Kettősség jellemez a családi kötődés terén is. Ez nem újdonság nekem, de ma hajnalban döbbentem rá, miután olvastam a tesóm levelét, amit a múlt este írt nekem.
Rettenetesen fontos nekem a család, amit kb. az első vérvonalig értelmezek: nagybácsik, -nénik, unokatesók, nagymama. Mivel nem vagyok haragtartó, számomra elképzelhetetlen, hogy – anyámon kívül – bármelyik rokonommal évekig egymásra se tudjunk nézni. Emiatt. Egyébként meg igen.
Itt van példának a tesóm. Távol él a családjával, és olykor nagyon jó lenne, ha többet tudnék velük találkozni, de van úgy, hogy hetekig eszembe sem jut, hogy nekem lenne testvérem. Talán azért, mert már megszoktam, hogy messze van, talán azért, mert jobban szeretem a lazább kötelékeket.
Elvagyok saját kis világomban, és amikor egyedül vagyok hosszabb távon, eltelik több nap is, hogy rácsörögnék bármelyik rokonomra, legyenek azok a gyerekeim vagy a szüleim. De ilyen család vagyunk. Mi távolról szeretjük egymást.
Mindezt azzal magyarázom, hogy a szüleim, a gyerekeim és én is levegős jegyűek vagyunk, akiknek kell a tér, a levegő. S közben tudjuk, hogy számíthatunk egymásra bármikor.

A múltkoriban a barátnőm rá akart beszélni, hogy íratkozzam fel valamelyik társkereső oldalra. Hogy majd ott én ismerkedem és talán valami komoly kapcsolat is összejön.

Azt nem állítom, hogy így nem lehet sikeresen ismerkedni, mert legalább három-négy közeli ismerős, rokon is hasonló módon találkozott a párjával. Viszont egyszerűen nem hiszek benne a magam esetében. A természetes találkozásban hiszek. Abban, amit már korábban is írtam: aki az életembe kell, hogy kerüljön, az oda fog. Ennyi.
Megyek, haladok az utamon, csatlakoznak mellém emberek, akik hosszabb-rövidebb ideig kísérnek, akikkel együtt teszek meg szakaszokat az útból. Mert ők így szeretnék, mert én így szeretném. Aztán ki-ki megy tovább a saját vonalán.

Egyszer csatlakozik hozzám valaki, akivel akár az életem, élete végéig együtt teszük meg a hátralévő utat.
Ha meg nem, akkor nem.

Álmos vagyok. Az elmúlt éjszakák rövidek voltak. Aludhattam volna, de keltem, mikor a nap és a madarak ébresztettek.

Ma már tudatosabban létezem, mint akár két-három éve. Látva egy-egy botlásomat, kívánom, bárcsak csettintve tudnám a helyes reakciót egy-egy történésre. Mert hát ezen a napon is felhúzott orral válaszoltam ahelyett, hogy hűvös nyugodtsággal és bölcsen kezeltem volna le egy helyzetet. Ez van! Még alakulok.

Aztán bele-belegondolok, vajon anno a másik fél hogyan és miként élte meg azt a szituációt, amiben most én vagyok. Vagy hasonlítom a régi cipőmet a harmadikéhoz, és ezt tekintve igyekszem rendezni a gondolataimat.

Egy biztos. Sérthetetlen vagyok a külvilág felől. Csak is én bánthatom magamat: félelmekkel, korlátokkal, előítéletekkel, fájdalmakkal. És én becsülhetem meg magamat érdemlegesen: elfogadással, figyelemmel, bizalommal, kényeztetéssel, örömökkel.

Rég statisztikáztam.

Szűk két hónap múlva hat éves lesz a blog, ami arról tanúskodik, hogy bizonyos dolgokhoz tudok hűséges is lenni, illetve kitartó.
Bár a számok nem fedik le teljesen a ténylegesen megszületett blog bejegyzések mennyiségét és a grafománságomról, extrovertáltságomról sem ad hű képet. Csak adatok, melyek max. nekem jelenthetnek valamit, ha egyáltalán teszik.

Összesen 4018 bejegyzést regisztrál a wp. Ebből 3928 az, ami érdekes, hiszen publikálva lettek. 73 posztot magamnak tartottam meg, tehát ezek a legérdekesebbek. 19 pedig vázlatként dekkol a rendszerben, persze valószínűleg kidobható mind.

Olykor szeretek beleolvasni a régi irományokba, hátha olyat olvasok, melyet már elfeledtem vagy kellemes emlékezni rá. Vagy éppen szembesítenek az akkori érzéseimmel, gondolataimmal, vagy előfordul, hogy a maiakkal.

S pont egy félórája magyarázta el egy vázlatban elmentett idézet, hogy csak a jelen létezik, mert a múlt már nincs, a jövő pedig még meg sem történt.

Strand. Már három órája ülök a gyékényen, a gyermekeim pedig a vízben áznak, illetve csúzdáznak kitartóan. Az én kitartásom már kezd mehetnékbe konvertálódni.

Nemsokára megyünk haza. Tudom.

A kollégám feltett nekem egy találóskérdést, mielőtt egy képsorozatot mutatott volna: mi a világ legnagyobb medencéje.
Nagy bölcsen rávágtam, hogy az óceán.
No, persze kiderült, hogy az egyik chilei üdülőhelyen található az épített, hatalmas medence.

Megjegyzés: az ebédelős barátnők egyike is lazán az óceánra tippelt, mikor teszteltem rajta a kérdést. Tanulság?!

Reggel hatkor elindultam sétálni, azaz kerülő úton mentem munkába.

Gyalogoltam, gondolkoztam. Megállapítottam, hogy nagyon szerencsés vagyok, ami az életemet illeti, csak ennek folyamatosan tudatában kellene lennem. Ami ugye nem mindig megy.

Azt is tudom, hogy olykor túl szigorú vagyok magammal szemben, és bizonyos alkalmakkor meg túl engedékeny.
Túlanalizálok dolgokat, de van, hogy meggondolatlan vagyok.
Hogy a többit ne is említsem!

Azt hiszem, a kettősségemet max. én tudom követni. Mindenesetre egyáltalán nem unatkozom.

Arra is emlékeztettem magamat, hogy a völgymenetek azért vannak, hogy értékeljem a hegymenetet, illetve fejlődjek, felismeréseket tegyek. Úgyhogy inkább örüljek a nyafogás helyett, meg hát hamarabb is szabadulok. Hm, ezt egész könnyű volt leírni…, a megtétel idomulhatna ehhez.

A világ gyönyörű annak minden nyűgjével és pofonjával egyetemben. Csak rajtam múlik, hogy az eget kéknek vagy narancssárgának látom.

Pár napja elbeszélgetett velem a főnököm, és tájékozódás képpen megkérdezte, az hogyan lehet, hogy körülöttem mindig forr a levegő. (Speciel a mindig szót megvétóznám.)
Tegnap pedig a társnőm fejezte ki azonbeli örömét, hogy ott vagyok, mert megnyugtató a jelenlétem.

Ezeken a megnyilatkozásokon ugyan nem igazodom el, lényeg, hogy hatással vagyok a környezetemre (egyébként mindenki).

A gyümölcsre sóvárgó virága észrevétlen. (Tagore)

Változom. Két éve még el sem tudtam képzelni, hogy masszírozzak számomra idegen embert. Aztán jött a felismerés, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, de csak is ruhás masszázzsal.
Mára eljutottam oda, hogy olajos hátgyúrást is csinálok, és az egyik távolabbi tervem a mauri masszázs elsajátítása, ami ugye egy eléggé bensőséges test-lélek kényeztető.

És egyéb mást sem tudtam elképzelni, és az is megvalósult. Ha jókislány leszek, kérhetek még ilyet?