Ülök a buszon, hallgatom a zenét és bámulok kifelé az ablakon. Odakinn már alkonyodik. Felrémlik egy délelőtti párbeszéd, majd nagyot mosolygok rajta. Egész vidám leszek, legszívesebben felnevetnék.

“Barátnőm érdeklődik:

– Na, mi újság? Van valami fejlemény?

– Nem, semmi.

– Nálam sem – jön a vonal túlsó feléről a válasz, nevetve hozzáteszi – Hm, sebaj! De legalább nagyon bölcsek leszünk!”

Tegnap se cipőt, se bútort nem vettem. Viszont egyéb apróságot, ige. Például a kedvenc teámat, két gyertya alátétet, zoknit az egyik gyereknek és kaját.

Egyébként meg szinte egész nap olvastam. Még Pesten vettem meg egy francia írónő egyik regényét. Sajátos maga a francia világ, látásmód, de egyre jobban tetszik maga a történet, a megformált szereplők.
Ha nem kellene már tanulnom, akkor napokon belül a végére érnék, de most első a tanulás. (Tudom, kicsit mazochista vagyok.)

Vannak terveim erre a napra. Például polcot venni a gyerekek szobájába, meg nézek magamnak télre bakancsot (s milyen tetszett meg? Sportos, laza stílus. A nőcissel, magassarkússal ki lehetne üldözni a világból.).

Persze, valami ebédet is illene a gyerekek elé tennem, de ez még a jövő zenéje. Odáig nem terjedt ki a tervem pontossá tétele.

Zavaros éjszakám volt. Többször felébredtem, többször álmodtam.

Az álmaim megváltoztak egy ideje. Tiszták, körülhatárolhatóak, földön járósak. Nem emlékszem mindegyikre, de ezt az érzetet hagyják. Olyan, mintha éjjelente átkerülnék egy párhuzamos világba és ott is éldegélnék egy kicsit.

Erről jut eszembe, hogy remek blog monológot indítottam magamban elalváskor. Ugye van ez a mondás:

“A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz, mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik, igazán hálás legyél érte…”

Ez tökéletesen igaz. Mostanában molyoltam azon, melyik pasimnak mit köszönhetek. Éppen ezért jó, hogy ők akkor és ott voltak az életembe, mert általuk olyan élethelyzetekbe kerültem, ami felismerésekre kényszerítettek vagy így vagy úgy. A fejlődésem egy-egy lépcsőfokait adták nekem. És mostanában kerülök olyan szintre, amikor már képes leszek arra, hogy valódi társ legyek. Még van, mit tisztázzak magamban. Például azt, hogy amíg az életmódom mást nem tesz lehetővé, én csak mingliként tudok egy pasi mellett lenni.
Annyi megvalósuló tervem és elképzelésem van, és olyan az életvitelem (korán kelés és fekvés, gyerekek, sportolás, munka, tánc), amibe csak különélés esetén férhet bele egy férfi. Vagy nagyon elfogadónak kell lennie: nem egy házi tündérkével él együtt, aki csak a családért él.
Ha egy picit is feladnék a vágyaimból, az életmódomból, akkor önmagamat adnám fel. Erre most nem vagyok képes. 30 valahány évet éltem le alkalmazkodva másokhoz, önmagamat háttérbe nyomva. Kemény volt a felébredés, és most találok önmagamra, ergo balgaság lenne igába hajtanom újra a fejemet. Majd, ha biztos alapokkal rendelkezem, ami az öntudatot és önismeretet illeti, akkor még talán … férjhez is megyek újra. Kac-kac!

Még engem is meg lehet lepni. Kb. 15 perce csengetett az alattunk lakó idős nő lánya (szintén idős), és reklamált, milyen hangosak a gyerekek.

Basszus! Gyerek-zsúr van! És fiúk!

Pillanatok alatt kiváltotta belőlem az ellenállást, s persze a pimasz, szemtelen – szerinte nagyképű – embert. Azt hiszem, egyszer vagy kétszer egy évben kibírják, hogy dübögnek, zajolnak a fejük felett.

Nem értem ezt az idősebb nőt. Egész nap csendben üldögélhet itthon. És esténként is csak néha hangosak a gyerekek, ennek ellenére azt rótta fel már nem egyszer nekem (Anyunak reklamált), hogy esténként zajonganak a kölykök. Ezt még furcsábbnak tartom, mert szinte meg sem mozdulnak a székükben (éppen ez a bajom). Fél kilenckor pedig takarodó van.

Ja, és én miért nem fegyelmezem őket?! Megkérdeztem a nőt az ajtóban, hogy azt nem szokta hallani az anyukája, mikor éppen ezt teszem. Csendben lesett rám, amiből számomra az jött le, nem eléggé hangosan fegyelmezek….

Azt hiszem, hiányzik belőlem a megértés az alsó szomszédot illetően.

Tortakészítés viszontagságai: le akart köpni a forralt tej, de kudarcot vallott.

Úgy tűnik, így 5 óra elteltével, remek gesztenyés tortát készítettem – sütés nélkül. (Igen, még mindig nem működik a gázsütőm.) Kb. húsz perc múlva kiderül, tényleg finom vagy épphogy ehető.

Az első fordulót megejtettem. Írtam, írtam és írtam. Kb. egy óra alatt végeztem, bár voltak, akik hamarabb kimentek a teremből. A kezeim úgy elfáradtak (bár csak a jobb-bal írtam), mintha egy súlyzós edzést nyomtam volna le. Gondolom, a stressz és az, hogy el vagyok szokva a kézzel írástól.
Úgy érzem, sikerült. Bár akkor szoktam megnyugodni, mikor tudom az eredményt. Az pedig csak a következő fordulón lesz. Egy hónap múlva.

Ja, megnézhetném a tananyagot, de a saját lelki békém miatt nem szoktam utólagosan a jegyzeteket böngészni. Most mi a túrónak idegesítsem magamat?! Ha meg jól írtam, akkor meg nem mindegy?

Mostanában sok minden kavarog a fejemben. Válaszokat keresek, melyek talán ott is vannak a kérdésben. Néha (meglehet, talán túl gyakran) biztatást kérek fentről, pedig tudom, hogy csak csendben kell lennem és befele figyelnem és akkor érezni fogom, minden rendben van.

Múltkoriban beszélgettük a barátnőmmel, lehet, hogy egyszerűbb (nem nyugodtabb, nem szenvedés nélküli) lehetne az életünk, ha nem tudatosan élnénk és fejlesztenénk magunkat. De valamikor “megmágneseződtünk”, és onnan már nincs visszaút. (Lehetne.)
Szóval, bár olykor rögös az út és mégis vállaljuk, mert erre visz a szívünk. És ez az ÉLET értelme. Már csak így tudom elképzelni.

Más:
Ma, ahogy Budapesten jöttem-mentem (az üzleteket kb. félóra alatt meguntam), éreztem, hogy ott, bennem, mélyen fáj. Egy kicsi pontba szorítva nyomja a mellkasomat.
Tudom, miért. Néha tiltakozom az ok ellen, máskor pedig úgy teszek, mintha elfogadnám.
S ilyenkor eszembe jut a múlt vasárnap nézett film egyik részlete, Keanu Reeves szavai:
‘Amíg tartott, valósabb volt nekem, mint bármilyen kapcsolat. Kate valósabb volt nekem, mint bármi az életemben. Láttam őt, csókoltam, … szeretem, … és most nincs…. eltűnt.’

Hát, így.

De jobb így, mint sehogy.

Most 75 százalékban a meridiánok, csí, jóga ászanák, thai chi, izomtónus, ízületek, keringés, masszázs, meg ilyenek töltik ki az ébrenléti időmet.

És még nyugodt vagyok…

Hozzánk is betört a peonza őrület.

Azt nem ígérem, hogy nem fogom kipróbálni. De majd csak november 18. után.