Régi iskolatárs az egyik közösségi oldalon.
Nézem az elérhető fotókat: a gyönyörű gyerekeket, az annak idején átlagosnak mondható, ma már jóképű osztálytársat és a veszett jó nő feleségét. Hát, ha nem is teszi, de dicsekedhet nyugodtan a bombázó nejével.
Most egy kicsit sajnáltam, hogy rám max. a gyerekeim tudnának büszkék lenni… Meg én saját magamra…
Na, de ennek mennyire fogok máskor örülni!!!
Ma reggel bementem a gyerekek szobájába, ahogyan hétköznap szoktam, majd a már ébren levő kisebbiktől megkérdeztem:
– Mi újság?
– Semmi, csak ma van a szülinapom – jelentette ki válaszként.
Tegnap néhány mondattal elintéztem a filmet, pedig valóban megérintett. Annyira, hogy képes lennék újra és újra megnézni, ami nálam nagy szó, mivel önként nem igen vállalkozok ilyesmire, bármennyire is jónak tartsak egy filmet.
Egy játék jut az eszembe, ami a gyerekkoromban még kapható volt és tán népszerű is. Egy kerek, átlátszó kis dobozban két pici fémgolyót kellett kézjátékkal két piciny mélyedésbe eljuttatni lehetőleg egyszerre. (És ezen van a hangsúly: egyszerre.) Az volt a helyük, otthonuk. A helyükre kerültek.
Ismered ezt az érzést? Mikor a helyedre kerülsz, mikor minden ki- és elsimul benned?
Otthon vagy.
A film erről is mesél.
Nagyszülőknél előkerült a szobamérleg. A gyerekek méretkeztek. Kisebbik:
– Negyvenhárom…, de behúzott hassal csak negyvenkettő! – teszi hozzá védekezően.
Sajnálom, mikor fákat vágnak ki, csak mert az ember a saját kényemét akarja kiszolgálni. Leszarom a bicikliutat vagy az új sétálóutat, ha miattuk élő fákat pusztítanak el.
S mi lennénk a gondolkodó ember, aki a piramis csúcsán vagyunk?!
Aztán meg csodálkozunk, ha a művünk visszakézből pofán csap bennünket, vagy a természet figyelmeztet, hol is igazából a helyünk. Ilyenkor nagyon-nagyon tudunk szenvedni és sajnálni magunkat.
Néha úgy írnék sztoris bejegyzéseket, mint amilyeneket egyes blogokban olvasok, amelyeken én olyan jól szórakozom. Valamiért nem megy. Talán azért, mert semmi izgalmas, vicces nem történik velem. Vagy mert ezeket az élményeket megélem a pillanatban, és továbblépek. Vagy mert úgy gondolom, hogy nem akarom annyira kiadni magamat. Mondjuk, ez elég érdekes elképzelés részemről, hiszen többnyire olyan gondolataimról írok, melyeket csak itt osztok meg. S talán egy-két arra érdemessel (néha napján).
Nem is tudom, ki ismer úgy igazából engem. Azt hiszem, senki.
Olykor vannak hozzám nagyon közelállók (per pillanat senki), de közülük sem mindenki tud az itteni életemről.
Kettős élet, rulez.
Most néztem meg először. Nagyon tetszik. S miről is szólhatna?!
Mint a várakozásról…
Gőzöm nincs, miért pont ezt a dalt tettem ki, pedig pont … nem erről szól a sztori. De annyira illik a hangulatomhoz a zene és a pasi hangja… (És nem veszek tudomást a szövegről.)
S most esett le, miért is tartom annyira jóképűnek Keanu Reeves-t. (vagy már hamarabb is megvolt a megfejtés, csak ugye valamit nem könnyű bevallani.)
Egész jól megy ez az elengedősdi, állapítottam meg.
Csak nem tudom, miért fáj, ha arra gondolok, most éppen esetleg másnak udvarol.
Ma már olyan gondolatok pörögtek – takarítás közben – az agyacskámban, mint:
– oké, hogy vágyok valamire, de a vágyak teljesülésének is meg van a titka, módszere. Egy vágy beteljesülésének akkor tud mindenki igazán örülni, ha pont jókor, időben jön létre. Ha előbb történik, amikor még egyik szereplő sem vagy csak egyikük érett rá, akkor csak átok lesz.
Odafönn jól tudják, nekem mire van szükségem, de ez a tudás csak akkor fejti ki hatását, ha én engedem. Együtt lebegek az árral – vidáman, táncolva -, s ha van felismernivalóm, akkor megteszem.
Ha a pókháló fonalai találkoznak valamikor, annak örülök majd, ha nem, akkor táncolok vidáman tovább.
– az álmok azért vannak – trallala! –, hogy teljesüljenek. És ahogy haladnak a dolgok, így lesz. Trallala! És ebből is látszik, hogy a fenti gondolatsor mennyire igaz. Trallala!
Közeledik az érettségi találkozónk. Sok-sok éve nem láttuk egymást. Szervezés alatt már kapunk hírt erről is, arról is: kinek merre vezetett az útja ennyi év alatt.
Egy-két emberről olyan hírek érkeznek, hogy – uhh! -…, szóval, elgondolkodtat, hogyan válhatott a nagyreményű ifjúból nagystílű csaló.
Vajon kiből mi lett? Hányan mondják azt szívből, hogy sikeres az életük, olyan lett, amilyet szeretettek volna?
Én jó helyen vagyok, tudom. És jó úton haladok. Nekem ez elég.
Már lassan egy féléve reggelenként tornázom: egyik nap jóga, másik nap rubint réka. Hogy ne legyen unalmas az utóbbi, a meglevő két edzésprogram mellé beszereztem még párat Rékától. (Mellette teszem le a voksom, mert szinte minden torna után azt érzem, hogy keményen meghajtottam magamat, de még többet lehetne kihozni a program alapján.)
Van egy félórás karedzése. Há-há! Jelzem, még egyszer nem bírtam végigcsinálni…(“Hogyan lehet súlyzó nélkül ‘meghalni’?!” a kedvenc kérdésem Rékától véve, de azért a súlyzós részt is nyomatom.) Szóval, úgy gondoltam, ha hetente legalább egyszer bele-belekóstolok 10-20 perc erejéig, akkor edzettebb lesz a karom (pápá, integető izom!), illetve eljutok valamikor oda is, hogy a 30 percet játszva lenyomom.
Tegnap volt soron a karedzés. Kb. 20 percre volt erőm. És gondoltam, mára elég is volt, pihenhet a karom. Ha-ha! Meg ahogyan azt én gondoltam! Délelőtt befutott egy masszázst kérő hívása, így este megejtettem egy thai masszázst. Szupi volt meg minden. A srácnak nagyon tetszett, és szinte támolyogva távozott, úgy szétmasszíroztam a feszült izmait. Csak hazaérve éreztem meg, hogy a karjaimmal is dolgoztam (bár elvileg csak a saját testsúlyát használja egy thai-masszőr, én olykor elfelejtkeztem erről.)
Kora reggel pedig arra ébredtem, hogy égnek az izmaim. Na, ilyenkor hasznos a richtofit sportkrém. Meg a pihentetés. Úgyhogy ma egy szalmaszálat sem emelek meg. (Kivéve saját magamat, mivel a reggeli ászanák között volt egy olyan, amikor a karjaimmal kiemelem a testemet.)