Huh, már ennyi ideje nem írtam?! Három hét. Nem is tudom, mik történtek.

Voltam oldáson, és segített annyiban, hogy a mélyen megbúvó dühöt már nem érzem. Bosszankodok még dolgokon, és egy fejet is szívesen belevernék olykor az asztalba, de lassan elfogadom, hogy tökéletlen vagyok. Bár szeretnék egy jószívű, békés, nyugodt ember lenni, akit mindenki szeret és tisztel, de az elmúlt 4 évben rájöttem, hogy lehet, hogy az is vagyok, de ott van bennem az ellenkezője is, akár tetszik, akár nem. S lehet, hogy az utóbbi években inkább ezen oldalammal találkoztak az emberek. Dolgozok azon, hogy visszanyerjem a talán sosem volt lelkibékémet, s nem azért, hogy mások jó véleménnyel legyenek rólam, hanem azért, hogy én jól érezzem magamat a bőrömben, a mindennapjaimban.

Ma reggel az edzőteremben villant be, hogy pont úgy érzek a jelenlegi étkezésemmel kapcsolatosan, mint a nem létező párkapcsolatommal. Bár olykor piszkál, hogy már nem vagyok olyan nádszál karcsú, azaz vékony, mint akár két éve voltam, de ha belegondolok, hogy megint azt nézzem, mit és mennyit eszek, illetve koplaljak, hát…! Egyszerűen nem érzem életszerűnek a velejáró “szenvedést”, görcsölést. Most felszabadultabb vagyok, ha a kajálásról van szó. (Persze ez nem jelenti azt, hogy össze-vissza mindent magamba tömök. Inkább azt, hogy olykor bűntudat nélkül eszek finomságokat is, amit évekig kerültem.) Így vagyok az egyedülléttel is. Egyáltalán nem zavar, hogy egy ideje egyedül vagyok. Oké, 4 hónapja van egy macskám, de nyilvánvalóan ez nem ér fel egy ember-ember közötti kapcsolattal. Semmi sürgetést nem érzek arra, hogy “bepasizzak”. Jól érzem magamat így, ahogy vagyok.

Mindennek ellenére fontosnak érzem, hogy emberek közé járjak, sportoljak és izé.

Valamiért fáradtabbnak érzem magam a héten. Igaz, az utóbbi éjjeleken a pihenésben (alvásban) az nem sokat segített, hogy hajnalban, 1-2 órával az ébredésem előtt, már a macska fennvan. Jön-megy, amit jórészt észre sem veszek, legfeljebb azt, ha leugrik az ágyra, vagy a fejem felett átmászik vagy átugrik a másik oldalamra. Azt viszont észlelem, ha megszaglássza az arcomat, nyekken egyet (és rádől – szerencsére nagyon ritkán), és ha nagyon unatkozik, a hajamat is megkóstolja, emiatt pedig tüsszög.

Ma reggel szokás szerint ébresztett a mobilom, de nekem úgy rémlik, előbb vettem észre azt, hogy a macskám örömmel beront a szobába, mint a mobil zenélését. Hízelgő, hogy így örül nekem a cicám, ezért négykézláb ereszkedek (mert ugye amúgy fél tőlem és megközelíthetetlen), és igyekszem olyan alacsonyra töpörödni, mint őkelme. Ugyan néz rám felvont szemöldökkel (képletesen), de összeérinti a fejét az enyémmel a szeretet jeleként.

Szóval, most reggel is kellett némi idő és kávé, hogy észhez térjek. Nem bántam, hogy a mai futás csak szimpla kocogás volt, azt még félálomban is lehet prezentálni. Nem mellesleg olyan izomlázam van deréktól lefelé térdig, hogy ihajj. Lábnapom volt tegnap.

Az a csaj, akivel a teremben elkezdtünk beszélgetni, mostanában fenéknövelő edzéseket csinál lábnap keretében, mert az anyja beszólt neki, hogy lapos a hátsója. Ami ugye ez neki genetikailag ilyen. Hétfőn arról panaszkodott, hogy hiába csinálja a gyakorlatokat nagy súlyokkal, a gyakorlat végzése közben nem érzi a farizmait. Aztán tegnap reggel mesélte, hogy keddre csak sikerült egy nagyobb izomlázat összehoznia, talán csak megdolgoztattak valamit azok a gyakorlatok.

Miután guggoltam, oldalt kiléptem, TRX-be beakasztott lábbal kitörést, majd
kettlebell swinget csináltam, valamint deadlifteztem, úgy éreztem, akkora a hátsóm, mint két fél görögdinnye. Odaballagtam hozzá, és mondtam neki, hogy nem akarom inzultálni, de én perpill érzem a hátsómat. Bár én nem szeretnék nagyobb feneket.

Na, még így a végére egy cica-sztori (a sok közül): van nekem egy hosszabb szőrű díszpárnám, ami elsősorban arra szolgál, hogy a fejemet feltámassza fekvésben. Már korábban is dögönyözte a macska, miközben a fejem alatt volt. Tegnap este is elkezdte csinálni. Majd felmászott rá, és elnyúlt rajta a fejem felett. A feje a jobb fülem közelében volt, így könnyen meghallottam, hogy a szőrt elkezdte be-bekapni, illetve nyalni (!). Ennél a pontnál fel- és ránéztem, hogy helló, te ezt valóban csinálod? Végigsimítottam a párna azon részét, ahol a feje volt, és tényleg nedvesnek találtam. Eddig rá sem mert lépni, most már ott tartunk, hogy nyalja is.

Szóval, fáradtnak érzem magam, és még csak csütörtök délelőtt van. Várom a péntek éjszakát, hogy szombat reggel addig aludhassak, amíg a macska ki nem szöszmötöl az álmomból.

Már a második hajnalban fekszik (dől*) nagy örömmel az arcomra a macskám, miután megszaglászta.

Lehet, hogy egyelőre még jól járok azzal, hogy csak ezt teszi.

*cukin tud oldalra dőlni vagy vetődni, hogy lefeküdjön.

A tavalyi év nem lett a kedvencem. Különösen nagyon rossz dolog nem történt, legfeljebb megtanultam – végre -, hogy nyáron nem szabad szabadságra mennem, ha hazai tájakon szeretném tölteni a pihenőnapjaimat. A kánikula annyira elviselhetetlen számomra, hogy csak légkondis helyen tudok létezni.

Kissé költséges lett a szeptember eleji koccanásom miatt, de ezt is kiheverem.

Lelkileg nem voltam toppon egész évben, valamiért nem találom a helyemet (a bőrömben). Erre még januárban megoldást kell találnom.

Milyen jó dolgok történtek? Hát, például az, hogy mindenki egészséges a családomban (legalábbis úgy tudom). Elkezdtem júliusban teremben is edzeni. Lett október 9-én egy macskám, aki ugyan félős, de irtó aranyos, és örülök, hogy őt hoztam el a menhelyről.

A jó dolgok közé tartozik az is, hogy a kisebbik gyermekem tegnaptól Finnországban van, mert ezt a félévet ott fogja tölteni a tamperei egyetemen.

2024-ben is sikerült több könyvet elolvasnom mindenféle témában (amellett, hogy rengeteg sorozatot és filmet néztem a streaming csatornákon), de számot nem tudnék írni, mivel soha nem tartottam számon, mennyi az annyi.

Elkezdtem finnül tanulni, amint megtudtam, hogy a gyermekem utazik Finnországba. Természetesen én is szeretném egy hét erejéig meglátogatni ott.

Sikerről nem tudok beszámolni, mert nem rémlik, hogy lett volna.

A futás nagyjából egyenlő fontos már nekem, mint a súlyzós edzés. Ugyan igyekszem tartani magam az általam előírt heti 3-4 futóedzéshez, de van, hogy egy héten csak egyszer megyek kocogni. Hát igen. Futásról már nem beszélhetek. Erősen lassabb lettem, és ezt elsősorban köszönhetem annak, hogy kétszámmal nagyobb ruhák kellenek rám, valamint annak, hogy keveset futok. Ha valamit megfogadok erre az évre, az az, hogy szigorúbb leszek magammal, és elmegyek akkor is futni, ha éppen nem találom a kedvemet hozzá sehol sem.

Ha már éveleji fogadalom! Felmerül a kérdés, mit várok 2025-től. Leginkább azt, hogy jobb lesz, mint 2024. Szeretnék valami célt találni magamnak, és ezzel értelmet nyerni a létezésemnek. Perpillanat azt érzem, hogy csak azért vagyok, hogy a gyerekeimet és most már a macskámat eltartsam. Innen szép nyerni, asszem.

Sajnálatos módon félelmeimet felülmúlta a szilveszter éjjele.

Tudtam, hogy a macskám zajérzékeny, azaz minden hangosabb, bárhonnan érkező hangra, zajra fülel, és percekig hallgatózik és figyel, jön-e a várt veszély. Ezért is akartam ott lenni vele az év utolsó éjjelén, amikor kinn durrogtatják a tűzijátékokat (és a petárdákat).

Délután 5 óráig minden rendben is volt. A macska szépen elaludt mellettem az ágyon, gondoltam, ez elég védettség érzést fog neki adni. Hát, nem. Egyszer csak közvetlenül az ablak mellett 2-3 durranás hallatszott. A macska felugrott, s már rohant is át a lakás túlsó oldalára a gyerek szobájába. Elrejtőzött, de úgy, hogy sokáig sejtelmem sem volt, hol van. Aztán csak rájöttem. A cica látta, hogy látom, ezért az első adandó alkalommal kinyargalt vissza az én szobámba az ágy mögé. Mikor én is visszatértem, a macska vissza a gyerek szobájába. Ezúttal még jobb rejtekhelyet talált. Gyanítom, az ágytakaró alá bújt, mivel amikor a kisebbik gyermekem csakúgy felállt az ágyra, a macska hirtelen előbukkant, és kivágtatott a szobából az ágyam mögé. Na, onnan hajnalig nem is jött elő (nem is zargattam az előzmények fényében), pedig az ágyon feküdtem, s néztem hol ezt, hol azt a laptopon éjjel 1 óráig.

A hajnali sötétben már láttam, hogy előmerészkedett és befeküdt a szokásos éjjeli alvóhelyére, a fejem mellé húzott fotelbe. Mázlimra tegnap velem úgy viselkedett, ahogy szokott, azonban a durrogtatást, ami még tegnap este is volt legalább egyszer, szintén elrejtőzéssel reagálta le. Ezúttal előmerészkedett hamarabb, mivel utána egész este csend volt a környéken.

Tényleg nem tudja elképzelni az ember, hogy az állatoknak milyen stresszt okozhat a tűzijátékozás, amíg nem látja, hogy a vele élő, szeretett állata mennyire megszenvedi. Egy rettegő embernek, legyen az gyerek vagy felnőtt, szavakkal megpróbálhatjuk elmagyarázni, hogy nem fenyeti veszély, és még így is necces, hogy meg tudjuk szüntetni a félelmét. De egy állat esetében?! A macskám, ha fél, azt sem engedi meg, hogy megfogjam és megszeretgessem, nemhogy még megértse a szavaimat! (Még a nevére se hallgat. Egyedül a “gyere” szót érti meg szerintem, ha mutogatok is hozzá.)

Amúgy a cicám akkor a legcukibb, amikor reggel felébredek, és ő nem győzi odabújással megmutatni, mennyire örül nekem. És továbbra is a fejemet szereti a legjobban. 😀

Kedves kis cicámat itthagytam közel 4 db napra egyedül. Az étel- és italadagolóban hagytam neki enni és inni, majd elköszöntem tőle dec. 24-én reggel.

Dec. 27-én kora délután érkeztünk haza a kisebbikkel. A macska éppen aludt fenn, a szekrény tetején. Nagy kerek, álmos szemekkel nézett rám, mikor felköszöntem neki. Vártam a további reakcióját: haragszik-e, sértődött-e vagy szomorú-e. Tettem-vettem a lakásban, és úgy készültem, hogy le kell feküdjek az ágyra, hogy odajöhessen hozzám. Addig az ágy alatt, mögött bújkált.

Lefeküdtem, odajött egy-két keringés után, majd biztosítottuk egymást arról, hogy még mindig szeretjük egymást.

Majdnem minden maradt a régiben. Csak nem mer lefeküdni aludni reggel. Már 10 órakor javában aludni szokott, de most jön-megy és szemmel tart. (Éppen az ágy alól leselkedett ki.) Olykor megközelíti a nappali fekhelyét, aztán megfordul és arrébb megy, hol ide, hol oda ül, olykor nagyokat ásít, mosakodik, de le nem hunyná a szemét.*

Szerdáig még itthon leszek, de utána már be kell mennem az irodába (dolgozni?). Csütörtöktől minden visszakerül a régi kerékvágásba, ami a napirendemet illeti. Ergo csak este félhat-hattól reggel félhatig leszek itthon hétköznapokon.

Mindenesetre most nagyon tiszta és szép lesz a bundája, amennyit ő mosakszik alvás helyett.

*még aznap rájöttem, hogy valószínűleg azért nem ugrott fel a szekrény tetejére a szokásos délelőtti alvásához, mert fázhatott. Bukóra nyitva maradt az ablak abban a szobában, és mivel lekapcsoltam a radiátort, hogy feleslegesen ne fűtsön, ezért eléggé hűvös lett ott. Takarózni meg ugye nem szokott a cicám.

Megvagyok. Most itthon szabadságon. Vagyis múlt héten 3 napot (a 4-en jöttünk haza) a szüleimnél – karácsonyoztunk.

Így, hogy a munkahelyi stresszfaktor kikapcsolva, és magamat is gátlom abban – több-kevesebb sikerrel -, hogy olyanon pörögjek, ami perpillanat nincs, egész nyugodt vagyok.

Az utóbbi időben többször belefutok abba, hogy az emberek, akikkel találkozok, tojnak arra, hogy én mit szeretnék, mit gondolok, mi a véleményem, azaz nem figyelnek rám, és/vagy letorkolnak, kioktatnak, a saját gondolataikat, véleményüket erőltetik rám. Elgondolkodok azon, hogy vagy én is ilyen vagyok, és meg kell változnom, vagy a világ lett ilyenné.

Lehet, hogy csak én tapasztalom azt, hogy már nagyon kevésszer tudok értelmesen elbeszélgetni emberekkel. Mondjuk, eszmét cserélni, vitatkozni a jó értelemben, a nézőpontokat összehasonlítani. Falakba ütközök, vagy rám se hederítenek, vagy egyszerűen letorkolnak. Ez utóbbit a nálam 15 évvel fiatalabb kollégám tette meg simán, amikor a katolikus vallásról, a Bibliáról és egyáltalán a vallásokról beszélgettünk. Egyikünk sem szakértő a területen, különösen nem a katolikus vallást illetően. Én az elmúlt 52 év alatt összeszedett információk birtokában próbáltam a bennem kialakult képet és véleményt elmondani, ő pedig a feleségén keresztül tapasztaltakat. Mivel én olyan (meglehet téves) megállapítást tettem, ami nem egyezik az övével, amit ő, úgy tűnik, szent és sérthetetlennek vél, simán letorkolt “de Lissza!” felkiáltással, és kioktatott, mi és hogyan van (szerinte). Csak pislogtam mögötte az autó hátsó ülésén, és elnémultam. Mivel nem az első akaratérvényesítése volt ezen beszélgetés alatt, úgy láttam jónak, ha kivonulok a társalgásból. Valószínűnek tartom, hogy a felesége vallásosságát vagy abból fakadó viselkedését, megnyilvánulását sérelmesnek (leginkább nem hitelesnek) tartja. Nem óhajtottam a bokszzsák lenni, akin kitölti a rejtett haragját.

Nagy a zűrzavar a világban, a vezetőknek az a jó, ha az emberek bizonytalanságban ténferegnek, gyűlölködnek, félnek. Ez megmérgezi az egyes emberek közötti viszonyokat is.

Most kezdtem el olvasni Ken Follett A megfagyott világ c. könyvét. Ez a trilógia második része (az elsőt és a harmadikat már elolvastam), és a legszörnyűbb időszakot mutatja meg öt, különböző nemzetiségű család életén keresztül. 1933-ban veszi fel a fonalat, és nagyjából évenként halad előre a történelemben. 1936 eseményeinél tartok. A fasizmus, nácizmus elemei rémisztően hasonlítanak a jelenben történtekre. Ugyan még itt, Magyarországon nem tépetnek szét egy meztelen férfit vödörrel a fején vérre szomjas kutyákkal, de a hatalomféltés nagy úr lehet. Oroszországban már sokan estek ki az emeleti ablakból, csak mert nem értettek egyet a hatalmon lévővel.

Hogy felejtkezhetnek el az emberek olyasmiről, ami az emberiség egyik, ha nem a legocsmányabb időszaka volt?! Tudom, több száz oldal e könyv, és kevesen szeretnek manapság olvasni, de kezébe adnám mindenkinek, hogy – újra – szembesüljenek a múlttal. Nem azért, hogy ne engedjük el, hanem azért, hogy okuljunk belőle. Legyen annyira mély a tanítás, hogy soha ne történhessen meg újra, hogy soha ne lehessen birkává tenni populizmussal, népbutítással az embereket. A hatalmat kapók (vezetéssel megbízottak) pedig soha ne kapjanak annyira szabad kezet, hogy bármit megtehessenek.

Szép kívánságok itt az évvégén. Reménykedek a szebb és szabadabb jövőben. Remélem, tudok majd tenni is érte.

Tudom, hogy magammal tolok ki, hogy idegesítem magam azon, amin teljesen felesleges. Még nem derítettem ki, hogy mi az istenért nem tudok ezzel a nővel dűlőre jutni. Már majdnem sikerült újra nyitnom felé elfelejtve a korábbi dühömet, haragomat iránta. Aztán csak sikerül felbosszantanom magamat rajta újra és újra.

Az előbb képes volt a vendég elé üvegpohárban (alátét nélkül) kitenni az forró vizet teához. What?! Nem véletlenül öntjük a vizet füles bögrébe. Így hogyan fogja meg a forró poharat a vendég?

Mikor rákérdeztem, azt hozta fel kifogásként, hogy most nem ez a legfontosabb. Bameg! Ugyanannyi időbe telik egy bögrébe beletenni a vizet, mint egy üvegpohárba.

Jó lesz, hogy két hétig nem látom. Hátha csoda történik, és megbékélek végleg. Különben előbb-utóbb kirúgnak, mert olyan durván fogok vele viselkedni.

Kezdő macskatartóként (vagy társlakóként) mindig találkozok valami újjal, érdekessel, amit a cicám produkál.

Egy hete vasárnap nagyobb takarítást rendeztem a konyhában. Úgy gondoltam, nyugodtan tehetem, hiszen a négylábú a lakás másik végén alszik, és délig le sem mászik a szekrény tetejéről. Meg is lepődtem, mikor 10 óra tájban hallom a jellegzetes puffanást, ami akkor hallatszik, mikor a macska leugrik a szekrény melletti asztalra. Ó, jön, gondoltam. Meg is jelent. Az a megdöbbenés és ijedtség az arcán, amikor meglátta, hogy a hőn kedvelt konyhaablaka függöny és növénymentes, széjjel van pakolva, és még egy olyan valami (létra) is ott van, amit ő még nem látott. A délelőtt további része azzal telt, hogy folytattam a takarítást a lakás többi részében, és egy rémült macskát kerülgettem. Egy ártatlan megmozdulásommal úgy megijesztettem, hogy mint a villám, berohant a gyerek szobájába, fel az asztalra és ugrott volna a szekrény tetejére, de a nagy ijedtségében és a rohanásban elvétette a magasságot, nekipattant a szekrény oldalának, onnan vissza az asztalra, majd a padlóra. Mindezt 2-3 másodperc alatt. Őszintén szólva nem tudtam, hogy sajnáljam vagy röhögjek rajta.

A porszívózást is muszáj volt elintéznem. Mivel nem találtam őkelmét a lakás többi részében, úgy hittem, hogy a gyerek szobájában bújt el az asztal alatti dobozban (fel tudta nyitni a tetejét, hogy bebújhasson), így bezártam a szoba ajtaját, hogy kíméljem az amúgy is K.O.-s macskát a zajtól. Nyugodtan porszívózgatok, majd elérek a szobámhoz, annak is abba a végébe, ahol a macska alvókuckója van. Odapillantok, a macska pedig onnan nézi nagy kerek szemekkel, mi az ördögöt művelek már megint. No, gondoltam, ezt most megszívtad, ezt már végig kell hallgatnod, amíg kiporszívózom a szobát – alaposan. Így is lett. A lakás kitakarítva, a konyha karácsonyi hangulatban, a macska pedig megbarátozott azzal, hogy a konyhaablak már nem az ő “vadász”- és leselkedő helye (a függöny alatt már nem tud kinézni).

Amúgy nem lehet rá panaszom. Ugyan néha (sokszor) levadássza a ráncokat a lepedőn/takarón/ágytakarón, ha nem vagyok a közelben. Párszor már rászóltam, így megtanulta, akkor csinálhatja, ha én nem láthatom.

(Még itt járt-kelt az előbb, és reklamált egy nyávogással, hogy itt ülök az íróasztalomnál, és ő nem jöhet fel szabadon – mivel fél tőlem -, hogy megcsinálja az ellenőrzőkörútja ezen szakaszát.)

Tegnap nagyon sajnáltam. Délutáni sziesztánkban, amikor ő aludt a kanapé melletti fotelban, én meg a kanapén feküdtem, a tableten egy olyan rövid kis videót néztem meg hanggal, amin egy macska nyávogott. Kár volt. A cicám felfigyelt a nyávogásra, és keresni kezdte a másik cicát. 5 perc után úgy tűnt, megnyugodott, de aztán egy óra elteltével újra eszébe juthatott, mert ténylegesen elkezdte keresni a szoba azon részében, ahol ő azt sejtette, hogy ott lehet a másik macska. És közben nyávogott, hívta a másikat. A szívem szakadt meg. Sok mindent nem tudtam tenni, csak megölelni, megsimogatni, és vigaszul kinyitottam a polcos részét a ruhásszekrényemnek, ahova ritkán engedem felugrani. (Mondjuk, volt egy sikertelen ugrása a harmadik polcra, mivel a csúszós edzőnadrágjaimra ugrott, így azzal a lendülettel vissza is csúszott nadrággal együtt a földre.)

Mára, úgy tűnik, elfelejtette a másik cicát.

Éjjel is hagy aludni. Főleg azért, mert az éjszaka nagy részét ő is átalussza a fejemnél levő fotelban. Három óra tájban ébred meg, aztán kezdi a hajnali jövés-menést, kaparást, evést. Engem is leellenőriz, mert olykor felébredek arra, hogy mellém ugrik, jön, és megszaglászik. Ritkán egy nyávogást is megejt. A múlt éjjel a fejemet is megkoppintotta, bár lehet, hogy csak véletlenül. Ma hajnalban úgy örült a kezemnek, hogy melléfeküdt, de mivel nem lett simogatás, ezért arrébb is ment.

Tudom, panaszkodni másra, és gyűlölködni nem szép dolog, és nem is egészséges. De valahogy ki kell jöjjön belőlem.

Még mindig küzdök, hogy megkedveljem a kolléganőmet. Újabb és újabb lendületet veszek ebben az ügyben, de elég egy baromság tőle, és máris legszívesebben beleverném az arcát az asztallapba (bocs!)

Nem figyel rám, csak úgy tesz. Csak akkor látok figyelő értelmet megcsillanni a szemében, amikor a macskámról sztorizok.

Néha megpróbál gyengén és erőtlenül kommunikációt kezdeményezni, de már a nyekergő hangjától feláll a karomon a piheszőr. Tény, hogy van bővel melója, de ha valóban társaslényként akarna velem együtt dolgozni ezen az irodán, akkor szakítana időt legalább arra, hogy megkérdezze: mi van velem. Még az első hónapjai elején elmagyaráztam neki, hogy velem kell jóban lennie, mivel mi ketten vagyunk mindig együtt az irodában, és ráadásul egymást helyettesítjük. Nem értette meg. Úgy tűnik, el kell fogadnom, hogy neki a jó munkatársi kapcsolat abból áll, hogy szótlanul egymás mellett dolgozunk nap mint nap.

Ma egy újabb kísérletet teszek: egy hétig nem kezdemények vele beszélgetést. Kíváncsi vagyok, feltűnik-e neki, illetve ő megszólal-e. Vagy csak örülni fog, hogy végre nem tartom fel a beszélhetnékemmel a munkában.

Mindig is szenvedtem attól, hogy a legtöbb ember figyelmetlen, nem hallgatja meg a másikat. Úgy tűnik, hogy figyel rám, aztán a szemén látszik, hogy a gondolatai már máshol járnak. Sokadjára mondok el valamit, és aztán rákérdez, mintha soha el nem hangzott volna.

Szerintem a figyelmetlenség, a másik ember meg nem hallgatása népbetegség. Itt, Budapesten pedig súlyosan elterjedt.

Amikor hozzám mint kineziológushoz valaki eljött, már annak örült, hogy végre meghallgatják, és az előtte ülő ember (én) igyekszik is megérteni, mi zajlik benne, és nem nézi bolondnak. Sok embernek – és nekem is – leginkább az hiányzik (a gyógyuláshoz vezető úton), hogy legyenek olyanok körülötte, akik értően meghallgatják, és nem ítélkeznek felette.

Talán fel kellene adnom egy hirdetést, hogy heti x alkalommal ingyen vagy egy üdítőért meghallgatok egy-egy embert. Legalább hasznos vagyok.

Én pedig lehet, katolikus leszek, és egy héten egyszer beülök gyónni. Úgy tudom, a gyóntató pap meghallgat.

Tegnap este színházban voltam. Megnéztem a Padlás c. musicalt. Egy tökéletes zenés mese.

Együtt tudtam menni a sztorival, át tudtam élni a színpadon történteket, ami igen egyszerű. Az énekes részeknél vesztem el, mert nem mindegyik színész énekét értettem. Talán azzal volt a baj, hogy nagyon szélen ültem, közel a színpadhoz. Ha nem tudtam volna, hogy egy magyar darab, akkor azt gondoltam volna, hogy Neil Gaiman egyik regényét adaptálták színpadra.

Örülök, hogy elmentem, megnéztem.

Három és fél hét múlva pedig megint megnézek egy Pintér Béla előadást.

Nagyjából ennyi a művelődésem manapság. Sok sorozatot, néhány filmet néztem meg az utóbbi időben. Bár mindig elhatározom, hogy olvasok, és van is talonban jó pár könyv, de kifogást is találok bőven, miért inkább a mozgóképeket nézzem a laptopom képernyőjén.