A költözés döbbentett rá, hogy mennyi holmim van, azaz mi mindent halmoztam fel az évek során. Legalább az elmúlt 15 évben, amíg a két szobás lakásomban laktam. Ugyan csináltam olykor nagyobb szelektálást, elsősorban a ruháim között, illetve a régi számlákat, feleslegesnek ítélt papírokat ki-kidobáltam, de végülis gyűltek a dolgok. És mindig találtam nekik ott helyet.

Most, hogy ezeket, a mindenféle holmit el kellene helyezni, talán nincs is már rájuk szükségem, mert a régi helyük már nincs meg, és újat nem találok. Nem mindegyikre tudom azt mondani: már nem kellesz.

Ennek nyomán eszembe jutott az, hogy ilyen szelekciót kellene – és érdemes is! – végrehajtani az érzelmek között, amit évek óta hurcolászok magamban. És itt negatív érzelmekről van szó.

Szükséges az ilyen újrarendezés. Ha sikerül kipakolni egy-egy sérelmet, félelmet, fájdalmat, rossz berögzültséget, hiedelmet, akkor felfrissül, megkönnyebbül a lelkem.

Megtanultam, hogy emberekhez se ragaszkodjak mindenáron. No, nem könnyű mindenkit elengedni. És egy-egy tudatos elengedésemben az is benne van, hogy úgy gondolom, a másiknak úgy sem vagyok fontos, azaz előlép ebben a döntésemben a kisebbrendűség érzése, az önbizalom hiánya.

Elengedés az is, hogy elfogadom a másik ember döntését arról, hogy szeretne-e velem kapcsolatot tartani vagy sem. Számomra ez elsősorban lelki elengedés. Úszok az árral, vagy valami ilyesmi.

Elérkezett az a pillanat, amikor megálljt parancsolok magamnak.

Több hete úgy telnek a napjaim, hogy az éppen aktuális listámról pipálom ki a magamnak szabta feladatokat a lakással kapcsolatosan. Az elmúlt másfél-két hónapban csak 3 nap pihenőt engedélyeztem magamnak, és ebben benne volt a karácsonyi családlátogatás a szüleimnél, ahol esélyem sem volt a lakással kapcsolatos teendők intézésével.

Muszáj egy hosszabb pihenőt tartanom, mert már csak a hülyeségeket csinálom.

De legalább pozitív dolog is történt pénteken: sikerült a két falilámpát visszavinnem az obiba. Az eredeti boltba, ahol vettem. Mondták, hogy valóban nem kaptam blokkot, de anélkül csak abban a boltjukban lehet visszavételeztetni bármilyen árut, ahol vásároltuk.

Ennek örömére sikerült egy ruhafogast is vennem ott, amit fel is szereltem a fürdőszobaajtóra, hogy oda akasszuk a törölközőinket.

Szóval, pihenőt tartok. Jövő hétvégéig mindenképpen.

Addig lesz időm a lakásomat otthonnak érezni, nem egy olyan helynek, amiben még vannak tennivalóim. Mert jelenleg főleg ezt látom. De az már jó jel, hogy rajtakapom magamat azon, hogy szívesen vagyok a szobámban, és vágyok is oda. Szóval, alakul az “otthon-érzés”.

A környéket meg leginkább a futásaim alkalmával fogom megismerni, úgy sejtem. De annyi baj legyen! Egyelőre jó ez így.

A kisebbik gyerekem összeszedett valami vírust. Volt már láza, hőemelkedése, és mély zengőn köhög olykor.

Tegnap este azt mondta nekem, hogy mintha már javulna.

Erre ma hajnalt, negyed háromkor, arra riadtam a legmélyebb alvásomból, hogy ott áll felettem, egyik orrlyuka eltömítve hosszan kilógó papírzsebkendővel, és előadja, hogy egyszer csak a két keze elkezdett bizseregni, fájni (a fene se emlékszik pontosan, mit hallottam félálomban), és aztán meg az orra kezdett el vérezni. Mivel nem vagyok orvos, sem diagnoszta, egyetlen ötletem volt erre, biztos magas a vérnyomása.

Félkómásan előkotortam az egyik fiók mélyéről a vérnyomásmérőt, majd vele megállapítottuk, hogy teljesen normális a nyomás uralkodik a vénáiban. Többet akkor nem tudtam tenni, így mondtam a gyermekemnek, hogy én megyek vissza aludni, de ha rosszabbodna az állapota (valami furcsábbat észlelne), szóljon.

Eddig nem szólt.

Ugyan volt némi kétség bennem, hogy tudok az ébresztőig (4 óra) aludni, aztán mégis. Mert álmodtam. Csak a végére emlékszem. Valahova el akartam jutni a kék metróval, és találtam egy lépcsősoros lejárót (elméletileg ez is egy metróállomáshoz vezetett), ami eleinte üres volt, és persze, mikor nagy nehezen lejutottam a lépcsősorig, hirtelen egy rakat ember jelent meg, és mind a lépcsőn ment lefele. Én pedig próbáltam a sorba bekéredzkedni.

Aztán felébresztett a mobilom.

Ma futás volt az edzésem.

Már úgy kezdek bele bármilyen feladat megoldásába, hogy számítok arra, lesz benne egy kanyar. Ha valami túl egyszerűen oldódik meg, az azért lesz gyanús.

Itt van példának az obiban vásárolt – rendelt – két fali lámpám ügye. November végén nagy lendülettel kinéztem a neten, boltban megrendeltem december elején, mert nem volt készleten nekik, majd egy hét múlva el is hoztam. Közben, még a megrendelés napján, kiderült, nincs is szükségem rájuk.

Amikor vettem át őket, megemlítettem a raktárosnak, hogy egyébként szeretném őket majd visszahozni, mert nem kellenek. Akkor az ürge felajánlotta, hogy meg is csinálhatjuk a visszavételezést, de mivel én rohantam haza, hogy fogadjam a korábban érkezett mosógép-szerelőket, lemondtam erről a lehetőségről. Sajnos.

Múlt pénteken ugyanis felcsapódtam a képzeletbeli ajtóra a Kökinél levő obiban. Én, naiv, azt hittem, elegendő a megrendelés, az előleg számla és a végleges számla a visszavételezéshez, de amint a vevőszolgálatos nőtől megtudtam, szükség lenne a blokkra is. Nem vagyok egy blokk kihajigálós ember, különösen ilyen vásárlások esetében, de most nem találom sehol ezt a bizonylatot, bárhogy is túrom fel az összes, esetleges fellelhető helyet. Őszintén szólva már azt is kétlem, hogy kaptam olyat. Ugyanis a kártyás fizetésről szóló, tranzakciós papír oda van tűzve a három dokumentumhoz, de más nincs. Ha lett volna blokk, gondolom, az is ott lenne.

Eleinte akartam hagyni a fenébe, de most inkább elmegyek abba az üzletbe, ahol rendeltem, hátha ott végére tudok járni az ügynek, és visszaveszik a lámpákat. Ha nem sikerül, akkor vagy eladom őket, vagy valamilyen úton-módon felszerelődnek a régik helyére. Nekem ez utóbbi a múlt hétvégén nem ment. (oké, nagyon nem is erőltettem a dolgot.)

Tegnap hazaérve már várt a szobám közepén egy hosszú és két kisebb doboz, amiben az új polcos, ajtós szekrényem volt még darabokban.

A kisebbik pedig a saját szobájában feküdt újfent. Beteg lett. (Ma hajnalt már maszkban jött ki és járkált körülöttem, nehogy megfertőzzön engem bármivel is. Mintha engem ez érdekelne. Most már.)

Szóval, egy kis olvasás után nekifogtam a dobozok szétbontásához és azonnali aprításához. Majd jöhetett a szekrény összeállítása. Könnyen ment. Egyedül a felállításához kértem a gyerek segítségét, bár nem volt nehéz. Már fél nyolc volt, mikor az alsó polcos részt takaró ajtókat szereltem fel. Nagyon nem akartam foglalkozni vele, mert szerettem volna már ágyba vackolódni, de azért nézegettem, hogy a tervezett helyén hogyan mutat, jó lesz-e ott. Idegennek érzem, zavarja a szememet. Egyelőre egyetlen másik helyet tudok neki a szobámban, ahová át tudom tolni. Úgyhogy délután, mielőtt elkezdeném telepakolni könyvekkel és egyéb holmikkal, átteszem.

És valóban nem illik egyik bútoromhoz sem.

Tegnap megjegyezte jóindulatúan az egyik férfikollégám, hogy “szépül a lakásom”. Mondtam neki kicsi gondolkodás után, hogy az én lakásom nem lesz szép. Legfeljebb lakható. Ahhoz, hogy szép legyen, pénz és jó ízlés kellene. Egyik sincs. És őszintén szólva nem is érdekel. Csak az, hogy végre rend legyen, s ha körbenézek majd a lakásban, azt érezzem, szívesen vagyok ott.

Más. Visszatérve a tegnap reggeli edzésemre. Tudtam, hogy egy hónap kihagyás után egy lazább erősítő torna is meg fog hatni. Nem is nyiffantottam ki magamat, és a guggolások és egyéb gyakorlatok alatt sem éreztem azt, hogy nehezen menne. De lett izomlázam. Itt is, ott is, amott is. Szerencsére attól még ma tudtam reggel futni.

És szerencsésnek érzem magamat olyan tekintetben is, hogy a mozgás adta örömöt nemcsak a futásban találom meg, hanem több sportágban is. Szeretem az otthoni funkcionális edzéseimet, amit az egyszerűség kedvéért erősítésnek hívok rendszerint, mert elsősorban ezt célzom meg akár egy izomlánc egy gyakorlaton belüli megmozgatásával. Szeretek biciklizni, úszni, görkorizni, a labdajátékok többségét (kivéve a röplabda). A küzdősportok nem mozgatják meg a fantáziámat, mert távol áll tőlem egy másik ember elleni küzdelem, még akkor is, ha önvédelem a cél. Ha püfölnék valakit, akkor az haragból, dühből vagy elkeseredésből tenném.

A tánc a csúcsok csúcsa. Ott a zene és a mozgás egyesül. A zene által bennem megjelenő érzéseket szeretném mozgáson keresztül kifejezni.

Szóval, ezért sem tudom magamat futónak elkönyvelni.

Ma reggel az erősítő, funkcionális edzéseimet is elkezdtem. Mivel a kézi súlyzók még vagy dobozban vannak, vagy a kocsi hátsó ülése előtt a padlón, így maradt a homokzsák és a gumikötél mint edzőeszköz.

Volt némi hezitálás bennem, mielőtt belecsaptam volna az edzésbe, de aztán elhessegettem a lustaságra biztató gondolatokat, érzéseket.

Egy óra múlva pedig elégedetten fejeztem be egy kiadósabb nyújtással a reggeli tornámat.

Az éven sokat nem áll szándékomban változtatni a szokásomon: heti 6-7 edzés, főleg futás, némi kerekezés és erősítés. Még mindig igénylem. Ha nem mozgok ennyit, akkor azt érzem, tunyul a testem, a lelkem.

Futóversenyek nem vonzanak. Egyetlen kihívás motivál perpillanat: lefutni egy félév múlva az életkorom számát kilométerben. Ha lehet, terepen.

Ugyan felvetődött bennem a gondolat, hogy minek nekem akkor edző, ha nem indulok semmilyen versenyen. A válasz az volt, hogy egyelőre még meg tudom engedni magamnak a havi x összeget, és tök jó, hogy nem nekem kell gondolkoznom azon, mikor mennyit és hogyan fussak.

Gondolkozom azon, hogy keresek magamnak egy gyógytornászt, manuelterapeutát, aki segít testemet kikorrigálni, helyrerakni. Vacakol megint a jobb vállam. Még a költözés előtt pár héttel megerőltettem, és a három napos festés, majd a pakolás, cipekedés nagyon nem használt neki. Sőt! Van olyan éjjel, amikor kénytelen vagyok fájdalomcsillapítót bevenni, hogy tudjak aludni normálisan.

A lelki vizsgálat mindenképpen hasznos. Lehet bennem valami miatt sértődöttség, de ha a túl sok teendő miatti tehert élem meg nehezen, az is igaz. A sértődöttség is. Hirtelen legalább három példát is tudok rá mondani. Most már csak arra kell rájönnöm, miért ezt az érzelmet választom a kialakult helyzetre.

Kitalálni könnyű, hogy szilveszter éjjel még éjfél előtt elindulok futni, hogy aztán a következő év első perceiben a ház elé érjek vissza.

Már többször megtettem, hogy átfutottam az óévből az újévbe. Eddig ez volt az ötödik ilyen szilveszterem. Egyszer két futótárssal a városon kívül egy tópartján teljes sötétségben, fejlámpákkal utat törve a hol sűrűbb, hol enyhébb ködben. Kétszer volt olyan alkalom, hogy nem egyedül töltöttem az éjszakát, de feltételem volt, hogy én futok éjfélkor.

Egy évvel ezelőtt meg voltam zakkanva, hogy nem mehettem, pedig egyedül szilvesztereztem (bár a kisebbik otthon volt a szobájában).

Nem vagyok esti, és legfőképpen éjjeli futó. Nehéz kirángatnom magamat a szoba melegéből a kinti hidegbe, mert már álmos vagyok, és a megszokott életritmusom szerint olyankor már a testem rég pihen.

Tegnap este, mikor már közeledett 11 óra, tudatosan rángattam ki magamat a lecsendesülésből. Meg-megmozgattam magamat, elkezdtem hengerezni, majd lassan öltözködtem is. Egy dolog volt biztató: nem volt mínusz odakinn.

Délutántól folyamatosan durrogtattak a lakótelepen. Ez egy kicsit aggasztott. De úgy gondoltam, hogy a kertesházak környékén, ahol terveztem futni, kisebb lesz a zaj.

Az edző egy órás edzést írt szombatra, amit pár órával előrébb hoztam az éjféli futással. Kinéztem az útvonalat, hogy a track az újév évszámát mutassa majd. Egy kicsit elvétettem, de meglett a tervezett szám, és ami a lényeg, belefért az egy órába bőven. Aztán még a ház környékén futkároztam, hogy leteljen az egy óra. Közben a megszokott szilveszteri dalt hallgattam, és figyeltem, hátha tudok egy tűzijátékot fotózni.

Elégedetten és jó érzésekkel fejeztem be a futást. Otthon a zuhany mellett egy kis száraz pezsgő várt, és meglepetésemre, jobban esett és ízlett, mint ahogy korábban bármikor. El is fogyott a két deci, miközben stand up comedy-s műsort néztem a tévében.

Azt hiszem, jó ez a szilveszteri szokásom….

November közepe táján már írtam egy rövidke évértékelőt. Most egy kicsit bővebben illetném ezt az évet.

Az év első két hónapjában még azt gondoltam, csupán a munkahelyemmel kell dűlőre jutnom ez éven a lakáseladás és -vétel mellett. Tudtam, nem lesz egyszerű menet, de azért mindig jobbat vár az ember.

Márciustól belevágtam egy online és intenzív mérlegképes könyvelői tanfolyamba. Az online formája pont megfelelt nekem, mert a jelenlétit a munkahelyem miatt nem tudtam volna megoldani. Az intenzív jellege igazából május környékén csapott hátba és arcon, mikor már bejött az összes olyan tantárgy az oktatásba, amiből nem volt felmentésem. A számvitel megkövetelte a folyamatos gyakorlást, így egy idő után már a hétvégéim is abból álltak, hogy csináltam a feladatokat. Azaz a nyaram arra ment rá, hogy sporton kívül nonstop a szobában ültem, hasaltam, és fogyasztottam a tintát, papírt. Ez az őrület tartott október végéig, amikorra az összes modulzárót megcsináltam.

A könnyebb időszakban, még április végén eladtam a régi lakásomat, és pár nap alatt összepakoltam az összes cuccunkat pár bútoron kívül, amiket eladtam potom áron, vagy odaadtam ingyen. Május elsején az albérletbe költöztettem mindenünket.

Csak június végétől kezdhettem el komolyan az új otthonom keresését, mivel csak addigra járt le a második próbaidőm. Július hónapba annyira belehergeltem magamat a lakáskeresésbe, illetve a tanulásba, és emellett a munkahelyi feladatokba, hogy augusztus elején már kezdtem széthullani.

És nemcsak én.

Helyrerántottam magamat, és miután elengedtem a görcsös igyekezetet minden területen, meg tudtam végre állapodni egy lakásra, a modulzáróim is sikerültek, és a munkahelyen is kisebb volt már a nyomás rajtam. Bár ez utóbbi továbbra sem lett a szívem csücske.

Aki végigkövette a blogomat ez éven is, az nagyjából képben van, mit és hogyan éltem meg. Igyekeztem itt nem panaszkodni, kevés negatív gondolatot leírni, mert hiszek abban, hogy az írott megörökítése a félelmeknek, fájdalmaknak, csak erősíti azokat, tartósabbá teszi őket.

Az év vége felé közeledve kezdett minden kikerekedni, bár kevés az olyan dolog mostanában, amibe ne lenne egy csavar, egy buktató, egy nehézség, mielőtt kipipált lesz.

Nem tudok egy adott évet utálni, gyűlölni. Tény, hogy ez az év hozott rendesen feladatot, ami valamire tanított. Vagy tanított volna. Rajtam múlt, hogy észrevettem-e a tanítást vagy sem. Bízom abban, hogy jó részüket igen.

És abban is bízom, hogy még erősebb lettem. Nem fizikailag, bár az sincs ellenemre, hanem lelkileg.

Nem tudom, mit tartogat a következő év. Mindig a legjobbat várom. Most is. Szeretnék egy kicsit pihenni, hogy aztán tele energiával és lelkesedéssel vessem bele az új munkahelyem megtalálásába magamat.

Ügyes a nagyobbik gyermekem. Tegnap este eljött segíteni. Vállalta, hogy felteszi a lámpákat. Végül csak az étkezőasztal feletti lett felszerelve. (A kisebbik szobájában a lámpát majd felteszem én, ha már megint üres lesz.)

Mivel a fázisceruzáját nem hozta magával, így kisakkozta a biztosítékok lekapcsolgatásával, melyik lámpa, szoba melyik körhöz tartozik. Mivel a konyha-étkező és a mellettük velő szobám fura módon lett össze és külön kötve, emiatt nem tudtuk megállapítani fázisceruza híján az adott lámpa hova tartozik, ezért a teljes lakásban kiiktattuk az áramot a biztonság kedvéért. Szeretjük a mobilok zseblámpa funkcióját….

Szóval, némi tanácstalanság után és google-használat mellett, pár perc alatt megvolt a lámpa bekötése az áram(lat)ba.

Ugyan nem sokat fogom azt a lámpát használni, meg szerintem egy kicsit erős izzót vettem bele, de legalább már az étkezőasztalnál is láthatjuk, mit eszünk. Már ha végre elnyeri ezt a funkcióját. Egyelőre még ezt-azt tartok rajta, amíg valahova el nem kerül pakolásra. Még a hozzá tartozó pad párnáinak a huzatait ki akarom mosni, így majd a pad is lassan elnyeri az ülés funkcióját, és már nem dobozraktárként fog működni.

Ami az üres és felesleges dobozok eltüntetését, megszüntetését illeti, találtam egy remek megoldást: ahelyett, hogy csak összehajtogatom őket laposra, vagy esetleg a hosszabbakat kettébe vágva, azaz keresztbe felezve szállítom egy szelektív kukához, inkább feldarabolom kisebb négyzetekre sniccerrel. Így könnyebb a szállítás és a kukába dobás. És jobban elférnek, amíg meg nem szabadulok tőlük.

Egyet megfogadok. Január 1-jén semmit nem csinálok a teljes pihenésen kívül. Esetleg elmehetek sétálni. De a lakás rendezésével nem akarok foglalkozni azon a napon.

Van az a nap, amikor egy korai ébredést meditálással kompenzálok, majd egy piti munkahelyi feladatot kicseszésként megélve a trancendálással nyert energiát első körben elvesztem, mert hisztis pics@ként viselkedek egy röpke 10 percre.

Miután rájövök, hogy nem is olyan macerás és bonyolult a kapott feladat, szégyellem össze-vissza magamat. Már majdnem elkönyvelem magamat egy lúzernak, mikor a déltájban beszerzett ráspollyal* este hazaérve kiszélesítem annyira a víz- és szennyvíz csöveket elfedő munkalapon levő majdnem négyszögű rést, hogy egy csempeajtó vagy műanyag szervízajtót be tudok helyezni. Még csavarral is rögzítem.

Szóval, hirtelen büszke vagyok magamra, és bár elismerem a gyengeségemet, és tudom, kezdenem kell ezzel a felesleges hisztivel valamit, mégis úgy gondolom, talpraesett nő vagyok.

*Ráspoly. felsőtagozat technika órájáit szerettem, mert két kezi, gyakorlati munkát csináltunk, s mi, lányok is megtanultunk a szerszámokkal bánni. … A Praktikerben élmény volt elkapni egy-két meglepődött féfi pillantást, mikor a ráspolyt nézegettem a kezemben, vagy már a pénztárban álltam vele.

És csak elhangzott az a bizonyos mondat! “És sikerült kipihenned magadat?”

Nem az maradt meg a főnöknőmnek a múltkori elbeszélgetésünkből, hogy a két hét szabadság költözésre kell nekem, hanem az, hogy fáradt vagyok, és szükségem van pihenésre, a szabadságra. De én nem a két hét alatt akartam pihenni, hanem most, a két ünnep között. Ezt az egy hetet nem kaptam meg, ezt az öt napot kellett szétszedve novemberben még kivennem, amikor még a költözés miatt izgultam, pakoltam, készültem rá.

Ennyit erről. Valaki és valami nem változik.

Emiatt elgondolkozok azon, hogy én mennyire figyelek másokra, mennyire vagyok figyelmes. Mert az alapján, amit vallok, hogy azt kapjuk vissza, ahogyan mi viselkedünk másokkal, azt jelenti, hogy én tojok mások fejére. Nos, most ezzel nem igazán értek egyet. Szerintem igenis figyelek másokra, figyelmes vagyok. Erre törekszem.

Az álombeli mondat beköszön. Talán egy jó tanács az Égiektől: nem várjak figyelmet a körülöttem levőktől, bármennyire is vágyom erre, egyszerűen elégedjek meg azzal, hogy odafentről jobban figyelnek rám. És szerintem ez utóbbi figyelemmel jobban is járok.