Az úgy volt, hogy egész nap fáztam. Magamra is kellett teríteni a kendőt, amit a munkahelyen tartok fázós esetekre.

Kezdtem betegnek érezni magamat. Még ugyan nem fájt a torkom sem, de mintha kapart volna….

Arra vágytam, hogy az ágyamban feküdjek, betakarózva, és csak feküdjek valami filmet nézve. Esetleg teát kortyolgatva.

Hazaértem.

Este feküdtem, sorozatot néztem, a pulóverembe tekerve védtem magam a fázástól.

A szokott időben megágyaztam, a pléddel borított takaró alá bújtam, majd megmértem a hőmérsékletemet, miközben fáztam a meleg szobában.

A lázmérő megmutatta a szomorú tényt – többször mértem -, kihűlőben vagyok: 34,8 C fok.

És persze hajnalban az ébresztőre simán ébredtem, minden nyűg nélkül. És mentem futni a -13 C fokban.

Szeretek podcastokat hallgatni futás közben. Nem feltétlenül figyelek oda minden egyes szóra, de ha nagyon érdekes a beszélgetés, és az én gondolataim sem kalandoznak el, elég sok információt tudok magamba szívni. És persze, el is töprengek olykor egy-egy gondolaton, mondanivalón.

Például tegnap Friedrikusz legutóbbi, egy elmekutatóval történt beszélgetését hallgattam. A kutató azt állítja, hogy gyakrabban változik az ember, mint ahogyan azt ő azt gondolja. Az önképe az, ami miatt állandónak hiszi magát. Azt nehezebb megváltoztatni. De nem lehetetlen, természetesen. Ami még megfogott, és leginkább azért, mert tényleg hasznosítható info, illetve ezt már más forrásból tulajdonképpen tudtam, hogy ha tudatosan változni akarok egy témában, akkor olyan környezetbe kell kerülnöm, ami ezt erősíti, illetve olyan emberekkel kell körül venni magamat, vagy azzal kell foglalkoznom nap mint nap.

Tehát ha szeretnék német nyelven megtanulni (és ezt a példát én találtam ki most), akkor német sorozatot, filmet kell néznem, német nyelvű könyvet kell olvasnom, ilyen híroldalakat kell nézegetnem, vagy rádiót hallgatnom. Az elme egy idő után befogadja a német nyelvet, megnyílik rá. Nekem meg csak kitartónak kell lennem, és elhinni, hogy igen, ezt tudom. Azaz be kell építenem az önképembe, hogy tudok németül.

De ez bármire igaz. Persze van egy keret, amin túl nem tudunk menni, mert túl nagy falat lenne egyszerre, vagy nincs meg hozzá az affinitásunk.

És persze ez működik tudattalanul is.

Hallgatva a beszélgetést, ennek a résznek a valódisága, a külvilág tudattalan befolyása a változásainkra, döntéseinkre, dermesztő volt. A mai világ még inkább így működik. A social media, az internet, a tévé, a rádió ontja ránk az ilyen-olyan irányba befolyásoló információkat. Nagyon erősnek és ‘vaknak, süketnek’ kell lenni, hogy meg tudja védeni magát az olyan behatásoktól, ami esetleg rossz irányba viszik a gondolkodását.

Az utóbbi időben nagyon kizártam magamat a hírportálok, a facebook nézegetéséből, olvasásából. Ha bármiről is akarok tájékozódni, ott a youtube és a spotify. Magam döntöm el, mit hallgatok meg, mit nem.

Nem is tudom, mi tart még a facebookon. Volt egy-két pillanat az elmúlt hetekben, hogy meg akartam szüntetni a profilomat. De talán egyelőre megelégszem azzal, hogy ritkán látogatom.

Ha már social media, akkor az insta. Oda fotókat tölthetek fel (nem magamról, az ritka), általam érdekesnek vagy szépnek vélt tájakról, dolgokról. Nem szeretek önfotókat feltölteni. Minek, kinek, miért? Hogy kapjak egy pár szívecskét?

Nem tudom, szeretném-e hallani, olvasni, hogy ‘ó, de szép vagy’. Számít valamit? Ha valaki szeret engem, annak valószínűleg tetszek is külsőleg. Azt hiszem, elértem azt a kort, amikor már leginkább a belső szépségemet szeretném, ha dicsérnék. Már ha nekem van olyanom…. És természetesen, nem a belsőszerveim szépségére gondolok itt….

Tovább menve a podcastok mentén. Ma hallottam egy mondatot, ami nem oly különleges, mégis egyszerűségében elgondolkodtató, megfontolandó:

“Ne ragaszkodj semmihez se, de ne adj fel semmit!“

Ja.

Minden hepi, minden jó.

A munkahelyen kerülöm, vagyis inkább halogatom a munkát, pedig nem lenne túl bonyolult, mert szinte csak angolról magyarra kellene egy anyagot fordítani, de inkább az utolsó percre hagyom.

Jobban érdekel, hogy a tárolóba szánt holmi elhelyezését hogyan oldjam meg. Végülis négy lehetőség közül döntöttem egy mellett, ami a második legolcsóbb.

Első lett volna, hogy veszek csomagoló papírt, aminek számomra tetszetős és nem túl feltűnő mintája van, és azzal borítom a dobozokat, majd egymásra tornyozva beteszem a szobámba a gardrób melletti sarokba.

Gondoltam olyanra, hogy veszek egy magas, egy ajtós szekrényt, és ezt teszem a sarokba, majd ebbe pakolom a tárolandó ezt-azt. Lett is volna a gardróbhoz illő fehér/tölgy.

Ennek változata az, hogy gardrób szekrényem tetejére veszek felső szekrényeket. Kinéztem, jó sokat gondolkoztam, számoltam, hogyan férnének el odafenn.

Aztán láttam a kikben nagy, fedeles, 50 literes műanyag dobozokat. Görgőkkel az aljukon. Elfogadható áron. Osztottam-szoroztam, és ezen megoldás mellett döntöttem. A sarokba állított műanyag doboztorony mellett.

Hát, ilyen fajsúlyos dolgokat is meg kell oldanom. Hogy szebb legyen a lakásom. Ha-ha-ha!

Van az a helyzet, amikor azt mondom jobb megoldás híján: szarok bele, szól a zene. És megyek tovább.

Ebben a rövid és velős mondatban benne van az olykor kényszerű elfogadás, a lazaság és az az üzenet, hogy lehet, az adott helyzet egy mély pont vagy csalódás első blinkre, de ha három lépés távolságról figyelem meg a dolgot, akkor legfeljebb egy hümmögést ér meg, és gyerünk tovább, felesleges rajta rágódni.

Hát, akkor most a telihold támogatásával azt mondom:

Szarok bele, szól a zene!

Nem tudom, mi volt előbb – a tyúk és a tojás mintájára: vagy eleve kitartó voltam, vagy a hosszútáv futás tett azzá.

Szerintem eleve az voltam. Ha valamit a fejembe vettem, akkor megcsináltam. No, nem feltétlenül tűzön-vízen át, de azért elértem a céljaimat.

De a kitartást sajnos olyan helyzetekben is tudom alkalmazni, amikor semmi értelme. Csak ülök a langyos kakiban, és úgy gondolom, hogy jó ez így, vagy tudok belőle jobbat kihozni.

Aztán vagy felfogom, hogy miben ülök, és feleslegesen teszek bele energiát, és egyik pillanatról a másikra kiszállok a dologból, vagy az élet hoz elém kiugrási lehetőséget, amelyet vagy észreveszek vagy nem. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nagyobb, súlyosabb kényszerítő erővel nem kellett az életnek, sorsnak élnie velem szemben.

Szóval, kitartok, amíg van értelme. Már csak azt kell megtanulnom, előbb lépjek, minthogy a kényszerítés érkezzen bármilyen formában. Ehhez pedig bátorságra, erőre van szükségem.

Ja.

10 nap múlva 10 éve írtam:

“Azt hiszem, az emberiségnek az a legnagyobb fájdalma, hogy nem emlékszik a Kezdetekre. Amikor még éppen ember lett belőle. Vagy egyáltalán hogyan is keletkezett maga az ember? (Most nem említem a megvilágosodottakat, akik – úgy tudom -, mindezen tudás birtokában vannak, de tudják, hogy az egyes embernek el kell jutnia a maga felismeréséhez, és ezt ők nem vehetik el tőlük. Vagy valami ilyesmi.)

Szóval, nem tudjuk. Csak a saját életünk emlékeivel dicsekedhetünk, meg azokkal a történelmi emlékekkel, melyek talán még objektívnak sem mondhatóak.

Mostanában egyébként is foglalkoztat (már amennyire van időm ezzel molyolni, de belém-belém nyilall) a múlandóság. Az, hogy ma (MOST) még vagyok, de még ki tudja meddig.
A múltam csak egy-egy belém égett pillanat és történés kép. A jövő pedig rejtély. Úgy, ahogy van.
Azt hiszem, tényleg csak a jelen számít, amibe mostanság néha oly erősen bele-belekapaszkodom. Máskor pedig elherdálom.”

Ami a tervezett “lakás-projekt” pihenésemet illeti, sikerült megvalósítanom.

Hét közben csak apróságokat intéztem. Vettem új wc-kefét, mert olyat találtam, ami beleillett az elképzeléseimbe. Semmi extra, csak számomra elfogadható. Két közüzemi szerződést küldtem vissza. És hasonlók.

Pénteken már újabb listát írtam, amiről ki is húztam néhányat. Mint például felvarrtam a szobám padlót erősen súroló, fényt beengedő függönyeit. Kézzel, ezért oly nagy valami. Aztán eltüntettem két dobozt a szobámból: átnéztem a tartalmukat, kipakoltam, bepakoltam, majd átkerültek az étkezőbe. Felhoztam végre a súlyok jelentős részét a kocsimból a futásaim befejezéseként. Végre feltettem a mi wc-ülőkénket a régi, örökölt helyett. Mindjárt más. Ezt legalább fel lehet úgy hajtani, hogy nem esik vissza. Az állva pisilő férfiak könnyebbségére.

Azt nem tudtam kipipálni, és mint kiderült tíz perce, hogy a tárolóba levigyem az ott tárolni kívánt dobozaimat, cuccaimat. Két kis lyukban egy szemernyi helyet nem találtam. Talán egy vödröt le tudnék tenni, de egy doboznyi hely sincs, ahová tornyozni tudnék.

Így most gondolkodhatok, hogy mi legyen a karácsonyi díszekkel és egyéb holmival, amit még nem szeretnék kidobni, hátha szükségem lesz valamikor rájuk.

Ódzkodom attól, hogy a gardrób szekrényem tetejét telepakoljam. Egyszerűen kiráz a hideg ettől.

Dobjak ki díszeket, égőket, adventi naptárakat, koszorút, és még ki tudja, mit, ami belekerült ezekbe a dobozokba, csak mert nincs helyem nekik ebben a 73 négyzetméteres lakásban?

Valami megoldást találok, egyre gondolok is. Ehhez szép, kulturált csomagoló papírokra van szükségem.

Egyet biztos megtanultam ebből a költözésből. Kétszer is meg kell gondolnom a jövőben, hogy megveszek-e bármit is, amire nincs szükségem a mindennapi életemhez. Ha igen, akkor egy másik valaminek távoznia kell a lakásból. Eddig se gyűjtögettem (néha elcsábultam a bögréket illetően), de ez után végképp nem fogok. Egyedül könyveket vehetek.

Ami még a hét, vagyis a hétvége sokkja volt. Megírta a NAV, hogy mennyi vagyonosodási illetéket kellene fizetnem, ha nem kaptam volna CSOK-ot. Hát, most nagy kakiban lennék, ha ki kellene fizetnem.

Ez a vagyonosodási illeték egyébként basztatja a csőrömet. Az még belefér, hogy adóznom kellett volna, ha olcsóbban vettem volna lakást, mint amennyiért eladtam a régit, az az adózás elfogadható. Annak van értelme. De ennek?! Most vertem magamat adósságba a hitel miatt. És nem ám az értékesített és a vásárolt lakás értéke közötti különbség után fizeti az ember az illetéket, hanem a vételi ár után. És még különben ez sem fair, hiszen egy része ennek hitel, azaz a lakás még nem teljesen az én tulajdonom, mert jelzálog van rajta, vagyis a bank kezében is van. Ergo, itt lehetne szépen számolni, mennyi is az én vagyonom…. Kb. annyi, ami az eladott lakás és a félretett pénzem értéke, amit ebbe a lakásba beletettem. De ezek már úgy is a vagyonom voltak, szóval most azért kellene fizetnem, ami eddig is az enyém volt, illetve a hitel értéke után is. Szóval, most a CSOK miatt nem kell kifizetnem egy CSOK-nyi összeget. Viszont 10 évig itt fogok éldegélni.

Más. A múltkoriban írtam a kis kalandomat a fürdőszoba lámpájával. No, mint tegnap este kiderült, nem az égő hibája. Ugyanis most a hétvégén sűrűn el-elsötétedett a lámpa, villogott, úgy random. Meguntam, és kicseréltem az izzót. Mintha nem is csináltam volna semmit. Ugyanúgy pislog a lámpa, ahogy eddig. Nem, nincs kedvem villanyszerelőt hívni egy vagyonért, hogy megállapítsa öt perc alatt (se), hogy … izé…. Majd legfeljebb gyertyafényben zuhanyzunk.

Ja, lámpa! Vettem az aldiban hat darab mozgásérzékelős led lámpát egy csomagban. Mivel sötét kék színű a konyhabútor szekrényrésze (az ajtók bükk vagy tölgy színűek), ezért szinte semmit nem látni az alsó szekrény polcain. Felhelyeztem négy darabot – egyelőre -, hogy megnézzem, beválnak-e a lámpák. Szuper, azt kell mondjam.

Eddig is volt mozgásra felkapcsolódó ledfűzérem a konyhapult felett, még az albérletbe vettem, és hoztam természetesen magammal, mert nagyon megszerettem. Legszívesebben az előszobába is felszerelnék egy ilyet, mert tök otthonos, ha hazaér az ember, és felkapcsolt lámpa fogadja. De nincs áram a bejárati ajtó környékén. (Most mondhatnád, miért teszek ki egyet az aldiban vásároltak közül. Gondoltam rá, de nem jó, mert ezeket nem lehet lekapcsolni, és éjjel, mikor kibandukolok wc-re, mindig felkapcsolódna, mikor elhaladok arra, vagy éppen a gyermekeim előtte közlekednének, mert mennek a konyhába, erre-arra.)

Na, úgyhogy ez is siker a héten.

Már tavaly nézegettem álláshirdetéseket az egyik, ezzel foglalkozó oldalon. Kicsit gondban voltam, mikor meg kellett határoznom, milyen területen, milyen kategóriában szeretnék állást találni.

Mivel alapvetően gyakorlati ember vagyok – szerintem -, és nem elméleti, és tulajdonképpen azt a munkát szerettem, amit az előző munkahelyemen végeztem (csak a napi 8 órás ülés volt fárasztó), nagyon nem rugaszkodtam el ettől a területtől és beosztástól.

Meg is elégednék egy ilyen irodai munkával, ha a fizetésem se lenne sokkal alacsonyabb, mint most (az infláció miatt már lassan ott tartok, hogy amilyen szépen hangzott ez az összeg másfél éve, már ettől a nettótól nagyon nem esnék hasra, ha ma ajánlanák nekem, de egyelőre még jelent annyit, hogy itt tart).

Ha valaki megkérdezné, mit szeretnék csinálni, ha a pénz nem számítana, akkor az a kineziológia lenne, illetve a mozgásterápia, bár ez utóbbi terén még nincs sok gyakorlati tapasztalatom, csak az edzések tartása.

Ez a kettő lefedi az összes érdeklődésemet a világot illetően: a lélek és a mozgás, azaz a lélek és a test egészséges működése. És tulajdonképpen össze is függ a kettő, hiszen ép testben ép lélek, avagy ép lélekkel az ép testért.

Nem érdekel a karrierépítés, a vezetőbeosztásba kerülés (bár szerintem tudnék irányítani). Csak az érdekel, hogy szeressem azt, amit csinálok, tevékeny tudjak lenni az adottságaim szerint, jól tudjam csinálni, és ezért egy számomra elfogadható pénzt kapjak, amiből kényelmesen megélek a magam mértéke szerint.

S egy szót az elmúlt másfél évben megutáltam: proaktivitás. Ha volt is bennem valaha erre való készség, hajlam, késztetés, azt most messzire kerülöm, letagadom, elfojtom. Azon álláshirdetések sem érdekelnek, amiben ez a szó szerepel. Jó kezdet.

Még szokom a lakásom téli klímáját. Sajnos, egyelőre nem tudom lecsavarni a fűtést a szobámban, így ha kell, ha nem, adott a melegítés (egyébként is a forduló csövek miatt). Az erkélyajtó egyik szárnya állandóan be van döntve, s úgy hűtök valamicskét napközben a szobán.

Ahogy az elmúlt éjszakákon rájöttem, muszáj jobban kinyitnom éjjelre. Az elmúlt években megszoktam a sokkal hűvösebb helyiséget (még az albérletben is), és a kb. 24 C fok nekem nagyon meleg, különösen alváshoz.

Még arra kell megoldást találnom, hogyan párásíthatom a szoba levegőjét. Nem elég, ha kiteregetek. Ugyan tettem egy fém edényben vizet a radiátorral, de szerintem abból alig párolog valami. Szerintem előszedek egy régi törölközőt, és azt terítem benedvesítve a radiátorra. Régen is alkalmaztam ezt a módszert a gyerekeim szobájában, mikor kisebbek voltak, és éppen este nem volt kimosott ruhaneműjük, amit másnap reggelig meg kellett szárítani.

Mikor még egy-két évesek volt a nagyobbik, az akkori panel lakásunkba muszáj volt beszerezni egy melegpárásítót a szobájába. Csészealj űrhajó alakja volt, és ha azt beüzemeltük, akkor egy idő után folyt a víz az ablakon a felgyülemlett pára miatt.

Még nem veszek ilyen készüléket. Először jön a radiátor kiiktatása, aztán meglátom, hogyan alakul a következő téli időszak.

Ma reggel görgőztem is. Megígértem az edzőmnek, hogy hétvégén felszerelem a kerékpáromat a görgőre, és e héttől adhat tekerős edzést.

Nem sok kedvem volt felülni a bringára, talán pont a meleg miatt, de jól kinyitottam az erkélyajtót (kinn -10 C fok volt), a youtube-on előkészítettem nézésre két beszélgetős műsort, és nekiálltam biciklizni. El is felejtettem rögtön, mennyire nem akaródzott az edzés, és ez tartott kb. 50-55 percig. Utána már fészkelődtem a nyeregben, mert kezdett kényelmetlen lenni. Azért ez is siker, hogy egy másfél hónap kihagyás után ennyit kibírt a bicikli nyergében a hátsóm. (A végére lefagyott a lábfejem….)

Remélem, jól bírja az egyre emelkedő időtartamú futást a lábam, és áttérhetek a heti öt darab futóedzésre. Így majd a biciklizés átfordul “kötelező edzésből” szórakozássá.

Tegnap fura nap volt.

Kezdődött azzal, hogy úgy ébredtem fel, már biztosan lassan kell kelnem, mindjárt zenél a mobilom. Feküdtem, vártam. Aztán semmi. Felültem, megnéztem mennyi az idő, és döbbentem, hogy még csak negyed három.

Jó, akkor meditálok, hátha utána visszaalszok. Ha egy óra erejéig, akkor annyira. A transzcendálás nem altatott el, így már fél négykor ültem az ágyamban, kávéztam és olvastam.

A reggeli edzésem után mentem zuhanyozni. Állok a kádban, folyatom magamra a langyos vizet, már a tusfürdőt mosom le magamról, mikor villan egyet a lámpa. Bennem elindult a gondolat: ha most elmenne az áram, a fürdőszoba teljes sötétjében könnyedén meg tudnék törölközni, kilépni a kádból, azaz nem esnék kétségbe, mert ismerős helyen tudok tájékozódni a nagyon sötétben is.

Ez a gondolatsor lepergett bennem, majd teljes sötétben találtam magamat a kádban állva. És mindent úgy csináltam, ahogy előtte végiggondoltam.

Na, kiégett az izzó, mondtam magamnak, mikor láttam, hogy a lakás többi helyén égnek a lámpák. Lekapcsoltam a fürdőszoba lámpájának a kapcsolóját, nem is próbálgattam, hogy valóban az izzóval van-e a gond. Azzal lehetett, hiszen nem működött.

Írtam az otthon betegeskedő kisebbik gyermekemnek, hogy kiégett az izzó a fürdőszobában, majd veszek, és este kicserélem.

Vettem, és este úgy toppantam a lakásba, hogy az egyik első feladatom az izzócsere.

Már a létra a fürdőben volt, a kezemben a csavarhúzó, mikor jön a gyermekem, és azt mondja, nem tudja, mi a bajom a lámpával, mert egyébként világít, majd felkapcsolta. És tényleg világított. Ma reggel is.

Én csak örültem, hogy nem kell lámpát szerelnem, így elpakoltam a létrát, csavarhúzót, izzót, és mentem a konyhába főzni. És az járt a fejemben, hogy a nap hátralevő részében csak pozitív gondolataim és kívánságaim lesznek, mert a reggeli eset nyomán valószínűleg a csillagok úgy állnak, hogy azonnal teljesül, bármire gondolok.

Hogy milyen hibákat csináltam magamnak?!

Hát, nagy elánnal függönyöket rendeltem. A sötétítőt két körben, mert nekem a 260 cm belmagassághoz a 170 cm az földig érő méret. Ja, nem! Így még meg sem érkezett, de már tudtam, hogy vissza fogom küldeni (nem kevés pénzért), és persze, gyorsan megrendeltem a hosszabb méretet, ami, amint később kiderült, szintén nem elég hosszú a plafonra rögzített karnishoz. Azaz még kellene 15-20 cm a függöny hosszához, hogy jó legyen. Amúgy maga a sötétítő tetszik.

Így most a szobámban van egy földet nagggyon súroló átlátszó ablaktakaró, és van egy bokalengető méretű, pöttyös textília. Az előbbiből még lesz rövidebb, ha lelkierőt gyűjtök ahhoz, hogy kézzel felvarrjam.

Vettem egy vitrázsfüggönyt a konyhaablakra. Nagyon tetszik. Szép, levendulás, lilás. De lehetne egy kicsit hosszabb… Nézegetem a fotókat, vajon mi az ideális hossz egy konyhaablakra, és jól megbeszéltem magammal, hogy így megfelelő lesz nekem. A negyedik emeletre végképp.

Úgyhogy ezért is érdemes leállnom újabb vásárlásokkal, beleugrásokkal bármibe, mint klassz megoldás, mert már belefáradtam a csalódásokba, a kerülőkbe, a megakadásokba, az újratervezésbe, a csavarokba.

Néha amúgy is jó lenne, ha más intézné helyettem a dolgokat (pl. szerelne meg ezt-azt, oldaná meg a megoldandót), mert egy idő után fárasztó, hogy mindent nekem kell. Ezt éreztem tegnap délután, és ezért döntöttem a pár nap pihenő mellett, hogy legalább munka után ne a lakással foglalkozzak.