfelfogása, amilyennek tűnik az írásai (melyek lényegében beszámolók a mindennapjairól) alapján. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ő ilyen.

És akkor belegondolok, a blogom alapján milyen személyt ismerhet meg az, aki csak a hétköznapjaimat látja.

Utána meg kilyukadok ott, hogy nincs olyan ember az életemben, aki ismer önön valómban. S nem is tudom, volt-e olyan valaha is. Talán két-három jóbarát a múltban.

Hm. Egyáltalán meg lehet-e ismerni valakit úgy igazán? Azt hiszem, csak akkor, ha teljes elfogadással fordulunk felé, nulla elvárással, nulla ítélkezéssel. Mikor hagyjuk, hogy a mi lényünk átitatódjon a másik lényével minden gondolat nélkül. Ekkor mondhatjuk el, hogy hagyjuk olyannak lenni a másikat, amilyen. Ha már jelzők és határozók merülnek fel bennünk vele kapcsolatosan, akkor már a skatulyázás lép színre. Már nem őt látjuk, hanem egy képet, melyet magunkban megalkottunk róla a saját ízlésünk szerint.

Így már mindjárt más. Eddig sikeres a napom. Szobámban újra fenn van a falvédőm és felette a festmény*. Egészen más hangulata lett a kis zugomnak.
Aztán a kisebbik is megkapta a polcszekrényét, ahova könyveit és egyéb holmijait teheti. A polcot pity-puty összeraktam, bár olykor egy súlyosabb egyéniségre lett volna szükségem. Szóval, lassan a fél still-to-do listát kipipálhatom.

Megoldást találtam egy másik problémára is.
Bárcsak az összesre is ilyen könnyedén menne.

* három festményem van – nők keze munkája. Plusz a saját rajzom.

Összefutottam tegnap az egyik sráccal, aki még arról tudott, hogy rendszeresen futok. Rá is kérdezett, nyomom-e még a köröket.
A válaszom nemleges volt, majd kiegészítettem azzal, hogy más jellegű sportra váltottam. Elsőnek a jógát említettem meg.
Csodálkozva rám nézett, aztán így szólt:
– De hát az nem is mozgás!
Gondolom, arra célzott, hogy a futás után az ászanák nudlinak számítanak.
Pislogtam rá szóhoz sem jutva, s nem kezdtem el bizonygatni, hogy már pedig igen is mozgás, amit csinálok.

Visszaemlékezve a több mint egy évvel ezelőttre, mikor a heti 4-5 alkalmas kb egy órás futás mellett mennyire voltam pl. hajlékony és erős, milyen egyensúlyérzékkel rendelkeztem, stb. Seholsem voltam a mához képest. Nem tudom, mennyit tudnék most futni egyszerre, talán messze nem annyit, mint egy éve, de az ászanák nyújtotta rugalmasságot, hajlékonyságot nem adnám semmiért.
Ha meg annyira ragaszkodnék a futáshoz, azt jóga mellett simán be lehet vállalni.

Ha így megy tovább, a kisebbik gyermekemnek a legolcsóbb holmikat fogom megvenni. Az őszön eddig kb tizenhat-tizenhétezer értékben hagyott el ruhaneműt és egyebet. Tegnap a vadiúj dzsekije tűnt el, mert az udvaron hagyta. Amit Orbán a zsebemben felejt, attól a gyermekem szabadít meg valamilyen módon?